The Difference Between Hell and Home

20.

Finn

Hogy őszinte legyek, baromira nem volt kedvem ott maradni. És azt se akartam, hogy Eds ott maradjon. Legszívesebben fogtam volna, és átköltöztettem volna magamhoz, komolyan. Tudtam, hogy az apja egy kegyetlen fickó, de hogy ennyire? A hideg ráz tőle a mai napig, ha visszagondolok rá. Undorodtam tőle, tipikusan az a megkeseredett ötvenes forma, aki beleunt a saját életébe. Bár ha ilyen személyiségem volna, szerintem én is utálnám magamat. Most mondjam azt, hogy sajnálom őt? De nem tudom. Eddiet sokkal jobban sajnálom. Sajnálni azt kell, aki ilyen, de kárt nem tesz másokban. Viszont az apja olyan, mint egy hurrikán. Pusztít saját magában, maga körül és környezetében, és fogalmad sincs róla, mi van a közepében, hol kezdődött, csak azt, hogy önkényesen irt ki minden élőt, ami a közelébe kerül. Iszonyú kényelmetlenül éreztem magamat. Fojtogatott a légkör, ami a lakásban keringett. Az a kevés fű, ami véletlen volt nálam, azt is egy cigiben elszívtam, és éreztem, hogy muszáj valamit juttatnom a szervezetembe, ami egy kicsit elfeledteti velem ezt a családi vacsorának gúnyolt akármit. S Eddiet is megnyitja egy kicsit.
- Te Eds - szólaltam meg az ágyán hanyatt fekve. - Anyádnak mennyire hiányozna az az üveg bor?
- Finn - sóhajtott visszafogott idegességgel. - Nem.
- Mert? Mi nem?
- Nem isszuk meg. Anyám kinyírna.
- Anyád jó arc. Apád meg nem hiszem, hogy leszámolja.
- Akkor sem.
- Borzalmas, hogy ennyire félsz tőlük.
- Így lettem nevelve - vont vállat, pedig ez egy kicsit sem volt az a vállvonós kijelentés. Össze szorult a szívem. És ezt csak az tudta valamelyest enyhíteni, hogy szorosan magamhoz húztam Eddiet. Mostanában egyre jobban viszonyul a testi kontaktushoz, és ez borzasztóan boldoggá tesz. Tényleg érzem, hogy haladunk. De nem hagyott nyugodni. Azt akartam, hogy Eddieből kijöjjön minden az apjával kapcsolatban. Önző voltam, de rohadtul. Tudtam azt is, hogy normális esetben ehhez idő kéne, de kibaszott türelmetlen voltam. És azt is tudtam, hogy a bor kicsikarná belőle az őszinteséget.
Tizenegy volt már, vagy talán később is, mikor a kintről beszűrődő zajok elhalkultak, gondoltam, leléptek aludni. Egyedül hangunk halk rezzenései törték a csendet, de az is elenyésző volt. Mintha ezt a lakást a csend uralta volna. Arra fogva, hogy szomjas vagyok, osontam ki a konyhába. Nagyon halkan próbáltam lépkedni, de igazából teljesen mindegy volt, mert semmi sem volt képes ott zajt kelteni. A padló sem recsegett, lélegzetvételem is mintha némán folyt volna, s a hűtő is puhán nyílt ki. A polcokon négy üveg fehér bor feküdt, természetesen az összes édes volt. Az egyik megbontva, ebből ittunk vacsora alatt. Vaciláltam, melyik nem lenne feltűnőbb, ajkaimba harapva zajlott le agyamban egy teljes matematikai képlet, hogyha a leghátsót veszem ki, az lehet hangos lesz, de kevésbé látszik, de ha az elsőt, az már észrevehető.
- A víz a csapból folyik- Suttogta mögöttem Eddie cinikus hangon.
- De a bor nem.
- Az agyamra mész, komolyan.
- Igyunk már valamit - csuktam be a hűtőajtót, és abban a pillanatban észre vettem, hogy Eddie mögött van egy hatalmas üvegszekrény, benne legalább tíz-tizenöt üveg Bacardival, Bourbonnal és konyakkal. Felcsillant a szemem. Pedig gyűlöltem a töményet. De még mennyire gyűlöltem. - Az! - Mutattam rá.
- Mi? - Fordult meg, majd egyből heves fejrázásba kezdett. - Na nem. Nem. Az apámé. Nem fogjuk meginni. Nem. Kurva ritkán iszik, észre fogja venni. Nem. - Magyarázott, de egyik kezemmel gyengéden arrébb löktem, és kipattintottam az ajtót. Amiben automatikusan felkapcsolódott egy belső világítás. Fúj. Burzsuj. - Finn! - Szólt erősebben, de én csak a kezembe vettem egy Benromachot. - Na azt kurvára nem. Az egy 15 éves Benromach, tudod te, hogy mennyibe kerül egy ilyen? Ráadásul ez apámé - Hadonászott mérgesen.
- Te meg egy 18 éves érző létező vagy akinek tönkre baszta a lelki világát, szóval hogy is fogalmazzak, sovány vigasz...vagy inkább hogy kurvára megérdemli - csuktam vissza az ajtót, kezemben tartva a kicsinyes bosszút, s a pulthoz siettem.
- Kurvára ne csináld - próbálta kiszedni a kezemből, kevés sikerrel.
- Nyugi már. Apád évente ha kétszer iszik ezekből - öntöttem két poharat majdnem tele. - Na most - nyitottam ki újra a hűtőt, és töltelékre vadásztam.
- Mi a szent szart csinálsz...- Motyogta már teljesen feladva az egészet.
- Visszatoldom - futtattam végig szemeimet a hűtő tartalmán, amikor is egy nagy üveg balzsamecettel találtam magamat szemben. Ördögi mosoly húzódott számon. Kikaptam a kiszemeltet, és mérnöki precizitással kezdtem az üvegbe csorgatni, egészen a nyakának feléig, ugyanis eredetileg is addig volt. - Jobb, mint újkorában - döntöttem meg, hogy a balzsamecet eloldódjon benne.
- Baszd meg, ez barnább lett, kibaszott feltűnő!
- Csak nemesebb lett, Eddie, csak nemesebb - helyeztem vissza a kurva giccses szekrénybe a palackot.
- Finn basszameg, te egy kurva nagy átok vagy - fogta kezébe a két poharat, és visszaosontunk szobájába.
Bent a hideg levegő jellegzetes szaga keveredett a whisky aromájával, és cigarettám füstjével. A szesz megtette hatását. A földön fekve, egymás szavába vágva beszélgettünk. Pontosabban hagytam, hogy Eddie beszéljen, igyekeztem magamat visszafogni.
- ...és érted, harmadikos voltam, ilyen szülői est volt, vagy mi a fasz, tudod, kicsik szavalnak verset tök bénán, a kis szerencsétlen rajzaikat a végén odaadják szüleiknek, akik könnyekig hatva köszönik meg gyerekeiknek, hogy vannak, megszülettek, hogy ők lehetnek a szüleik, érted. Aztán én odavittem apámnak a rajzomat, nem is tudom, mi volt rajta, talán apám meg én, de nem is pálcikaemberes volt, hanem tök király, szerettem rajzolni. Na mindegy. Erre ő mit mond? Tudod mit mond? Tudod mit mondott? - Nevetett folyamatosan.
- Na mit?
- Azt hogy tudsz te jobbat is - fakadt ki teljesen. - Hogy tudsz te jobbat! Hát pofám leszakad! - Röhögött, de én nem bírtam. Mérhetetlen dühöt éreztem az apja iránt, ami folyamatosan csak nőtt és nőtt.
- Én most bemegyek, és álmában belefojtom a párnájába - pattantam fel, de egyensúlyérzetemmel nem számoltam, ezért ágya szélében meg kellett kapaszkodnom. De a méreg, ami áttéteket képzett egész szervezetemben, vitt volna előre, ha Eddie nem kapja el a karomat és nem ölel magához szorosan.
- Kérlek, hagyd - motyogta arcát mellkasomnak nyomva, ami egy pillanat alatt tüntette el az egész borzalmas érzelmi világot.
- Rendben - simítottam végig hátát óvatosan. Pedig kurva ideges voltam. Nem tudtam felfogni, hogyan képes erre egy apa. Persze, fingom sincs arról, milyen egy apa. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy szülő. Az egyetlen biztos pont egy kölyök életében, és ezt is elvették tőle. Teljesen érthetően viselkedik így Eds. Talán ezért fogott meg ennyire az első pillanattól kezdve. Azt akarom, hogy rendben jöjjön. Kurvára azt akarom, hogy rendben jöjjön.
A vasárnapunk szinte egy szempillantás alatt rohant el, mert ahogy felkeltünk, már szülei fent voltak, és apja enyhe utalásokat ejtett el, hogy takarodjak el, mert Eddienek tanulnia kell, hogy bejuthasson jogra. Hát ez kurva jó, nem? Az esti munkámhoz pedig két csík spé járult hozzá, meg persze az is, hogy Eddievel egész este alatt dumáltam üzenetben, egészen fél kettőig, amikor is elküldtem aludni, ugyanis holnap rohadt kemény nap várt ránk.
Az ébresztőm csörrenésére általában nem szoktam felkelni. De ma másként volt. Tudtam, hogy Edsnek most szüksége lesz rám. Szóval igyekeztem életet lehelni testembe, ezért a reggelemet az asztalnál ülve indítottam be, a fehér port egy hosszú csíkká rendeztem, és juttattam be nyálkahártyám szöveteibe, hogy villámgyorsan üssön. Hisz itt a kávé már nem volt elég. Elmondhatatlanul fáradt volt testem, és ebben egyedül a szer tudott segíteni. Ami nagyjából egyből kezdte kifejteni hatását. A jó öreg spé. De rég voltam így suliban. A metróhoz vezető lépcsőn rohantam, a szerelvényen se voltam képes leülni, mert pörögtem. Késésben is voltam persze, bár nem annyira, mint szoktam. Eddievel megbeszéltem, hogy az épület előtti sarkon találkozunk tanítás előtt. Ezzel biztosítva őt, hogy ott leszek vele, mikor megteszi a lépést. És ezzel biztosítva engem, hogy nem fog megint megtörténni az, ami múlthéten. A lábaimat szedtem, mint állat, persze nem is tudtam ellene nagyon mit tenni, mert a szer vitt magával. Ahogy kezdett kirajzolódni előttem a srác alakja a messzeségben, lelkem megnyugvás jeleit kezdte mutatni. Enyhe félelem uralkodott rajtam, még mielőtt megláttam volna, hogy esetleg mégis...
- Na készen állsz a vérengzésre? - köszöntöttem az ajkaim között cigarettát szorongatva, kezeimet dzsekimbe csúsztatva.
- Úgy érzem magam, mintha vizsga előtt lennék. Be vagyok szarva. Amúgy... - ölelt magához, a mondatot be se fejezve. Teljesen magától. Eddie Dietrich saját késztetésére zárt karjaiba, köszönésképp. Ezért még jobban magamhoz húztam, majd homlokomat az övéhez nyomtam.
- Minden rendben lesz - mosolyodtam el, de csak egy gondterhelt sóhajt kaptam válaszul, majd megindultunk az épület felé. Lábaim túl gyorsan lépkedtek egymás után, nem bírtam kontrollálni.
- Ne siess már annyira jézusom - próbálta velem a lépést tartani. - Örülnék, ha minél később kéne ezen túlesnem.
- Ne halogasd feleslegesen - nyitottam ki az ajtót, de ő még csak a második lépcsőfokon tartott a húszból. Ritkán fogadott ez a látvány. Mármint, hogy ordító diákok vonaglanak végig a folyosón, mintha életük múlna azon, hogy elüvöltsék osztálytársaiknak azt a sztorit, ami hétvégén történt velük, és igazából totál érdektelen. Mondjuk, hogy ki hogyan veszítette el a szüzességét milyen alkoholmennyiség hatása alatt állva, vagy hogyan nyert kedvenc csapatuk valamelyik ismeretlen meccsen. Kit érdekel? Engem perpillanat kurvára nem, sőt, őszintén zavart is. Egyszerűen ki akartam mindent zárni a világból, nem akartam érzékelni semmi mást. Ezért is jó az eki. Egy dologra koncentrálódsz. De arra nagyon. Eds szekrényéből még hihetetlen gyorsasággal ki akarta szedni történelem könyvét, de a kétségbeesett kapkodása nem hozott eredményt, mert mindent kiejtett a kezéből. És hiába akart így menekülni a Tyler képviselte pestis elől, ezzel csak még jobban az idejét húzta, és karma-szerűen érte utol a rontás.
- Hol voltál Dietrich? - csapta be Eddie szekrényét fél karral Kline, mögötte az egész csürhével. Fogalmam se volt, hogy Tyleren és Klineon kívül kik vannak ebben a borzalomban. Volt még egy srác, aki idegesen, összefont karokkal méregetett hol engem, hol Eddiet, egy térdig érő csizmában ácsorgó lány, aki hangosan rágózva bámult ránk, és egy másik, szintén értelmes egyednek kinéző lény. Lány. Mindegy. Eddie arcára fagyott az ijedtség, szekrénye csapódására kissé össze is rezzent. Én csak mellette álltam, szintén karba tett kézzel. De nem szólhattam bele, akármennyire is akartam. Ez az ő fertője volt. Neki kellett kiirtani.
- Finnel voltam - válaszolta egyszerűen, és tömören, minden bátorságát erre a mondatra fókuszálva. Az egész társaság értetlenkedve nézett rá.
- Mi van? - Nevetett fel Tyler, és előre lépett, félre lökve Klinet.
- Mondom - vont vállat, és indult volna meg az ellenkező irányba, ha nem rántja vissza valamelyik a hátizsákjánál fogva.
- Dietrich, te most szórakozol? Mert rohadtul nem vagy szórakoztató. Ne szórakozz velünk, bassza meg.
- Szóismétlés - szóltam bele, mert nem bírtam magamat visszafogni. Pedig nagyon rajta voltam. De nem ment.
- Te amúgy fogd már be a pofád - hörögte nekem Tyler, de csak elröhögtem magamat, ami még jobban felbőszítette, ezért ököllel vágott bele a vasszekrények ajtajába. - Szóval mi a fasz van? - Hajolt bele Eddie arcába teljesen, mire tekintetét a földre terelte, nem bírt a szemébe nézni. - Ezzel a faszfejjel lógsz? Jézusom, Dietrich, szedd már össze magadat. Tudtuk mindig is, hogy baj van az agyadban, de hogy ekkora? Térj már észhez, ez a csávó elmebeteg - lökte meg a vállát Eddienek erőszakosan.
- Köszi - jegyeztem meg büszkén bólintva. Idióta.
- Mondtam már, hogy te fogd be a pofádat.
- Legyél már eredetibb - forgattam meg a szemeimet. - Kétszer mondtad, hogy fogjam be a pofámat. Esetleg a „kussolj már"-ról vagy az „állítsd le magad"-ról hallottál már? Tudod, szinonimák...
- Schreiber - döntötte meg fejét Tyler, mire nyaka roppant egyet. Gondolom, ezzel is dominanciáját akarta fitogtatni. Szánalmas. - Nekem tök mindegy, állítsd le magad, fogd be, kussolj el, de kurvára csináld, mert az öklömmel fogom betömni azt a kurva nagy pofádat - rázta a fejét az idegtől szétpattanva.
- A kurva életbe, de gyűlöllek - törte meg halk hangon Eddie, mire minden tekintet rá szegeződött.
- Hogy mondod baszdmeg? - Hőkölt hátra Tyler, de nevetésben tört ki. Kínos nevetésben. Látszott rajta, hogy nem tudja kezelni a szituációt. Csak a kínos, és egyben undorító nevetésével.
- Mondom. Gyűlöllek. Ja, te meg ne nézzél Kline, téged is. Meg amúgy téged is, Susie, ne aggódj. Igazából kurva őszintén jelenthetem ki mindegyikőtökről, hogy gyűlölöm - tárta szét a karját Eddie, teljesen nyugodt hangsúllyal. - Szóval basszátok meg. Egyenként - fordult sarkon, majd kabátom ujját húzva rántott el onnan.
- Dietrich, egy kibaszott senki vagy nélkülünk - ordította utánunk valamelyik, bár már teljesen mindegy volt, hogy kinek hagyta el a száját ez a mondat. Eddie vissza se nézve emelte középsőujját a magasba, mire engem elöntött a büszkeség. Vállát átkarolva nyomtam egy csókot homlokára, de tudtuk, hogy ennek egyáltalán nem volt még vége. Ez az első, vészjósló szellő volt a vihar előtt.