The Difference Between Hell and Home

63.

Eddie

A kettőnk közti ingatag mérleg képtelen volt arra, hogy kiegyensúlyozza önmagát. Hogy is lehetett volna erre képes? Mint tudjuk, nem vész el, csak átalakul. Nem tűnik el, egészből nem lesz kevesebb, csak rosszabb vagy éppen jobb arány az egyik félen. Mikor hogy billen. Olykor azt hinné az ember, hogy vízmértéke egyenlő a nullával, pedig a nulla után mindig vessző jött. S most leginkább a földet súrolta az egyik oldal, a másik pedig az eget. De sosem érte el teljesen egyiket sem. A föld felé húzó rántotta magával az égig nyújtózót. S bár úgy tűnt, mindketten az égbe kívántak, ez talán mégsem volt teljesen így.
Egyik pillanatról a másikra vette kezdetét a katasztrófa kiújulása. Nem, én jól voltam. Tényleg jól voltam. A magam módján. A felesleges heti elmemarcangolás elmaradt, elhitettem anyámékkal, de leginkább magammal, hogy jól vagyok, nincs szükségem arra, hogy dr. Lichtenberg legális dílert játszon az életembe azzal, hogy felírja a Rivotrilt. És komolyan kezdtem jobban lenni, úgy ahogy. Nem az én érdemem volt. Neki köszönhettem önmagamat, hálás voltam, mint egy keresztény Istenének, hogy teremtett engem, úgy magasztaltam Őt. De Ő valamiért bosszút esküdött ellenem, sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon mit tettem, megszegtem e sajátos törvényeit, öltem e, nevét hiába vettem e, amiért majdnem végett vetett a világnak. A világomnak, akarom mondani.

Január vége vagy talán február eleje lehetett már, az ablakom üvegét kocogtató, még jegesre fagyott, kopasz faágak jelezték ezt, s az, hogy a nap igyekezett közöttük újszülött módjára újra világra jönni. De Ő nem jött. Képes lettem volna felkelni magamtól is, voltam már annyira jól, de a tudat, hogy nem volt ott, rontani kezdett a helyzeten. A gondolataim gumilabda szerűen cikáztak, az egyik az volt, hogy késni fogok, a másik hogy nincs itt, hogy fogok egyáltalán kikelni az ágyból? Reggel volt még, ilyenkor csak Neki és ezeknek a dolgoknak volt helye elmémben. Kezemmel fehér, áthidegült párnahuzatomba markolva nyomtam ki magamat fekvő pozíciómból, majd a fürdőszoba csapjáig émelyegve lépdeltem el, és jéghideg vízzel arcot mostam, hogy vissza rántson a valóságba. Borzasztóan indult a nap, erre emlékszem. Talán hányingerem is volt valamennyire, a gyomorsav íze átszőtte számat, a kabátom fojtogatott, fullasztó meleg volt a belehelt metrón, és folyamatosan a telefonom kijelzőjét figyeltem, ami könyörtelen módon nem jelzett mást, csak az időt, ezzel együtt azt, hogy késni fogok, ha nem fogom sietősre. Ezt megnehezítette az, hogy annyira koncentráltam arra, hogy ne hányjam össze magamat, hogy túl mentem egy megállóval. Igen, biztos hányingerem volt. Aztán majdnem összeszedtem a biztonság kedvéért egy tüdőgyulladást azzal, hogy az átjegesedett, enyhén fagyott utcákon futottam, eszetlenül, nem törődve azzal, hogy egy hajszál választott el az elzuhanástól. A folyosón, mintha szőnyegbombákat kerülgettem volna, siettem el a kellemetlenül tolongó emberek között, és estem be a terembe, mint aki Golgotára ér, de sehol sem lelki Krisztust. Az ajtóban torpantam meg, tényleg csak egy pillanat lehetett, míg realizáltam, hogy Finn kurvára nincs itt, én meg kurvára elfelejtettem felhívni még ötvenkétszer az eredeti tíz helyett, mert valahogy elkezdtem azt hinni, ha ez nekem megy, akkor neki is. Résnyire nyitott szájjal álltam ott, míg valaki hátulról belém nem jött, hogy „húzzak már", vagy valami ilyesmi. Onnantól kezdve kezemben ott volt a telefon, és megállás nélkül csörgettem, amíg Wagner be nem ért órát tartani, onnantól kezdve a pad alatt hívtam újra és újra, de semmit sem reagált, amitől egyre jobban kezdtem beparázni, és olyan gondolatok zakatoltak a fejemben, hogy biztos valahol a saját hányásában fetreng. Vagy valaki mással van. Valahol, valakivel fetreng a saját hányásában. Vagy meghalt. Valahol, valakivel fetreng a saját hányásában, meghalva. Igen, egészen valószínűnek tartottam ezt abban a lelkiállapotban. Egyre idegesebben firkáltam a füzetem sarkába teljesen értelmetlen hülyeségeket de úgy, hogy a grafitom hegyének élete másodperceken múlt, másik kezemben meg a rohadt telefont szorongattam, és egy pillanat sem telt el úgy, hogy ne az ő számát hívtam volna. De két órán keresztül semmi nem történt. Volt néhány kósza jóléti érzet, mikor elhitettem magammal, hogy biztos csak beteg, vagy elaludt, de azonnal kimúlt. S mikor telefonja a ki tudja már hanyadik hívásra elsőre kisípolt, azt hiszem, a vérnyomásom bezuhant az iskola alapja alá. Különös, ösztönös mozdulattal kaptam vállamra az előre összekészített hátizsákomat, és lendületből indultam meg az éppen órát tartó Reinhardt felé, aki meglepődve mért végig, orra hegyére tolta szemüvegét, és már szóra nyitotta volna száját, ha nem kezdek bele hamarabb.