The Difference Between Hell and Home

52.

Finn

A hetem nem igazán szólt másról, csak az agyatlan, orrba-szájba narkózásról Maccel. Orrnyálkahártyánk a spuritól már véresre volt marva, a keta néha csökkentette ennek érzetét, de már garatunkon is a véres-hurutos-spés nyálka csordogált le folyamatosan. S mikor már orrunk kezdte feladni a szolgálatot, maradt a gina. Aminek az ízétől már két nap után majdnem okádtunk, ezért teába keverve húztuk le, bár én mondom, az se segített rajta túl sokat. Néha beestünk egy pár óránkra, ha úgy jött ki a lépés, de utána ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. „Na, ez az én Finnem." Szólt Malcolm. Igen. Hisz róla egy szót sem szóltam. Most kéne róla beszélnem? Miután hazaküldtem, azonnal riasztottam Macet, hogy most rögtön szedje össze magát, hogy aztán együtt csúszhassunk újra szét. Mit mondjak még? Rühes egy hét volt. Egy dolog miatt volt csak jó. Nem gondoltam rá.
Pénteken talán bent se voltam. Lehet, az utolsó órára becsúsztam, őszintén szólva még mindig összefolynak azok a napok. De muszáj voltam dolgozni. Nem volt már pénzem egy doboz Marlborora sem. Így is már elég szarul éreztem magamat amiatt, hogy az előző két napomat Malcolm fizette. Waldánál meg nem akartam hitelspirálba kerülni, így kellett valamit csinálnom végre. Már olyanon is elgondolkoztam, hogy meghúzom, aztán ezzel rendezzük a számlát. De azért idáig nem süllyedhetek. Vagyis egyelőre még nem. Bár végülis teljesen mindegy. Nem tartozom senkinek magyarázattal. Neked sem.
Szóval talán délután háromkor estem be a pult mögé. A fülem sípolt, a fejem mintha tele lett volna mindennel, de mégis üresen kongott, teljesen leszedálva. Testem fáradt volt, már minden mozdulat kín volt. Mintha kiléptem volna materiális lényemből, és külsősként irányítottam volna mozdulataimat. Már amennyire tudtam irányítani. Be voltam lassulva, mint állat. Tegnap nem aludtam semmit. Ha valaki ivott volna a véremből, egészen biztos, hogy kiüti magát. Magam elé meredve álltam, a pultra támaszkodva, és tágra nyílt szemekkel bambultam a sörcsapra.
- A sörcsap nem működik telekinézissel - állt meg mellettem mosolyogva. Összehúzott szemekkel néztem rajta végig, az agyam lassú mozgással igyekezett beazonosítani, arcának darabjaiból összetenni, hogy ez mégis ki a faszom. Ja. Walda. Jézusom.
- Mi? - Kérdeztem vissza, mert nem igazán tudtam felfogni a szóhalmok jelentését.
- Semmi - sóhajtotta, majd csípőjével arrébb lökve engem, kezébe vett egy korsót, csapolt bele sört, és az előttem ülő fickó elé tolta. Ja tényleg. Ezt kellett volna csinálnom. Oh. - Mi van veled? Szarul nézel ki - mért végig.
- Fáradt vagyok.
- Kávézz.
- Mi van?
- Kávézz - biccentett a raktár felé.
- Walda. Nem fog segíteni egy kávé.
- Te idióta - húzott arrébb a palitól. - Szívjál spét.
- Ja! - Elég ostobán festhettem. Mondhatjuk úgy is, hogy jelenlegi állapotomban nem én voltam a legélesebb kés a fiókban. - Nincs már nálam.
- Istenem - forgatta a szemeit. - Jól van. Bent, az asztalom fiókjában, tudod hol, a kartonlap alatt, van egy pakk. Egészségedre - veregetett vállba.
- Milyen pakk?
- Baszod Finn, pakk, egy pakk spé. Speed. Amfetamin. Mit mondjak még?
- Ja, oké. Kösz - erőltettem magamra egy mosolyt, és otthagyva őt, sétáltam be a raktárba. Úgy, ahogy mondta, feltúrtam a fiókját, majd hosszas ücsörgés és tapogatás után megállapítottam a több tíz pakk vizsgálata után, hogy ez most vagy speed, vagy kokó, vagy keta esetleg heroin. Minden mindegy alapon döntöttem, hogy húzok egy csíkot, aztán majd kiderül. Az asztalánál ülve, a telefonom kijelzőjére szedtem ki egy keveset személyim segítségével, és egy vékonyabb csíkká kezdtem rendezni, mikor megcsörrent a telefonom. Ayla hívott, FaceTimeon. Hát jó. Felvettem.
- Finn? - Szólt bele értetlenkedő hangon, ugyanis mivel a telefonon éppen utcát húztam, ezért csak a plafont látta.
- Itt vagyok, egy pillanat - válaszoltam monoton hangon, kezemmel lustán rendezgetve a spét. Vagy kokót. Vagy mit tudom én, mit.
- Mit csinálsz?
- Dolgozom - válaszoltam egyszerűen, és kész is lett. A bérletemet felhajtottam, és halkat sóhajtva hajoltam közel, majd szívtam fel. Csuklómat szorítottam orromhoz, annyira égetett, mintha paprikasprét nyomtam volna fel az agyamig. Igen. Ez spé volt. - A büdös kurva élet bassza telibe már ezt a szart - szitkozódtam kulturáltan, miközben majd megpusztultam.
- Mi a fasz van már Finn? - Kiabált Ayla.
- Semmi baszdmeg - vettem fel a telefont s a papíroknak támasztottam, ujjammal lehúztam a maradékot, és lenyaltam.
- Te megint narkózol?
- Még mindig.
- Fejezzétek már be. Most ez mire jó?
- Malcolm nincs itt.
- Tudom, te igen gyökér, gondoltam, hogy Malcolm nem ment veled dolgozni.
- Akkor meg?
- Mi akkor meg? Akkor te fejezd be. Mind a ketten fejezzétek be.
- Most mit prédikálsz? Ugyan ezt csinálod - dőltem hátra, és rágyújtottam, mert fel kellett készülnöm lelkiekben a következő körre.
- Nem, Finn, ez nem igaz, én ésszel csinálom.
- Ezt lehet ésszel csinálni? - Vontam fel a szemöldökömet.
- Nem jön be nálam ez az élefilozófiád, szóval inkább maradj csendben.
- Nem én hívtalak - nevettem fel.
- Ja, vágom. Azért hívtalak, hogy sajnálatos módon ma nem folytathatjátok ezt az elképesztően hedonista szarságot, amit elkezdtetek, mert Jacknél leszünk. Oké?
- Hagyjál már ezzel - döntöttem hátra a fejemet. - Most mi ez a faszság? Megszállt a Szentlélek?
- Nem. Csak ez már nem oké. Nem csak miattad, Malcolm miatt sem. De azt hittem, ha neked mondom el, talán többre megyek.
- Engem hagyj ki ebből, Mac döntéseit nem tudom befolyásolni, oké? - Tettem fel a lábamat az asztalra, keresztbe téve, és kifújtam a füstöt.
- Téged hagyjalak ki ebből?
- Aha.
- Tudtommal te meg megígérted Eddienek, hogy leállsz - mondta ki egész nyugodtan, s az egész héten, kényszerkaraténba tett név hallatán a totális ürességbe meteor-szerűen csapódott mellkasom közepére egy hasonlóan égő-szúró fájdalom, mint amit a speed okozott. Mint akit fojtogatnak, de azért sem fullad meg.
- Hogy te mekkora egy rohadék vagy - hajoltam előre, és meg akartam szakítani a hívást, ha nem kezd el megállíthatatlanul kiabálni.
- Finn! Nem! Le ne tedd! Le ne tedd baszdmeg, vagy bemegyek a Laborba, és megtéplek! Ne tedd le!
- Mit akarsz? - Kérdeztem agresszívan.
- Nem oké, hogy nem beszélsz róla.
- Eddig nagyon jól elvoltam.
- Nem. Ez így nem jó. Kérlek. Meséld már el, mi történt - könyörgött.
- Ayla. Semmi. Elegem lett. Ennyi.
- Eleged lett? Miből?
- Nem tudom ezt vele folytatni.
- De olyan jól haladtatok!
- Nem. Nem haladtunk sehogy.
- De! Basszus, láttam rajta, Finn, látszik, hogy teljesen beléd esett, ne csináld már.
- Ayla - masszíroztam orrnyergemet egyre idegesebben. - Nem. Nem érdekel perpillanat, hogy mi van a lelkében. Pont leszarom.
- Ezt komolyan nem értem.
- Ezen mit nem értesz?
- Ez most egy elég erős váltás.
- Ide figyelj. Ha neked egyik este olyanokat mondanának, hogy szeretnek, meg minden, aztán reggel meg azt, hogy ja hát ő nem emlékszik erre, hupszika, meg öt hónap alatt minden szarság csak oda lyukad ki, hogy mi egyébként milyen elképesztően különleges barátok vagyunk, akkor szerintem te is kibaszottul feladtad volna ezt az egész fertőt, ami lassan, de biztosan emészt magába, szóval kurvára ne hozd fel, ne említsd meg, ne dumálj róla, mert most rohadtul nincs ehhez gyomrom! - Fejeztem be szinte ordítva. Ayla arca teljesen megdermedt. Nem tudott mit mondani hirtelen.
- Azt...azt mondta, hogy nem emlékszik?
- Azt - válaszoltam egyenesen, cigarettámat elnyomva. - Tudod baszdmeg, én meg arra nem akarok már lassan emlékezni, hogy ő kicsoda.
- Ha így folytatod...- Húzta el a száját.
- Ja. Ez a célom - mosolyodtam el gúnyosan, és kinyomtam a hívást, majd kikapcsoltam a telefonomat, és újabb, fájdalmasan kínzó, csíkot szívtam fel, kettőt eggyé varázsolva, hogy csak egyszer marjon szét.
Nem segített sokat. Pedig húszpercenként a raktárban kötöttem ki, újabb s újabb csík büszke tulajdonosává váltam, a szívem már szerintem kettő helyett vert, de még mindig alig hallottam magam körül valamit, a hangok összemosódtak, az arcok összefolytak, a kezem meg nem úgy mozgott, ahogy kellett volna. Iszonyatosan dekoncentrált voltam. Meg nagyjából gyök hárommal mozogtam. Hihetetlenül szar volt. De otthon se lett volna jobb. Malcolmnál sem. Sehol sem volt már jó.
De a vendégek egyre gyűltek. Főleg, hogy péntek volt. Azt hiszem, igen, péntek volt. Az időérzékem is teljesen elcsúszott. Azt se tudtam, hogy mennyi idő telt el, mennyi van még a munkaidőmből, kinek mit kellene kivinnem és ő mikor rendelte. Az orromat meg folyamatosan fújtam a rohadt spuri miatt, s már az is félig vérben úszott. Káosz volt. Végtelen káosz uralta elmémet. S az egyetlen biztos pont a közepén ő volt, ő maga, aki okozta az egészet. A rohadt életbe, minek kellett felhozni? Nem tudtam kiverni a fejemből. Nem ment. Pedig eddig olyan könnyű volt. Nem kellett volna felvennem a telefont. Szállj ki a kibaszott fejemből!
Amennyire próbáltam arra koncentrálni, hogy ne gondoljak rá, azzal egyenesen arányosan kattogtam rajta folyamatosan. Pedig tényleg igyekeztem. A sör habzódására, a fröccs buborékaira, a koktélok tökéletes arányaira, ezzel elterelve a figyelmemet, de nem működött. Számolgattam a koszos poharakat. Azokat külön, amelyikeken rúzsfolt volt. Egy, kettő, három...ott is van még egy. Meg a pulton kettő. Ez eddig hat. Most hoznak még egyet. Ez is az lesz. Ő is ezt szokta. Számol, ha minden összeomlik körülötte. Az szokott segíteni. Neki. Most mit csinálhat? Nem. Nem érdekel. Nem érdekel. Újabb vendég. Leült velem szembe. Hurrá. Legyünk kedvesek.
- Mit adhatok? - Sziszegtem fogaim között, egy poharat törölgetve, de nem kaptam választ, ezért gyors mozdulattal felkaptam a fejemet, hogy hangosabban megismételjem a kérdésemet, egyenesen neki címezve, de egy pillanat alatt hullott vissza az összes szó a mélybe. Eddie ült velem szemben, fekete pulóverében, aminek ujját idegesen fel-le húzgálta. A kurva életbe. - Mit kérsz? - Kérdeztem közönyösen.
- Semmit.
- Akkor minek jöttél?
- Beszélni - nézett végre a szemembe. Szeme alatt lilás karikák rajzolódtak ki, finom arcbőrének színétől ez elütött, de mégsem volt idegen. Nem nézett ki jól. Pontosabban de. Még mindig kurva jól nézett ki. Annak ellenére is, hogy eléggé mosott szar állapotban ült velem szemben. Ezt a fajta szépséget nem lehetett semmivel sem elrontani. Ezért is haragudtam rá. Meg úgy mindenért.
- Hajrá.
- Finn.
- Ott van egy lánycsoport, negyedik kör tequilát kérik ki, szerintem könnyen csevelybe elegyedhetsz velük - vontam vállat. Hihetetlenül cinikus voltam. De nem bírtam egy kedves szót sem intézni hozzá.
- Nem...
- De ajánlom azért, hogy igyál valamit, mert anélkül elég nehéz veled bármiről is dumálni őszintén - gondolkoztam el a távolba meredve. - Ja várj! Mégsem. Mert az elég tré, ha másnapra elfelejted, mi történt az aktuális leányzóval. Bassza meg. Patthelyzet - tártam szét a karomat. Annyira felbaszott már csak a jelenléte, hogy az agyam újra működni kezdett. Vagy egyszerűen csak orbitális mennyiségű szerotonin termelésbe kezdett a szervezetem a puszta látványától. Nem tudom.
- Finn, a francba is, veled akarok beszélni - emelte fel a hangját.
- Miért, most nem beszélgetünk?
- Nem így.
- Hogy? Te is beszélsz, meg én is. Így működik egy beszélgetés.
- Hogy vagy? - Hajolt előre.
- Soha jobban - öntöttem ki egy pohárba bort egy vendégnek, amit egy perc alatt megkívántam. De nem ihatok előtte. Halál gáznak nézne ki. Mintha miatta innék. Tiszta klisé. - De ha most megbocsátasz...- Indultam meg a pultból a vendég asztalához.
- Visszajössz?
- Igen. Mert tudod, dolgozom - mutattam körbe a szabad kezemmel a helyen, és eltűntem az emberek között. Gyorsan levágtam a nő elé a poharat, a raktárba sietve újabb csíkot szívtam fel, újból kicsit meghaltam, de attól talán még a spétől is jobban, hogy vissza kellett mennem hozzá. Még mindig ott ült. Kezének támasztotta homlokát, így könyökölt a pulton, fürtjein a meleg fény játszadozott, arcára néha átfutva, ahol kósza szeplőit világította meg, mint valami elcseszett szentnek. Fáj a tüdőm. Fáj a fejem. Légyszíves, menj innen. Nem akarlak látni. Annyira hiányoztál. Nem csinálhatsz ilyet, hogy egyszer csak felbukkansz, és újra kezdjük, aztán megint meghülyülsz, és megint kezdődik az egész előröl. Nem teheted ezt, oké? Ez nem jó játék. Nem vagy fair. Nem akarok semmit. Nem akarlak már csókolni, nem akarok semmi olyat, amit te se. Csak téged. Kérlek. Ehelyett persze csak három szóba sűrítettem az összes dühömet.
- Na mit akarsz? - Biccentettem felé.
- Tudunk most egyáltalán beszélni?
- Ahogy látod.
- De percenként fogsz elmászkálni.
- Ja. Mert ismétlem, dolgozom.
- Ha megvárlak?
- Akkor mi lesz?
- Akkor talán át tudjuk dumálni a szombatot...- Motyogta halkan.
- Tőlem - forgattam a szemeimet. Olyan voltam, mint ő. Ez nem volt jó. Két Eddie nem működik. Megakarom beszélni egyáltalán? Hogy megismétlődjön? Nem tudom.
Mindenesetre megvárt. Éjfélig kitartóan ült, úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz, csak az egyik asztalnál rajzolt füzetébe. Kurvára érdekelt, mit rajzolhat, de túl büszke voltam ahhoz, hogy rákérdezzek.
- Megvagy? - Kérdezte, amikor az utolsó széket is felpakoltam Waldával az asztalok szélére.
- Aha. Egy pillanat, és mehetünk - hagytam ott őket, Walda söpörgetett, ő már összecsukta a füzetét, én meg egy utolsó csíkért besétáltam a raktárba. Nem volt semmi különös. Ugyanabból a pakkból szedtem ki, nem volt sok, talán egy kicsit volt több az átlagosnál, de tényleg nem vészesen. Ismét a bérletemet felcsavarva készültem fel a ma esti utolsó utcára, csak hogy tényleg fent tudjak maradni, és beszélni vele, orromhoz emelve szívtam fel, de ez nem olyan volt. Szúrt, csípett, égetett, mart, de rohadtul, mintha agyamig hatolt volna a szer, iszonyatos fejfájás vagy inkább agymarás kezdte fejemet szinte szétszedni, némán szorítottam össze a fogaimat, csuklómmal dörzsöltem orrnyergemet, de nem csillapodott. Valami meleg folyadék kezdett csordogálni orromból, csuklómat elemelve láttam egyetlen egy pillanatra, hogy vér volt, de egyből homályosodni kezdett minden, testem elgyengült, a mardosó érzet szűnni látszott, majd elsötétült minden körülöttem.