The Difference Between Hell and Home

39.

Eddie

- Igen, igazad lehet - nyögtem ki nehezen, még mindig a plafont szuggerálva, mert már kicsit be voltam állva az elszívott cigiktől. - Mintha én is szerelmes lennék, vagy nem tudom. - Finn hasra fordult, és engem kezdett szemlélni. Fejemet óvatosan fordítottam felé, ilyenkor rettenetesen be voltam lassulva. Értetlenül nézett rám. Arckifejezése kezdte tükrözni az enyémet. - Most mi van?
- Te ezt...te ezt most hogy érted?
- Mi az, hogy hogy értem? Ettől a számtól. Érted. Mac DeMarco úgy szól, hogy szinte elhiszed, hogy te is szerelmes vagy abba a bizonyos lányba - magyaráztam neki, kezeimmel lustán gesztikulálva. Ezt tőle vettem át. Utáltam magamat ezért. Nem állt jól senkinek. Csak neki. De tényleg. Illett hozzá, hogy folyton kalimpál, miközben beszél. Mert minden szava tele volt mögöttes, vad érzelmekkel. Ezzel vezette le. Nekem biztos kurva szarul állt, de nem tudtam mit tenni. Automatikus volt. De most egy szót sem szólt. Arcomat fürkészte némán. Szemei ide-oda jártak arcom minden pontján, fogalmam se volt, mit láthatott rajta. Komolyan elkezdtem azon gondolkozni, hogy van e valami rajta. Vagy hallucinálhat? Nem. Fűtől nem hallucinálsz, ez baromság. Akkor mégis mi van? - Mi az? - Rontottam meg a körénk telepedett csendet, mert már kezdett frusztrálni, hogy egy büdös szót nem szól. Ajkait összepréselte, majd mikor szétváltak, csak egy kínos nevetés hagyta el őket. - Most ki is röhögsz? - Háborodtam fel, már amennyire tudtam. Elég tompa voltam.
- Nem, dehogy - rázta meg a fejét még mindig nevetve, mozdulatától göndör tincsei egy ritmusban kezdtek táncolni jobbra s balra. Fergeteges volt. Szemeimmel követtem mozgásukat, ahogy lustán ide-oda keringenek, majd tisztességesen megállnak, mintha a szigorú télbe értek volna, s az kegyetlenül megdermesztette az eddig folytatott, idilli keringőjüket. Csodaszép volt. Mindennek ellenére is.
- Akkor?
- Semmi. Tényleg jól látod - mosolyodott el, és visszafeküdt mellém. Karja épphogy súrolta bőröm felszínét, amitől reflexből húzódtam el perpillanat. De most nem szólt érte. Ha jobban belegondolok, egy kicsit gyűlöltem abban a percben Őt. Hogy miért? Magam sem tudom. Mellkasomon mintha ültek volna. Mintha Ő ült volna. S a szavai. Lefeküdt Waldával. Meghúzta Waldát. Nem voltak együtt. Már nem szűz. Szerezkezett Waldával. Jézusom. Lefeküdtek. Minden nélkül. Mit mondott? Ösztön? Állatias szexként hatott az egész. Nem is szeretkeztek. Undorodtam tőle. Finn nem ilyen volt. Mégis mi ez az egész? Azt hittem, hogy ismerem, úgy tényleg. Vagy legalább valamennyire. Könyörgöm, mi ez? Mi történhetett? Nem tudok semmit. Hogy történhetett meg? Csak úgy gondoltak egyet, és ennyi? Walda érzett valamit Finn iránt? Egészen biztos. Mintha még most is érezne. Valamit. Nem tudom, mit. Finn hazudna? Miért hazudna nekem erről? Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy összefekszik valakivel. Hihetetlen. A rettenetes csalódás keserű íze kavargott bennem, a vénáimban, egyszerűen képtelen voltam megbarátkozni ezzel a gondolattal. Egyre jobban húzódtam el tőle, teljesen magamon kívül. Legszívesebben lerohantam volna az összes kérdéssel, ami megfogalmazódott bennem azalatt a pár óra alatt, mialatt megtudtam, hogy ő már nem is olyan tiszta, mint gondoltam. Eltűnt valami, ahogy ránéztem. Már közel sem volt ugyanaz. Undorodni kezdtem tőle. Borzalmasan voltam. Mint akit leforráztak, feküdtem a parkettán, teljesen megnémulva, ahogy újra és újra felelevenedtek bennem szavai. Már legalább fél méterre feküdtem tőle, mégsem volt elég. Nem bírtam egy légtérben lenni vele. Egyszerűen gyűlöltem már csak a gondolatot is, hogy egy levegőt alakít át tüdőnk oxigénből szén dioxiddá. Ez a fajta undor arcomra is kiült, bár ránézni se bírtam, de elmémben cikázó, egyre visszataszítóbb képzelgések folyamatos szivárgásai helyettesítették ezt. Próbáltam elterelni vizuális képzelőerőmet a lehető legmesszibb tájakra, hogy ne is gondoljak arra, ahogy Finn Waldához ér. Vagy Walda Finnhez. Tök mindegy. Elképesztően gusztustalan, de komolyan. Nem maga a dolog, hanem az, ahogy megtörtént, és akivel. Hogy fogalmazott? Belém lett nevelve, hogy körítsem az ösztönt széppé? Fantasztikus. Képes ezt is megmagyarázni, én ezt nem hiszem el. Magát nyugtatná ezzel? Vagy...ezt teljesen normálisnak gondolja? Finnel tényleg nincs minden rendben. Borzalmas nagy káosz van a fejében, hinné ezt egy laikus. De ha jobban belenézel, és csak egy kicsit is megerőlteted magad, hogy elszakadj minden beléd vert normától, akkor talán, nagyon talán kezdheted kapizsgálni, hogy mire gondolhat Ő. Oké, fejezd be, Eddie. Inkább indulj el haza. Már így is itt az ideje, meg különben sem annyira kellemes a légkör.
- Jó, én azt hiszem inkább...- Tápászkodtam fel a földről, de szavaim süket fülekre találtak. Egyik keze arca mellett, másik gyengén mellkasára helyezve mozgott levegővétele ritmusában. Szemei csukva voltak, eperszín ajkai puhán pihentek egymáson. Tejfehér bőréhez igazodott mindez, mintha nem is földi teremtés lett volna Ő maga. Képtelen volt az ember elhinni azt, hogy a természet képes ilyen...csodára. Az ember szíve majd' leáll, mikor a Grand Canyont látja, azon gondolkozik, hogy ez hogy fejlődött ki, hogy maradt meg, hogy érdemeljük meg, hogy egyáltalán láthassuk. Az igazat megvallva, valami ilyesmi érzelmi skála játszódott le bennem, mikor akaratom ellenére jobban elmerültem benne. Olyan volt, mintha anyja s apja közösen ültek volna vászon elé, és kedvükre teremtették volna meg festékükkel Őt. Kigondolták arcának vonalát, hogy arccsontja ékeskedjen, ne túl kirívóan, de mégis. Hogy orrának lejtése hogyan igazodjon ajkai feletti mélyedéshez, egy tökéletes árnyékolási technikával, mit csak ők, ketten tudtak alkalmazni. S mindehhez a szeplői, amit azt hinnéd, hogy az ecset óvatos visszarántásával fröccsentettek bőrére, de szinte egészen biztos, hogy mérnöki pontossággal számolták ki helyüket, a csillagok fekvése alapján, hogy melyik igazodik melyikhez. Ha mégsem így lett volna, akkor talán egy teljesen új galaxis megteremtői voltak ezzel. Mellkasom egyre jobban szorított, ismét halk zihálásba kezdett. Körmeimmel a parketta rostjait kezdtem kaparni, fejben számolni kezdtem, szemeimet lehunyva, hogy megpróbáljam a lehetetlent, magammal megküzdeni. De nem voltam rá képes. Újra kinyitottam a szemeimet, automatikusan őt kezdtem keresni magam körül. Nem ébreszthettem fel. Nem tehettem meg. Lassan feküdtem mellé, kezeim állatira remegtek, nagyjából másodpercenként háromszor kapkodtam levegő után, de csak halkan, nehogy felébresszem. De meg se rezzent. Kezemmel rettenetesen óvatosan nyúltam a parkettán nyugvó keze felé, amire rendkívül vigyázva kulcsoltam rá sajátomat. Kezének enyhe dohányillatának érzete tüdőmbe kerülve kezdte szinte szisztematikusan lenyugtatni a rendszert. Puha bőre ajkaimhoz értek a gyenge szorítás s magam felé húzás miatt, s ettől kezdtem újra normál létformához közelíteni. Egyébként eszméletlenül szép keze volt, amit csak most, így tudtam szemügyre venni. Bőre sértetlen volt, kézcsontja kitüremkedett, s a körötte futó erek tették igazán magasztossá az egész képet. S ahogy kezdett elmúlni az enyhe pánik, szinte azonnal váltani kezdte valami megmagyarázhatatlanul fojtogató érzet. Más megoldást nem találtam rá csak azt, hogy kezét egyre jobban szorítsam magamhoz, de ettől fokozatosan lett fullasztóbb minden körülöttem, de ő nem kelt fel semmire. Úgy igazán szerintem nem is akartam, hogy felkeljen. Hogy szólt volna magyarázatom? Még magam sem tudom pontosan, mi volt erre a magyarázat. Hogy dühös voltam e még rá? Nem tudom. Nem tudtam ezzel foglalkozni. Teljesen el voltam veszve. Benne. Majd hirtelen mocorogni kezdett, s mint időzített bombát, hajítottam el kezét, szinte koppant is a parkettán. Ijedtemben feltornáztam magamat ülőpozícióba, és próbáltam úgy tenni, mint aki tök természetesen ül a padlón egy jó félórája, és nem csinál semmit, csak vegetál a plafonon. De Finn nem ébredt fel. Kezével tapogatózni kezdett, majd egy könnyed mozdulattal helyezte fejét ölembe. Jó. Mostmár biztosan nem fogok sehova se menni innen. Remek. Mintha tudta volna, mire készülök. Vagyis...tulajdonképpen miért is gondolom ezt? Akarná, hogy maradjak? Egyáltalán tisztában van azzal, hogy az én ölemben fekszik? Biztos álmában cselekszik. Lehet vele álmodik. Finn...Finn azt mondta, szerelmes. Ő volna most elméjében? Talán most álmaiban az ő ölében fekszik? Biztos vele álmodhat. S mikor agyam olyan vizekre evezett, hogy próbált nevet helyettesíteni a bizonyos valaki helyére, legtöbbször nagyon próbálkoztam azon, hogy visszatereljem s ne rántsa ki kezeim közül az irányítást. Nem mondta el. Nem mondta el, hogy ki az. Akkor meg miért feszegessem? Különben sem érdekel. Jó, azért persze érdekel, hisz Finnről van szó. Vagyis ne értsd félre, csak hogy tudjam. Mert azért tudunk egy s mást a másikról. Meg azt hiszem, bízunk egymásban, vagy mi. Aztán nem mond el ilyeneket. Lehet nem is szerelmes. Azt se tudja, mi az a szerelem. Igen. Erről van szó. Biztos, hogy nem tudja. Van valami fellángolás, aztán félreértelmezi. Nem? De, biztosan. Mit tudna ő a szerelemről? Semmit. Oké, most úgy dumálok erről, mintha én aztán akkora szakértő lennék érzelmek terén. Még azt se tudom kezelni, hogy...mindegy. Szóval nem vagyok a legjobb önreflexióval rendelkező egyed, az biztos. Bár ő sem az. Ő hozzám ért. Ez kurva hülyén hangzik, de tényleg. Mindenre magyarázatot ad magammal kapcsolatban, mégha legtöbbször legszívesebben amikor elkezd engem fejtegetni, hagynám ott, vagy ordítanám, hogy nem, nem igaz. Pedig de. Mintha egy olyan darabját képezné a világomnak, ami a dualitás képlete alapján egyensúlyba helyezi a mindenséget. Észre se vettem, de ujjaimmal óvatos mozdulatokkal játszottam fürtjeivel, szinte alig hozzáérve, mert az előző, mohó érintésem miatt mintha szégyelltem volna magamat. Hisz olyan érinthetetlen volt egész lénye. Meg se tehettem azt, hogy csak így, minden nélkül ölelem magamhoz kezét. Ez szinte törvénytelen. Emilie Flöge portréját sem ölelheted magadhoz következmény nélkül. Nem. Ilyet nem lehet csinálni, ezek szent dolog. Finn is az volt. És pont ezért viselt meg Walda ennyire. Hogy tehette ezt? Ő nem látja, amit én? Nem érzi azt a valamit Finnen? Hogy lehetséges ez? Hogy érhetett hozzá egyáltalán? Walda nem ilyen. Van benne valami irdatlanul mocskos. Vannak azok az emberek, akikhez reflexből nem érsz sem lélekkel, sem kézzel, mert taszít. Valami ilyesmi érzelmek fűztek hozzá is. Főleg ezután. Mintha bemocskolta volna. És tessék, megint itt vagyunk. Már talán nem is rá haragszom. Ő nem tehet erről. Klimt múzsája sem tehetett arról, ha más ért a festményhez. Ő nem látta. Ezt csak Klimt láthatta. Csak...csak én látnám ezt? Kezeim egyre inkább remegtek, már szinte alig-alig értem hozzá. Mintha csak egy felette húzódó, láthatatlan üvegen húzhattam volna végig ujjaimat. Pedig itt volt, tényleg. Az ölemben szuszogott, hang nélkül. Bárhol hozzá érhettem volna. De képtelen voltam rá. Visszafojtott, remegős sóhaj távozott tüdőmből. Ismeretlen keletű érzelmek kavarogtak testem egészében, mit nem tudtam máshoz hasonlítani, csak leginkább a dühhöz. Dörögni kezdett bent az ég. Valami rettenetesen égette belül a sírás vékony gyújtózsinórját. Fogalmam sem volt, hogy mi váltotta ki ezt, mitől ült rajtam, miért nem takarodott már el ez a kibaszott tonnányi súly a mellkasomról, miért lett egyre rosszabb, miért nem tudom kezelni, miért csúszik ki a kezeim közül, miért nem tudom kezelni, miért nem tudom...
- Ez nem lehet az - suttogtam rekedt hangon, visszatartva azt, hogy sós víz szántson végig arcomon, miközben lassú mozdulattal simítottam meg arccsontjának finom vonalát.

Na hey guys! 💕
Jó kis autentik, kattogós Eddies rész, enjoy it :D
Btw:
Már egy ideje gondolkozom azon, hogy megkérdezlek titeket, hogy ti melyik szemszöget preferáljátok jobban? Kommentekből azért szoktam ezt látni, de most úgy globálisan érdekel, hogy kinek ki fekszik jobban.(: (persze, nincsenek olyan terveim, hogy elhagyom az egyik szemszöget, mert én mindkettőt imádom írni, és szerintem így kerek.) Köszike ha megírod, engem ez tök érdekel.:) 💕