The Difference Between Hell and Home

32.

Finn

Gyengéd cirógatások dédelgették kulcscsontom vonalát. Apró köröket rajzoltak az érintések bőrömön, libabőr futott végig testemen. Szemeimet az álomból kinyitva próbáltam beazonosítani azt, aki mellettem fekve okozta testem folyamatos hevülését. Homályos volt még képe, csak göndör, mégis rendezett tincsek rajzolódtak ki előttem. Fél kezére támaszkodva vizslatta arcomat, s mikor kinyitottam szemeimet, szelid mosoly ült ki arcára.
- Eddie? - Kérdeztem meglepetten s alkaromra támaszkodtam, egyből kirázva ezzel az ébredés utáni kaotikából.
- Shh - nyomta ajkaimra mutatóujját lágyan, és visszadöntött az ágyba, mellkasomat enyhén megnyomva. Felém magasodva dús ajkaiba harapott, halk kacaj hagyta el száját. Szívverésem rettenetesen felgyorsult, egyre jobban hittem, hogy ki fogja szakítani mellkasomat. Testem minden egyes pontja láz-szintű hőmérsékletre forrósodott, és csak mozdulatlanul vártam a következő lépését. Arca hirtelen elkomolyodott, majd nyakam felé hajolt. Meleg lehelete finoman simította végig bőröm izzó pontjait. Egyre szaporábbá vált mellkasom mozgása, mintha szívem ritmikáját igyekezett volna felvenni. Selymes, hűs ajkaival gyengéd csókot lehelt állkapcsom alatt nyakamra, ami apró nyögést váltott ki belőlem, s nadrágom irdatlan szorítását. Reakciómat látva éreztem, hogy elmosolyodik, így folytatta. Minden porcikám Eddie lágy ajkainak rabjává vált, mellkasomon át bordáim minden pontja, egyre lejjebb haladva, egyre lassabban, ezzel gyötörve a végtelenségig. S mikor ágyékom vonala érintkezett először vele, testem megfeszült, fejemet hátraszegezve haraptam el számat, visszatartva egy intenzív felnyögést. Gúnyos, s egyszerre ördögi mosolyra húzta száját, azt a szájat, aminek hűvös érintése csak még jobban felhevített. Nem akartam, hogy abbahagyja. De egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Hosszasan tartotta a szemkontaktust, jéghideg ujjait hasam vonalán húzta végig, amitől a hidegrázás újra elöntött. Lassan közeledett felém ismét, combjai fogsága között feszített tovább ágyékom, ami egyetlen egy érintésétől már...
Kipattant a szemem. Mint akit leforráztak. A plafont bámulva igyekeztem megkeresni azt a valóságot, amelyikben vagyok. Mellkasom szívemtől még mindig állati gyorsan mozgott fel-le, nem tértem még vissza teljesen a realitás földjére. Takarómat megemelve bizonyosodott ez be még inkább. Alsónadrágom anyaga elég erősen feszült. Fasza. Szemeimet lehunyva, kissé dühösen ültem fel. Fejemet oldalra fordítva elkapott valami rettenetesen fura érzés. Ott szuszogott mellettem, csendesen, nyugodtan, mintha mi sem történt volna, mintha az álmomban nem készített volna ki teljesen. Talán valamiféle bűntudat is mardosott legbelül, de leginkább gondom az volt, hogy képzetemnek köze sem volt a valósághoz, pedig borzasztóan izgatta a fantáziámat, teljesen a hatása alatt voltam. Keze arca előtt pihent, mozdulatlanul. Kevés szeplője így takarásba került, amiért hirtelen haragot kezdtem érezni keze iránt. Látványa szinte fájt. Hogy az ég világon nem tehettem vele semmit. Érinthetetlen volt egész lénye. Fájt belül, de őszintén szólva lent is kezdett hasogatni egyre jobban, amivel muszáj voltam valamit kezdeni. Szinte hang nélkül csuktam be az ajtót, és indultam volna meg a fürdőszoba felé, ha a konyhában nem futok bele anyámba. Reflexből kulcsoltam át magam előtt kezeimet, igyekeztem merevedésemet minél jobban takarni anyám arcából. Kibaszott kellemetlen volt.
- Jó reggelt - köszönt rám mosolyogva, teáját kavargatva.
- Te ma nem dolgozol? - Kérdeztem kínosan, egyhelyben topogva.
- Ma nem. Hogyhogy fent vagy ilyen korán? - Indult meg felém, mire egy lépést hátráltam. - Finn, minden rendben?
- Persze, csak nem aludtam jól. Gondoltam, lezuhanyozom. - Jól van, Finn. Ez tökre összefügg. Ügyes vagy.
- Jó, persze. Csak siess, mert én is mennék, mert el kéne mennem elintézni egy-két ügyet - simította meg a karomat. Keserűt mosolyogva bólintottam, és magamra csaptam az ajtót. A zuhanyzóba állva folyattam magamra a csípős, jéghideg vizet, és próbálkoztam azon, hogy gondolataimat minél messzebbi tájakra tereljem, s minél hamarabb lelankadjon izgalmi állapotom. Homlokomat a hűvös csempéhez nyomtam, és imádkoztam, hogy múljon már végre el.
Miután anyám elment, vizes hajjal, remegve ültem ki a konyhaablak párkányára, és gyújtottam meg a tegnapi cigi maradékát. Ne gondolkozz már ezen. Csak egy álom volt, ennyi. Tereld el a gondolataidat. Csinálj valami hasznosat, mondjuk tekerj be még egy cigit, és ne uraljon a fantáziád. Zsebem rezzenése segített ehhez hozzá jobban. Walda írt, hogy be tudok e ma ugrani Patrick helyett, tegnap kicsit szétcsapta magát, és ma nem funkcionál egyáltalán. Persze, hogy rábólintottam. Segíthetett abban, hogy elterelje a figyelmemet a még mindig bennem keringő álmomról. A párkányról leszállva indultam meg, hogy főzzek egy kávét, mikor nyílt a szobám ajtaja. Eddie lépkedett ki, s ült le a pulthoz, velem szembe. Haja rendezetten volt mégis kócosan elaludva, arcát a párnák halmai kissé megviselték, de mégis így, minden apró kis meggyötört részlettel volt éteri az egész.
- Mi az? - Kérdezte még az álomtól fátyolos hangon, a pultra könyökölve.
- Mi lenne?
- Hát, nem tudom. Amióta kijöttem, megmerevedve állsz, kezedben egy bögrével - ráncolta homlokát.
- Ja, semmi - fordultam meg, és kicsit hangosan vágtam le a bögrét az asztalra, hogy kávét önthessek bele.
- Fura.
- Mi fura? - Néztem rá hirtelen ijedten.
- Hogy nem vagyok másnapos.
- Ja, igen, ez ilyen - toltam elé a tejeskávéját zavartan. - Egy cukor, kevés tej.
- Kösz - vette ajkaihoz mosolyogva. Istenem, de fantasztikusan illeszkednek a porcelán széléhez azok az ajkak. Féltékeny voltam a bögrére. S fejemben újra beindultak a képsorok, ahogy nyakamhoz ért, ahogy csókot adott kulcscsontomra, ahogy keze egyre lejjebb csúszott, ahogy... - Finn! - Csettintett előttem.
- Mi van? - Támaszkodtam rá a pultra. Szemeit összehúzva, furán méregetett. Csendes szemkontaktus tartás következett a következő fél percben. - Mióta vagy fent? - Kapta el tekintetét.
- Nem tudom. Rég óta. Szarul aludtam. Ezért is vagyok ilyen fáradt - próbáltam magyarázni azt, hogy miért molesztálom folyamatosan a szemeimmel.
- Ja, azt látom - húzta el a száját. Szinte kínzott a gondolat, hogy ajkainak ízét érezhessem. S felőrölt, hogy nem érezhetem. Tényleg, vajon milyen lehet? - Amúgy lassan lépnem kell haza. Ha van kedved, tanulhatunk együtt - harapott alsó ajkába feltűnés nélkül, pedig mintha lédús barackba harapott volna, s én rettenetesen irigyeltem ezért. - Nem lenne rossz kijavítanod azt az egyest Reinhardtnál. - Barack íze lehet? Valami olyasmi. De mégsem az. - Oké? - Biztos, hogy valami olyan, ami ember ajkát még nem érinthette, valami tiszta, ártatlan, s szűzies. - Finn! - Tapsolt előttem kettőt.
- Bocs, bocs - hunytam le szemeimet. - Mit mondtál?
- Azt, hogy menj vissza aludni - sóhajtotta.
- Nem mehetek. Dolgozom, úgy egy fél óra múlva - tartottam lehunyva szemeimet, hogy ne vesszek el ismét Benne.
- Ó. Hát akkor nem tanulunk együtt.
- Bejöhetsz velem - néztem rá ismét.
- És két vendég között verem majd a fejedbe a független és kapcsolt öröklődés menetét? - Nevetett fel édesen.
- Ja, ez a tervem - mosolyodtam el én is, és ismét, államat kezemnek támasztva legeltettem göndör fürtjein szememet.
- Akkor...?
- Mi akkor?
- Nem öltözöl fel, vagy valami? - Tárta szét karját.
- Ja, ja, de, izé...megyek - rongyoltam be a szobába, mert kezdtem kurvára késésben lenni.
Őszintén? Rohadt nagy faszságot csináltam. Reflexből cselekedtem, nem akartam, hogy elmenjen, pedig perpillanat célom leginkább az lett volna, hogy minél inkább tereljem el a gondolataimat erről. Így koncentrálhatok egész nap arra, hogy ne merevedjek meg lent minden egyes mozdulatától, vagy ha egyáltalán egészen véletlenül rátévedne a tekintetem. Egészen véletlenül, persze. Olyan volt az egész, mint valami borzasztó dackorszak, amit saját magammal vívtam, hogy ne bámuld folyton, de, de mégis, csak azért is, mert nem megy. Összeszedetlen voltam, folyamatosan elrontottam valamit, összetörtem egy pár poharat, eltörtem egy üveg bort, összekevertem rendeléseket, s ha ránéztem, arcom égetni kezdett. Pedig ő tényleg nagyon próbálkozott azzal, hogy beleégesse memóriámba az albinizmus öröklődését, de mit ne mondjak, semmit nem jegyeztem meg belőle.
- Tehát milyen genotípusú egyedek válnak albínóvá? - Érdeklődött, miközben egy törött üvegpohár darabjait szedegettem, ami úszott a benne eddig lévő fröccsben.
- Öm - gondolkoztam el hosszan, de hát fogalmam se volt. - Recesszív - rántottam vállat s mondtam ki az egyetlen szót, ami nagyjából megragadt a fejemben. Reményvesztve sóhajtott egyet.
- Finn Schreiber, fogalmam sincs, hol jár ilyenkor az agyad, hogy Aquinói hatodik istenérvét szövögeted e agytekervényeid között, de légyszíves kurvára kezdj el most ide figyelni, mert nincs recesszív genotípus, csak mert azt csak az A és B betűből válogathatod ki, és semmilyen csoda folytán nem fog kijönni belőle az, hogy recesszív - darálta le, miközben idegesen masszírozta orrnyergét.
- Akkor legyen A meg A - töröltem le a pultot már teljesen feladva, mire Eddie tenyerével a könyvre csapott.
- Igen! - Szólalt meg büszkén, de arcáról lelohadt mosolya. - Csak tippeltél, ugye?
- Kezd egyre jobban kapargálni bennem az, hogy genetikus leszek - kezdtem el a távolba meredni, mintha hatalmas terveket szövögetnék.
- Komolyan?
- Persze, hogy tippeltem - röhögtem el magamat. Közöm nem volt az egészhez. De szerettem őt hallgatni, komolyan. Hangja ritmusos volt, lágy, el lehetett volna aludni közben, annyira finom volt az egész cselekvés. Mintha hangjával simogatott volna álomba. Akármennyire sem illett a kontextusba az, hogy „homozigóta recesszív egyedek", mégis úgy hallgattam tőle, mintha Thomas Mann szavait ittam volna. Jó, nem teljesen. Arra figyeltem is volna. Itt csak hangjának játékára voltam képes koncentrálni. Ezért volt ennek meg a maga bája.
Egyre több ember jött, egyre nagyobb lett a káosz, egyre több dolgot törtem ripityára, és Walda emiatt egyre jobban méregetett. Eddie időközben inkább beült egy hátsó asztalhoz tanulni, hogy ne zavarjon, pedig cseppet sem bántam, hogy ott ült előttem. Tudom, folyton ellent mondok magamnak minden szavammal, de őszintén magam sem tudtam, mit akarok pontosan. A tömegen igyekeztem átnézni, hogy vajon hol lehet, mikor túlcsordult a csapolt sör, és azzal a lendülettel csúszott ki a kezemből, és csattant az egész a padlón.
- Bocsánat - szorítottam össze ajkaimat az előttem éppen a padlón heverő sörére váró vendégre nézve, és hátra mentem, hogy seprűt szerezzek a sorozatos bénázásaim eltakarítására. Bent Walda támasztotta az íróasztalát, rágóját csattogtatva.
- Mi van veled, Finnie? - Szólalt meg. De nem volt most ehhez kedvem.
- Semmi. Kicsit stresszes vagyok - válaszoltam röviden, tömören, hazudva, és indultam is volna ki, elkerülve a felesleges bájcsevelyt, ha nem húz vissza pólómnál fogva.
- Tudod, hogy mi jó stresszre? - Vigyorgott rám.
- Elszívtam már két cigit, de kösz - akartam volna kitépni magamat karjaiból, de visszarántott.
- Nem arra gondoltam.
- Akkor?
- Egy tíz perces szünet egyikünknek sem árt - kulcsolta egyik lábát derekamra. Értetlenkedve álltam előtte, majd mikor kapcsoltam, egy határozott mozdulattal toltam le rám font lábát, és indultam meg inkább az ajtó felé. Hát ez aztán kurva jó. Ez a rohadt jelenség havonta előjön, mint valami piszok kellemetlen menstruáció. Mintha Waldában ekkor kapcsolna be a szaporodási ösztön, vagy mi. Nem tudom. Egyszeri alkalom volt, tényleg. Nem több.
Kiérve újra a pulthoz, Eddiet pillantottam meg, ahogy hátizsákját felcsapva vállára hajolt át a pulton.
- Mennem kell, anyám hívott.
- Akkor hétfőn újabb egyes büszke tulajdonosa lehetek, ezaz - sétáltam mellé, és szorosan magamhoz öleltem az apró fiút. Viccen kívül, tündérien alacsony volt. Biztos százhetven' alatt táncolt valamennyivel.
- Majd fogd rám - mosolyodott el, és elengedve indult meg a lépcsőkön fel, s csukta be maga után az ajtót.
Négy körül sóhajtva indultam meg leszedni az asztalokat, az esti anarchia előtt, amit hála istennek már nem nekem kell túlélnem. Marha merészen négy pohárral, két korsóval és két borospohárral próbáltam magamat átegyensúlyozni a következő asztalhoz, ahol csak egy kávéscsésze fészkelt, mellette a blokkal. Amíg odáig sétáltam, azon variáltam, hogy vajon ahogy megpróbálom majd felvenni a csészét, egyből kicsúszik majd a kezemből, vagy csak úgy útközben törik össze, s azzal együtt az összes többi ijedtemben. Az asztalhoz érve már nyúltam volna érte, ha nem akad meg a szemem a mellette elfekvő blokkon. Nem igazán hittem el azt, amit láttam. Letettem magam mellé a kezemben eddig életükért küzdő poharakat, és megvizsgáltam közelebbről. A blokkra én voltam rárajzolva. Nem, nem lehetett más, tökéletesen én voltam, ugyan olyan görbe orral, ugyan azokkal a szeplőkkel, mindennel. Lesokkolva méregettem még egy ideig a rajzot, szám is kis résnyire nyitva maradt. Nem firka volt, nem skicc, ez egy komplett portré volt, egy blokkon.
- Schreiber, pörgesd meg magad egy kicsit, vagy ha akarod, itt maradhatsz este zárni is - kiabálta Walda gúnyosan.
- Walda, - fordultam meg, kezemben szorongatva a fecnit - nem tudod, hogy ki ült itt? - Mutattam a mögöttem levő asztalra reménykedve.
- De, persze, feljegyzek minden alkoholistát vagy koffeinfüggőt, honnan tudjam? - Morogta barátságtalanul. Számat elhúzva, lehangolódva csúsztattam be zsebem mélyére, ügyelve arra, hogy nehogy összegyűrődjön, vagy bármi baja essen, mert baromira foglalkoztatni kezdett, és nem hagyott nyugodni, hogy ez mégis kinek a tollából fröccsent a lapra.