The Difference Between Hell and Home

61.

Eddie

Reggel hat. A szokásos, berögzült, hidegszagú motívum. Megállíthatatlan zakatolás párnám mellett, felett, bennem. A morajló, zavaró hanghatást megszüntettem egy, ujjaimnak szinte érzéketlen mozdulattal. Mintha nem testemhez tartoztak volna. Mintha nem testemhez tartoztam volna. Az éjszaka alatt úgy működtem, mint meghibásodott generátor, aki hiába termelt ki energiát, mikor annak átadására kényszerült, csak egy apró szikrázást maga után hagyva sült ki szerkezete összességében. De azon az említésre sem méltó, finom, kósza villanáson múlt minden. Hogy félig lehunyt szemekkel, elhidegült ujjbegyekkel, reflexből tárcsáztam Finnt addig, míg fel nem vette a telefont. Ez úgy nagy átlagban tartott tíz percig, de volt, mikor több, mint fél óra kellett ahhoz, hogy az egyetlen energiaforrásom kapcsolódjon. Igyekeztem nem okolni ezért, hisz nem tehetett erről. De mikor ötödik próbálkozásra sem sikerült, ujjaim kezdtek visszazuhanni mély, megbénult állapotába, s olyan kényszerrel estek a gombra, hogy mindegyik óvatos érintés után néma fohászkodásba kezdtem, hogy csak ne ez legyen az utolsó. S mikor álomból felvert, enyhén rekedt, bariton hangján meghallottam már csak azt, hogy „oké", tudtam, hogy ma már nincs visszaút. Minden egyes reggel egy visszatérő s soha el nem múló rémálom volt. Egy végtelen, magam által létrehozott poklot álmodtam meg minden reggel, és ebből két vállamat rázva tudott kikelteni, s csak is Ő. Ezután nem aludtam vissza. Jobb oldalamra fordulva meredtem az éjjeliszekrényem sarkán kelésként tátongó faerezetre, amit véresre rágott, maradék körmeimmel kapartam éjszakánként, ha a lidérc túl hamar fonta törzsem köré nyálkás, jéghideg csápjait. Az ajtó csapódott egyszer. Apám ment el. Aztán még egyszer. Anyám. És vártam, vártam arra a kurva hangra, hogy harmadjára forduljon el a zár a kulcsban. De nem lett jobb semmi. Karomat erősen szorítottam mellkasomhoz, körmöm vége ajkamat súrolta, reszkettem. És vártam a messiást. A kulcs fordult, az ajtó záródott, a bakancs egyik fele landolt a kövön, pár másodperccel később a másik is, puha léptek, s a szobaajtóm nyikorgása. Ilyenkor volt a legnehezebb. Nesztelenül fuldokoltam, nem jutott a tüdőmbe levegő. Majd egy pillanatra besüppedt mellettem a matrac, s két, gyenge, de mégis a lidérc erejével vetekedő kar ölelte át a derekamat hátulról. Fellélegzés. Kiszorította belőlem Heimlich-fogásként azt a valamit, s mint fuldoklóból az idegen testet, úgy lökte ki tüdőm lebenyéből a Lényt. Nyugtatott, szavaival simította végig nyirkos bőrfelületemet. S egy kemény, küzdelmes húsz perc után fordultam felé, bőréből áradó feromonok jártak át, 'minek illatának érzékeléséhez egyedül az én receptoraim voltak alkalmasak. És mikor tudtuk mindketten, hogy a mai reggelt is túléltük, egy eredményt megpecsételő, s jutalomként funkcionáló csókkal tudattuk a másikkal, hogy igen. Megcsináltuk. Ez a forgatókönyv, mint egy kellemetlen idegbecsípődés zajlott le minden egyes kibaszott nap, amióta elhagytam a nyugtatót, s ő mindenfajta narkotikumot. Nem mondom, elsőre elképesztően nehéz volt rájönni, hogy hogyan is kellene elérnünk azt, hogy Finn ne aludja át a napokat, rám meg ne törjön pánikroham már csak a gondolattól is, hogy fel kell kelnem és kitennem a lábamat a külvilágba. Talán január első hetében, a szünet után történtek a teljes összeomlások, mikor is Finn képtelen volt felébredni bármire is, köszönhetően az amfetamin megvonásnak. Aztán vele együtt, szinte karöltve botlottunk meg az első kátyúban s kezdtünk el zuhanni. Mármint történt volna ez, ha nem kapaszkodunk meg a másikban. Így tapasztaltuk ki a tökéletes vakcinát erre. Ez pedig nem jelentett mást, mint számomra Őt. S számára engem.

Ezután minden folytatódott úgy, mintha a reggel meg sem történt volna. Ugyan úgy felrángattam magamra a pulóveremet, ugyan úgy egy cukor, kevés tej, ugyan úgy kopogott bakancsa a lépcsőfokokon, s ugyan úgy, a nap végéig utoljára csókoltam szájon az ajtónkban állva. Mondhatni ezzel kapcsolatban az égvilágon semmi sem változott. Tiszteletben tartotta, hogy nem, így kisebb-nagyobb nézeteltérések árán elfogadta, hogy csak akkor érünk a másikhoz, ha a helyiségben csak két tüdő használ fel oxigént. Semmilyen más szituációban nem. Soha. Semmilyen körülmények között. Azt hiszem, nem is tudott rólunk nagyjából senki. Egyedül Ayla, Malcolm és Jack, de ez betudható volt a szükségállapotnak és annak, hogy szilveszter este szemtanúi voltak egy csóknak, de azóta semmi. Állítólag Finnt kérdezgették arról, hogy most akkor mi is van, de mit mondhatott volna? Nehéz volt. Rohadt nehéz. Olykor magam előtt sem mertem felvállalni ezt az egészet. Nemhogy egy harmadik személy előtt. Látszólag ez nem is volt akkora probléma. Legalább is addig, amíg szét nem roppant az eddig porcelánhéjban dédelgetett s féltve óvott, minket körülölelő misztikum a mindennel kapcsolatban. És mit ad isten, nem Finn kezei között törött ripityára.