The Difference Between Hell and Home

7.

Eddie

Rém fáradtan estem haza pénteken az utolsó órám után. És egyszerűen még felüdülést sem tudott hozni az otthonlét. Tudtam, hogy össze kell pakolnom a cuccaimat a jövőheti kirándulásra, amire persze hogy kötelező mennem. Minden évemnek talán az egyik leggyűlöltebb egy hete ez a kirándulás. Az égvilágon semmiről nem szól, csak a végtelen ordítva hányásoktól és osztályon belüli szűzhártyaszakadásoktól zeng az egész. Kurva unalmas. Ehhez kell a legtöbb energia, hogy el tudjam viselni. És persze ebben az a legnehezebb, hogy 0-24 be vagyok velük zárva egy hétig. Semmi menekülési útvonal, ha robbanna a vulkán. Annyi enyhíti talán azt, hogy 10 perc után vérszemet kapjak valamelyik idiótától, hogy duplán veszek be a gyógyszereimből. Ami persze nehezen kivitelezhető, hiszen az orvosom napra pontosan beosztja, hogy mennyit, mikor, hogyan. Szóval minden évben egyszer, ilyenkor, színészi képességeim maximumát nyújtva valamilyen irdatlan nagy csoda folytán elhagyom a kiváltott gyógyszeremet, de kreatívan mindig újabb és újabb történeteket kreálok.
Péntek 17:00. Ez az időpont, amikor elvileg a lelkemről kérdeznek, gyakorlatilag fingjuk sincs, mi is zajlik benne valójában. Nem hibáztatom őket. Nekem sincs. Belegondolva talán apámnak igaza van azzal kapcsolatban, hogy nincs értelme a terápiáknak. De hát ki tudja, hol lennék most, ha tizennégy évesen nem dugnak be ide. Igazából én szeretem. Bírom a terapeutámat, meg hát a héten végre beszélhetek valami normálisabb egyeddel is. Dr. Lichtenberg meg elég korrekt ember, néha figyel is rám, meg tud értelmeset hozzászólni. Csak hát tudod, kurva nehéz. Mármint őszintének lenni. Úgy igazán. Ha még magad se tudod, mi az az igazság. Mikor hazudsz magadnak, és mikor ferdítesz önös, tudat alatti érdekből. Mikor öli meg a „szuperego" az „id"-et Ki tudja. Még Freud se igazán.
Szóval a rendelő felé sétáltam, zsebbe csúsztatott kézzel, fülhallgatóval a fülembe. Ilyenkor mindig egy fél órával előbb indulok, téve egy szép kerülősétát hogy ráhangolódjak a lélekfaggatásra. A Mittelweg sarkához érve megpillantottam az óriási, fehér épületet, telis-tele aprócska ablakokkal. Az épületbe lépve megcsapott a fertőtlenítő szaga, szemeimet irritálta a falak és a bútorok rikító fehérsége és tisztasága. Egyből a recepciós felé vettem az irányt, avagy Linda Schaff felé. 4 éve szinte mindig ő ül itt. Egy negyvenes éveiben járó fekete nő, haja mindig hajhagymaszaggatóan erősen lófarokba van fogva, rúzsa púderszínű, fogai irreálisan fehérek. De kedves nő. Azt hiszem.
- Üdv, Dr. Lichtenberghez jöttem, 17 órára - hajoltam oda.
- Neve? - Kérdezte nem annyira barátságosan. Istenem, ezt miért játszuk el mindig? 4 éve minden pénteken lát, néha megjegyzést is tesz rám, hogy jó szarul nézek ki. Bár egyszer megkínált egy teával. Mondjuk jó kínos is volt. Lictenberg késett, csak mi voltunk az első szinten a recepciónál, és próbált velem beszélgetni, de kurva kellemetlen volt.
- Eddie. Dietrich - húztam el a számat. Pötyögött valamit a számítógépen, majd biccentett, hogy mehetek. Dr. Lichtenberg rendelője a hatodikon van, de mindig lépcsőzök. Általában mindig megjegyzi, hogy milyen sápadt vagyok, ami igaz is, de így legalább az arcom kipirosodik kissé. Pontosabban addig, amíg nagyobb az „Eddie, ma ismételten elég sápadt" megjegyzés kockázata. Aztán már mindegy. De inkább lépcsőzök, unom ezt a megjegyzést. Leültem a 625-ös szoba melletti székekre, de egészen feleslegesen, mert már nyílt is az ajtó, és kilépett rajta mosolyogva a kopaszodó Lichtenberg.
- Eddie, jöjjön - mutatott be a szobába.
Szokásosan leültem a bőrkanapéra, Lichtenberg "kávé,tea?" kérdésére kávét vágtam rá, majd leült velem szembe keresztbe tett lábakkal, és megkérdezte, hogy vagyok. Honnan tudnám, hogy lennék? Mint mindig. Nincs változás. Vagyok, létezem. Köszönöm. Persze ehelyett egyből jött a válasz, hogy megvagyok. Aztán kérdezgetett a suliról. Tudta, legalábbis anyám újságolta neki, hogy nem voltam az első két hétben.
- És Tylerék?
- Mi Tylerék? - Kérdeztem vissza.
- Milyen most a viszonyuk? Így, három hónap kihagyás után. Plusz két hét - mosolyodott el.
- Ha-ha. Szellemes - vontam fel a szemöldökömet. - Amúgy milyen lenne? Ugyanaz. Szar.
- Miért érzi ennyire veszett ügynek?
- Mert egyszerűen...nem én vagyok. Nem tudom. Jófejek, de ennyi.
- Mire vágyna még? Mit várna egy kapcsolattól? - Tolta fel orrnyergén a szemüvegét. Néha a hideg is kiráz a kérdéseitől.
- Mit kéne? Nem tudom. Sose volt még olyan kapcsolatom senkivel, amiben teljesnek éreztem volna magamat. Vagy nem is teljesnek, hanem csak úgy...jól. Érti?
- Persze, teljes mértékben, Eddie. De valahogy közösen meg kéne fejtenünk erre a választ, még ha tapasztalataiból nem is tud meríteni.
- Jó kérdés...mondjuk, hogyha valamelyiknek említeném Epikuroszt, ne azon röhögjön fél óráig, hogy benne van az hogy "kúr" - formáltam idézőjelet ujjaimmal, mire a doktor felnevetett.
- Eddie, komolyan.
- Komolyan beszélek. Ezek egy háromnapos kifli szintjén állnak értelmileg. Érzelmileg meg sem említem.
- Ezt hogy érti?
- Hogy? Úgy, hogy én komolyan nem tudom, miből vannak, de hogy minden adandó alkalommal beleállnak egy kiszolgáltatottabb személybe, az fix.
- Tudna rá példát hozni? - Hajolt közelebb érdeklődve.
- Mondjuk...most hétfőn. Egyből, érti? Az első napomon. Kiidegeltek. Na. Van egy új srác. Egyedül van még, meg amúgy sem Tylerék súlycsoportja...
- Hogy érti ezt?
- Mit?
- Hogy nem a súlycsoportja.
- Nem tudom. Maga mindenre visszafog kérdezni? - Kérdeztem a homlokomat ráncolva, mire elmosolyodott.
- Ez a dolgom, Eddie. És ezt nagyon jól tudja. Szóval?
- Se szellemileg, se testileg nem mozognak egy szinten. Finn...Finn egy rohadt értelmes srácnak néz ki.
- Finn?
- Igen.
- Ő az új?
- Igen. Szóval. Tyler belé állt az órán, Finn elég kulturáltan visszaszólt, Tyler meg teljesen begurult. Órák után meg akarták verni. Aztán egy tanár meglátta, hogy a falhoz nyomják. Tehát békén hagyták, de...de kapott egy gyomrost.
- Ez hogy érintette?
- Engem? Mi közöm van nekem ehhez?
- Eddie. Valamit kiváltott magából, amiért nekem ezt elmondta.
- Ja, undort - rántottam vállat. - Nem fair.
- Szóval nem érzi fairnek. Lépett valamit?
- Mi?
- Amikor Tylerék sarokba szorították... - Kereste a nevet.
- Finnt - segítettem ki.
- Igen. Finnt. Tett valamit?
- Dr. Lichtenberg, úgy nézek én ki, mint aki neki menne egy Tylernek? - Mutattam magamon végig.
- Miért érzi azt, hogy nem tudná meggyőzni erről?
- Miről?
- Arról, ami a maga csőrét böki. Hogy ne bántsa Finnt.
- Mivan? Teljesen félreért. Finn csak egy példa volt.
- Tudna hozni más példát? - Nyaggatott tovább, mire sóhajtottam.
- Nem. Most hirtelen nem.
- Említette, hogy Finn értelemes fiúnak néz ki - hangsúlyozta ki a végét. - Tehát még nem beszélt vele?
- Nem. Vagyis de. De csak pár szót.
- És abból ezt szűrte le?
- Nem csak abból. Persze abból is. De...Sartret olvas. Ki olvas mostanában Jean Paul Sartret 18 évesen? - Tártam szét a karomat értetlenül.
- Például maga.
- Oké, de most nem erről beszélek.
- Szóval magának ez imponál - dőlt hátra.
- Mi? Hogy Sartret olvas?
- Is. Meg hogy Finn ellenáll Tyleréknek. Hogy képes beléjük állni, megvédeni magát. Nem lehet hogy...magát látja benne egy kicsit, Eddie? Azt, akivé akarna válni? - Kérdezett rá hunyorogva, de ettől elöntött az ideg.
- Na jó, lejárt az időnk - morogtam a telefonomra nézve, aminek most roppantul örültem.
Még gyorsan lerendeztem a „metrón kigurult a táskámból a gyógyszeresdoboz" dumát, leirattam vele a gyógyszerajánlást, és siettem is ki az épületből. Ritkán ér véget ilyen csípős hangulatban a beszélgetésünk, de most sok idő után újra. Kurva jó...Persze, ez szerinte pozitív, mert ilyenkor tapogat olyan helyeken, amiket fel kell nyitni, de könyörgöm, hogy Finn akarok lenni, mert ő képes ellenállni azoknak a faszfejeknek? Elég gyenge...
Hazaérve anyámékat pillantottam meg az ebédlőasztalnál.
- Edward, mennyi az idő? - Vágta hozzám szemrehányóan apám a kérdését köszönés nélkül.
- Negyed hét - pillantottam a konyhában lévő faliórára.
- Mikor vacsorázunk?
- Hatkor. De apa...ma Dr. Lichtenbergnél voltam és...
- Nem érdekel a szánalmas kezelésed, Edward. Késtél. A héten másodjára.
- Bocsánat apa, csak a kezelés ötkor kezdődik és 45 perc a...- Kezdtem bele halkan, de felemelte a hangját, és belevágott a szavamba.
- Dietrichéknél nincs picsogós magyarázkodás, érted? - Ordított rám. Anyámra pillantottam. Ült a széken, szemeit lehunyta, ajkait összeszorította, és egy szót sem szólt. Istenem, milyen gyenge. Pont, mint én. Csak leültem a székre, egy szó nélkül, étvágytalanul kezdtem kanalazni az így keserű ízű paradicsomlevest. És számolni kezdtem.
A szombatomat és a vasárnapomat is erős belső szenvedés jellemezte. Természetesen ehhez Tylerék is hozzájárultak azzal, hogy folyton pörgött a csoport, hogy ki milyen literszámú alkoholt visz, meg milyen számú óvszerpakkot. Én meg csak kedvtelenül, óránként behajítottam egy zoknit vagy egy pólót a túrazsákomba, így vasárnap estére nagyjából bepakoltam. Anyám még este bejött a szobámba, bepakoltatott velem két plusz pulcsit, egy nadrágot, még egy fogkefét, nyolc féle fájdalomcsillapítót és allergiagyógyszert még az eddigiekhez. Szóval a zsákom mondhatni a kétszeresére duzzadt.
- Remélem, azért holnap elviszel a pályaudvarig - néztem fintorogva a teletömött hátizsákra.
- Eddie, nem tudlak. Holnap nulladik órában fakultációt tartok, ne haragudj - biggyesztette le a száját. Hát ez fasza. Érzem előre, hogyha holnap reggel felveszem, azzal a lendülettel fogok eldőlni a másik irányba.
Egész éjjel nem aludtam semmit. Forgolódtam, kihajoltam az ablakon, majd visszafeküdtem, még a csoport +99 olvasatlan üzenetét is elolvastam, de képtelen voltam aludni. Szóval csak kiültem az ablakba, ölembe vettem Az Antikrisztust, és olvasni kezdtem. Reggelig. Már teljesen elmosódtak a betűk, testem aludni akart, de elmém folytonos zakatolása nem hagyta. Az ébresztőm csörrenése rázott fel valamennyire. A konyhába mászva csináltam egy kávét, és az előszoba végébe tett túrazsákomat méregettem némi undorral. Akkor, abban a pillanatban borzalmasan gyűlöltem azt a táskát. De muszáj volt elindulnom. A táska egészen biztosan okozott egy enyhe gerincsérvet úgy hirtelen, szóval még jobban utálni kezdtem. Iszonyú lassúsággal bicegtem a pályaudvar felé, amit a táska súlya és az alapundorom a kirándulás felé kölcsönzött. Már a Washingtonplatz közelében jártam, amikor éreztem, hogyha nem veszem le a vállamról ezt a csendes gyilkost, akkor másodperceken belül kettétöri a gerincoszlopomat. Egy padra rogytam le a parkban, és lecsukott szemekkel kifújtam magamat.
- Nem tudom, mit cipelsz magaddal, de biztos, hogy nem véd a seggfejek ellen - hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot. Szinte kipattantak a szemeim, és azonnal megfordultam. Finn állt mögöttem, szájából dőlt a füst, mosoly húzódott arcán. Ismét a megszokott szerelés, fekete póló, fekete farmer, fekete tornacipővel. A változatosság kedvéért egy fekete bomberdzseki is volt pólója felett. Göndör fürtjei pedig rendezetlenül pihentek egymásba gabalyodva. De semmi zsák. Semmi táska.
- Hát te nem jössz? - Néztem rá értetlenül.
- Hova? Ja! - Nevetett fel. - Megyek e kínozni magamat totál feleslegesen egy hétig? Nem.
- Megkérdezném, hogy miért, de azt hiszem, tudom a választ... - ráztam meg a fejemet.
- Te minek mész?
- Mert...mert muszáj - sziszegtem.
- Tessék? Muszáj?
- Hát ja, tudod, ez ilyen osztályprogram, meg utolsó is... - Próbáltam menteni magamat.
- Aha - ráncolta a homlokát.
- És mit keresel erre, ha nem a pályaudvarra jöttél?
- Jöttem tőletek könnyes búcsút venni és integetni fehér zsebkendővel - szipogta, majd újra felnevetett. - Balszerencsémre pont erre van programom. Reméltem, hogy nem futok össze senkivel.
- Kösz, ez kedves - röhögtem el magam.
- Szívesen. Na, de te így teljesen komolyan elmész erre a gányra?
- Nem Finn, hobbim 50 kilós túrazsákokkal mászkálni reggel nyolckor. Szerinted?
- Milyen aranyos.
- Mi aranyos?
- Hogy milyen oszlopos tagja is vagy Tyler falkájának. Nem hagyod szarban, akkor se, ha gyűlölöd - villantotta rám fehér mosolyát sunyin. Éreztem az iróniát.
- Honnan veszed, hogy gyűlölöm?
- Végül is nincs az arcodra vetülve a depresszió összes árnyalata, nem nem! - Tartotta maga elé a kezét mentegetőzve, ezért karórájáról le tudtam olvasni, hogy kurvára 8:30 van.
- Bassza meg, elkések - kaptam össze a cuccaimat a padról felpattanva. - Ne haragudj Finn, de mennem kell.
- Én nem haragszom. Max te fogsz magadra. Nem értem miért nem maradsz itthon - vont vállat nyugodtan.
- Hogy? - Suttogtam, miközben próbáltam magamra szenvedni a hátizsákomat.
- Megoldjuk.
- Tessék? - Kaptam fel a fejemet.
- Ja. Akarsz menni?
- Szerinted? - Tártam szét a kezeimet.
- Akarsz velem jönni?
- Veled?
- Aha. Most komolyan.
- Miért, te hova mész?
- Bárhova, csak oda nem - röhögött fel.
- De...anyáméknak ezt...nem csinálhatom meg, meg a tanárok...muszáj lenne... - Hezitáltam erősen.
- Hagyjál már ezzel, hogy muszáj. Mi az, hogy muszáj? Van hozzá kedved? Kurvára nincs. Akkor mi muszáj ezen? Ki kényszerít? Senki a kibaszott világon, Eddie. Saját magadat kényszeríted. Szuperego felülkerekedik... - Vonta fel a szemöldökét.
- Finn sajnálom...én nem...nem mehetek...- dadogtam, mire Finn lazán megrántotta a vállát, rágyújtott egy újabb cigarettára, és sarkon fordult. Nos. Ha a következő mondat nem a megfelelő pillanatban hagyja el a számat, vagy jut el az agyamig, bár szerintem az agyamig nem is jutott el, fogalmam se volt, hogy jó döntést hozok e, vagy mit is csinálok, de ha ez nem csúszik ki a számon, minden kibaszottul máshogy alakul. - Finn! - Szóltam utána, mire megfordult. - Várj meg.