The Difference Between Hell and Home

43.

Eddie

Hirtelen nem tudtam hova tenni azt, hogy Finn állt velem szemben Ayla helyett. Totálisan lefagytam, és a düh kimondatta velem az első, általa megfogalmazott gondolatot.
- Te mit keresel itt? - Szólalt meg végre, miután csak bámult rám, mint újszülött anyjára. Hangja hallatán újra tüdőmet kezdte szorítani az a rohadt érzés, és kezdett ebből már iszonyatosan elegem lenni.
- Mi közöd van hozzá? - Kerültem ki az ajtóban állót, óvatosan neki is mentem vállának sajátommal.
- Eddie! - Pillantott meg Ayla, aki sietősen tartott felém az előszoba végéből, majd mikor végre hozzánk ért, szorosan magához ölelt, s ettől testem automatikusan feszült meg. Nem szoktam ehhez hozzá még mindig. Vagyis mástól nem. Csak tőle, a kurva életbe.
- Ez mit keres itt? - Mutattam Finnre némi undorral arcomon.
- Mi az, hogy ez? Nem egy kibaszott tárgy vagyok baszdmeg - akadt ki Finn egy másodperc alatt, de nem volt kedvem beléállni, ezért csak szemeimet forgattam. - Az jogosabb kérdés, hogy te miért vagy itt?
- Srácok, nyugi már. Eddie anyához jött, mert szombaton beszéltük, hogy elkezdett festeni, és hogy tudni akarja, érdemes e folytatnia. Meg mondta, hogy készítene portrét, mondjuk rólam - emelte kezét álla alá bájosan, erre Finn forgatta szemeit. Baszd meg. Utállak. - Finn meg hozzám jött.
- Ja, de inkább megyek is - vette fel vállára gitárját, és indult volna meg engem kikerülve, ha Ayla nem ragadja meg kabátjánál fogva.
- Ácsi-ácsi. Hova sietsz?
- El. Innen. Tudod, nem akarom zavarni a művészurat az alkotásban.
- Fogd már be! - Szóltam rá nyersen.
- Fiúk, elég már. Szépen itt marad mindkettőtök, anya úgyis egyre ígérte, hogy hazaér, addig elleszünk hárman - nézett ránk mosolyogva Ayla, de mi csak egymást vizslattuk elég szúrós szemekkel, szinte már nyakszirtemet szúrta át tekintete.
- Nem mondtad, hogy ez is itt lesz - biccentettem felé.
- Hagyd már abba azt, hogy mutató névmást használsz rám basszameg - tárta szét karjait Finn. - Különben nekem sem a legjobb programom az, hogy elviseljelek - vágta a fejemhez. Rohadj meg. De tényleg.
- Meg foglak fojtani esküszöm - fordultam felé, a fejemet idegesen rázva.
- Ne röhögtess, fel se érsz odáig - nevetett ki, nálam meg már majdnem el is szakadt volna a cérna, ha Ayla nem szól közbe.
- Elég már! - Kiabált rá mindkettőnkre mérgesen, s abban a pillanatban nyílt az ajtó, és lépett be egy szőke, egész magas nő, hajában tengerkék kendővel, arcán kedves mosollyal.
- Óóó sziasztok! - Tárta szét karjait vigyorogva, de mindhárman csak némán meredtünk rá, ketten a méregtől fortyogva. Kezeim már ökölbe voltak szorulva, mintha bármelyik pillanatban kész lettem volna arra, hogy bemossak egyet Finnek, pedig ez nem így volt. Sose tudtam volna bántani. Finn feszült állkapoccsal méregetett engem, szemeit összehúzva, az éppen belépő hölgyre rá se nézett. - Na. Mi ez az kolosszális feszültség? - Pislogott nagyokat, hol rám, hol Finnre, hol Aylara nézve, de egy szót sem szóltunk. - Várjatok. Ez belőletek árad - lépett közelebb, s egyik kezét az én vállamra tette, másikat Finnére, így közelebb húzva minket egymáshoz. Szinte valami természetfeletti erőként mart el minket egymástól a köztünk keringő feszültség, de ennek ellenére egyszerre mintha mégis, valami különös mágneses mező lépett volna fel, s vonzott felé. - Ti együtt voltatok, nem? - Mutatott rám, majd Finnre, majd újra rám, majd újra Finnre, amíg rá nem eszméltem, mit is mondott.
- Mi? Nem! Nem, dehogy, fúj, jézusom. Nem - vágtam rá gyorsan, reflexből ellépve Finn közeléből, mert már nyakamat kezdte fojtogatni a nyomás.
- Anya! - Csattant fel Ayla is.
- Most mi az?
- Ne told itt a hülye boszorkányságodat, srácok, ne foglalkozzatok vele - nevette ki Ayla.
- Ez nem boszorkányság, édesem - húzta mellkasára Finn fejét, és simogatni kezdte.
- Adèle, nincs semmi, csak összevesztünk - nézett továbbra is engem Finn.
- Ó, drágám, dehogy. Ez több annál, ez valami egészen komoly, mindent átölelő szexuális fesz...- Kezdte egyre jobban belelovalni magát, már-már tényleg azt hittem, extázisba fog esni a nő, meg beszélgetni a túlvilággal, amikor Ayla félbeszakította.
- Anya, elég!
- Jól van, elnézést. Na, hát biztos te vagy akkor Eddie - nyújtotta felém a kezét mosolyogva, amit már elég kétkedve ráztam volna meg, ha nem ránt egyből magához, és öleli fejemet mellkasára. Szemem kipattant, ha akartam volna se tudtam volna menekülni a helyzettől, mert bunkó sem akartam lenni, meg őszintén szólva volt erő a nőben, vékony alkata ellenére. - Drágám, belőled elképesztően árad ez a valami - simogatta hajamat, én meg egyre jobban feszültem. - Finn? Finn miatt van ez? - Suttogta, de annyira abszurd volt az egész, hogy inkább nem válaszoltam. Óvatosan néztem Finnre, aki kezét szája elé tartva röhögött ki. Akkor cseszd meg!
- Igen. Egészen rühellem - néztem fel rá mosolyogva, amit ő is viszonzott.
- Dehogy rühelled - engedett végre el, és megsimította hátamat, ahogy eltávolodtunk egymástól. Hát ez a nő hülye. Jézusom. Ayla hogy lett normális?
- Tök mindegy, úgyis menni készültem. Adèle, azért sajnálom, de majd legközelebb - ölelte volna magához Ayla anyját Finn, de a nő csak kitette kezét maga elé.
- Nem mész te sehova. Tudok egyszerre két helyre figyelni.
- Nem akarok belezavarni a világába, miközben fest - utalt rám szavaival. Igazad van. Menj innen. Ne zavarj bele semmimbe. Kösz.
- Szívem, így a legjobb alkotni, higgy nekem - karolt át mosollyal az arcán, de azt hiszem, nem akartam és nem is igazán tudtam neki hinni ezzel kapcsolatban.
- Eds, nyugi, anyám kicsit bolond, de legalább tud neked segíteni valamit - sóhajtott Ayla, miközben elindultunk a nappali felé. Akarom mondani, ez egy szalon volt. Egyébként elképesztő egy lakás volt. Csillogó szemekkel vizslattam minden egyes szegletét, a vörös függönyöket, a szalon homlokzatára festett freskót, az ódon bútorokat, a falifestményeket, amiket Ayla anyja készített, egyszerűen fenomenális volt az egész. Ott döntöttem el, hogyha majd egyszer eljutok odáig, akkor szeretnék én is valami ilyesmiben élni. A mi házunk ehhez képest egy kirakati szar volt. Az övék meg ízlés.
- No, Eddie drágám - ült le velem szemben az anyja, s megfogta a kezemet. Miért fogja meg a kezemet? Rosszul leszek. Finn és Ayla egy tőlünk kicsit távolabbi kanapén nyúltak el, ölükben gitárral. - Mesélj nekem egy kicsit.
- Mit...mit meséljek?
- Hát, mondjuk hoztál e valamit, amiből kiindulhatunk?
- Nem igazán tudok mit hozni...- Húztam el a számat. - Igazából régi füzetekben vannak firkáim, amiket nem tartottam meg. Meg...- Jutott hirtelen eszembe az a kurva blokk. Ne mondd ki. Ne mondd ki. - Meg...nemrég festettem egy csendélet-szerűt, de az sajnos Finnél van. - Az is, meg a blokk is. Remélem, kurva boldog mindkettővel.
- Finnél van? - Lepődött meg.
- Igen. Nála festettem.
- Óóó. Értem. Finn! - Szólította meg a kanapén fekvő fiút. - Milyen volt?
- Mi milyen volt?
- Eddie képe. - Izgatottan vártam válaszát, pedig már egyszer kifejtette a véleményét róla. De valamiért kíváncsi voltam arra is, hogy másnak mit mondhat rólam. Vagyis róla. A festményről, igen. Egy ideig gondolkozott, majd vállat rántva emelte meg hüvelykujját a magasba, ezzel éreztetve velem a totális közönyt. Nem baj. Csinálja csak. Nem mondom, elég szépen szíven vágott, de jobb is ez így. Csak legyünk túl ezen a napon. Legyünk már túl rajta! - Finn, ennyi a véleményed? Ne már - tárta szét karját. - Csigázz már fel!
- Figyelj, Adèle, nem mondok semmit. Rám úgysem hallgat. Talán annyit, hogy majd megfogod látni, hogy van az ábrázolásmódjában valami kurva különleges. De mindegy, biztos ha te mondod majd neki, jobban elhiszi, vagy legalább átgondolja - magyarázta ránk se nézve, gitárját halkan pengetve.
- Na, máris jobb - nézett rám újra. - Most akkor csináljuk azt, hogy minden támpont nélkül fess nekem valamit. Szeretném megnézni, hogy magadtól mit tudsz, mire fektessünk nagyobb energiát, a geometriai formákra, az árnyékolásra, majd ez kiderül.
- De...de én nem hoztam semmit magammal.
- Ezen ne aggódj, nálam van minden - simította meg karomat, majd felállt, és eltűnt az egyik szobába.
- Fogalmam sincs, mit kéne festenem - jöttem zavarba Aylanak intézve szavaimat. Komolyan, ötletem se volt. Meg akartam felelni az anyjának. Azért ő eléggé értett a dolgokhoz, én meg tartottam attól, hogy nem fog neki tetszeni az, amit kreálok.
- Fess le engem - állt fel, és az előttem lévő heverőre ült le. - Csináltál már portrét?
- Igen. Vagyis nem. Vagyis igen. Vagyis - kezdtem el összevissza beszélni, mert nem akartam arra gondolni, hogy valaha Finnt rajzoltam le.
- Na. Most igen vagy nem?
- Igen. Még régebben, már nem is emlékszem rá - mentettem a menthetőt. Adèle hamarosan megérkezett, kezében egy vászonnal, rengeteg féle ecsettel s festékkel, de az akrilt ajánlotta, mert hogy azzal egyszerűbb. Aylat elrendezte a heverőn, kezével támaszttatta ki állát, hosszú szőke haját előre dobta, hogy lássa, milyen módon tudok hajszerkezetet ábrázolni, majd levágódott Finn mellé, bátorítóan kacsintott rám, és innentől elengedte a kezemet. Kezembe vettem egy tetszőleges ecsetet, volt arról fogalmam, milyen különbség van ecsetek közt, de nem annyi, hogy ezt a rengeteg félét meg tudjam különböztetni. Ayla arcát kezdtem szemlélni. Szép lány volt, tényleg. De talán ennyit tudtam arcáról elmondani. Szépen volt összerakva, mindene pontos volt, pisze orr, vastag ajkak, makulátlan bőr, hatalmas, méregzöld szemek. Egyetlen problémám az volt, hogy az égvilágon semmi sem fogott meg benne. Annyira egyszerűen volt szép. Tudod, az, akire mindenki azt mondta, hogy igen, ő bájos. De ennyi, semmi több. Nem volt benne semmi különleges. Abban a húsz percben, amíg arcát vizsgáltam, próbáltam megtalálni benne valamit, valamit, amiből kiindulhatok, hogy miért is akarom vászonra vinni őt. Velem van a baj? Nem találtam semmit, ami vonzotta volna a szememet. Fülemet viszont simogatni kezdte Adèle és Finn nevetése, meg az, hogy valamiről beszélgetnek, majd hirtelen megszólított Adèle, kirázva ezzel az erőltetett szépkeresésemből.
- Eddie!
- Igen? - Fordultam felé.
- Tudtad, hogy Finn az én ölemben fogott először gitárt? Olyan kicsi volt még, most meg lassan jobban csinálja, mint én.
- Tényleg?
- Igen. Azóta, ha átjön, mindig Beatlest játszunk, mert a Yellow Submarine volt az első, amit megtanítottam neki. Olyan kis tündéri gyerek volt, el se hiszed - rázta meg a fejét nevetve. Igen. Biztos az volt. A múlt időn van a hangsúly. Mostmár valami evilágban szaladgáló, szabadjára engedett sátán. Vagy nem tudom. De borzalmasan fáj tőle a mellkasom.
- Nem fog zavarni? - Érdeklődött Ayla arra utalva, hogy zavar e, ha mellettem zenélnek.
- Miért zavarná? Ha művészet művészettel találkozik, abból csak valami igazán isteni születhet - kezdett megint totális eufóriába esni, de Ayla ismét leállította.
- Anya. Ne művészkedd már túl a helyzetet.
- Nem zavar, nyugodtan - bólintottam halvány mosollyal, emlékezve arra, mikor Finn mellett festettem, ő halkan pengette gitárját, s ez zárta körém azt a bizonyos atmoszférát, amit mindig meg tudott teremteni nekem. Újra a tök üres vászon felé fordultam, és a tök üres személy felé, akit le kellett volna festenem. Nem akarok itt túlozni, persze, Ayla egyáltalán nem volt üres, csak az én esztétikai függvényemen teljesen kívül esett. És hogy csúcsát ki érte el végtelenbe menően? Persze, hogy ő. Akármennyire is próbáltam Ayla arcának arányaira koncentrálni, folyton az éppen Here Comes The Sun-t játszó Finn felé futottak szemeim. Annyira...gyönyörű volt. Ahogy nevetés közben felhúzta orrát. Ahogy ujjai a gitárhúrokon szaladtak, olyan puhán, hogy már-már rázott tőle a hideg. S hangja, aminek rekedtségével sértette fel szinte bőrömet, de volt benne valami elképesztően lágy, ami ennek a felsértettségét azonnal megnyugtatta finom érintésével. Nem tudtam másra koncentrálni, csak rá. Ez volt a legnagyobb probléma, amikor egy helyiségben voltunk. Vonzotta a tekintetemet, mindenféle kegyesség nélkül. Olyan önző volt. Nem hagyta, hogy másra is tudjak koncentrálni, csak rá, egyedül rá. Rettenetesen haragudtam rá ezért. Nem is kéne itt lennie.
- Váltsak pózt, vagy valami? - Kérdezte Ayla furcsállva azt, hogy még egy árva csíkot sem húztam az ecsettel.
- Nem. Nem kell - sóhajtottam, s kényszerítettem magamat ismét Ayla felé, és félénk mozdulatokkal próbáltam arcának arányait valamilyen módon ábrázolni. Folyamatosan hangját figyeltem, esküszöm, hogy ez irányította kezemben az ecsetet, míg végül kezdett előttem szépen lassan kirajzolódni, hogy kibaszottul Finnt kezdtem lefesteni, és nem Aylat. A rohadt életbe már, Eddie. De be kellett fejeznem, nem hagyhattam félbe, szinte fizikális fájdalmat jelentett volna, ha nem festhetem le Őt, ahogy kezében a gitárjával köti le az összes figyelmemet. Minden elnémult körülöttem, egyedül Ő létezett, meg a vászon, 'mi szinte könyörgött, hogy ecsetemmel adjam át neki Finn összes vonását. Nem tudtam, mi ütött belém, nem voltam képes arra, hogy letegyem az ecsetet, csak akkor, mikor már azt éreztem, hogy talán megközelíti azt, ami Finn maga volt. Mert teljesen ugyan azt nem lehetett átadnom. Én sem vagyok Isten.
- Végeztél, drágám? - Kérdezte Adèle, ölében a gitárt fogva. Én csak a levegőben tartottam az ecsetet, megmerevedve figyeltem hol őket, hol a festményt, amit most kezdtem el iszonyatosan utálni. Azt se tudtam, mivel kéne magyaráznom, hogy nem Aylat festettem le. Végülis az tök mindegy, hogy mit festettem, az már kevésbé, hogy Ayl helyett nem a könyvespolcot, vagy a faliórát, hanem Finnt. Nagyot nyelve bólintottam egy aprót. Szerencsémre csak Adèle indult meg felém, és állt meg mögöttem, vállamra téve kezét. Közel hajolva vizsgálta a képet, egy ideig nem szólt semmit. Már kezdett aggasztani, de kurvára.
- Eddie, figyelj. Az a helyzet, hogy szívesen látlak téged nálunk, festhetünk együtt, de azt hiszem, hogy nem fogok tudni neked újat mutatni. Illetve...Finnek teljesen igaza volt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy te valami olyat művelsz az ecsettel, amibe kár belekontárkodnom, és megrontani ezt az egészet. Érted, mire gondolok? - Szorította meg a vállaimat hatalmas vigyorral az arcán. - Megnézitek? - Suttogta Aylaéknak, de szavaitól annyira le voltam sokkolva, hogy még csak ellenkezni se tudtam. Nem is mertem rájuk nézni, borzalmasan utáltam magamat. Nem tudtam, hogy Aylanak bántó e ez, vagy hogy Finn hogy fog erre reagálni ezek után. Már minden mindegy volt. Ayla felém magasodva hajolt a kép felé, Finn másik oldalamon állva állt meg zsebre dugott kézzel, majd mikor meglátta a képet, egyből közelebb lépett, és leguggolt mellém, majd onnan szemlélte tovább. Én meg úgy tettem, mintha hatalmas szakértelemmel és kritikai érzékkel veséztem volna ki némán a portrét, de igazából csak arról volt szó, hogy nem bírtam Finnre nézni. Hirtelen egy kéz érintése a combomon rázott ki ebből, ennek tulajdonosa Ő volt.
- Eddie...- Ennyit mondott, mert az érintés túl közel volt ágyékomhoz, és feszítő érzés lépett fel nadrágomban, ami miatt reflexből pattantam fel, és érdeklődtem a mosdó felől. Na jó. Ezt komolyan nem hiszem el. Mi a rohadt élet folyik itt? Nem. Ez nem lehet igaz. Ez most mégis mitől? Fel-alá járkáltam a fürdőszobában, hajamba túrva, és halkan szentségeltem, már a sírás kerülgetett, hogy ez most mégis micsoda?! Eddie, hagyd abba, kezdesz teljesen megkattanni. Lehet, hogy nem is az...nem is az ő hibája? Az én hibám lenne az egész? Nem. Ilyen nincs. Ez valami szar álom, Eddie, ébredj fel, nem is ismered Finnt, mindjárt felkelsz, és szeptember tizenhatodika reggel lesz, bemész a terembe, elviseled Tyleréket, új gyerek meg nem lesz, se Finn, se semmilyen. Jó tíz percig ácsorogtam a fürdőszobában és vártam, hogy elmúljon ez a borzalom. Ez iszonyat gáz. Gondolom, ők nem látták, de elég az, hogy a saját lelkiismeretemmel el kéne számolnom. És leginkább ezzel nem tudok. Majd mikor nyugodni kezdett a rendszer, nadrágom vonala újra sima lett, hidegvízzel arcot mostam, és óvatos léptekkel megindultam vissza, de a szalonban már csak Adèle ült, a festményem előtt.
- Minden oké? - Nézett rám, ahogy megérkeztem. - Ilyen komoly érzelmek vászonra dobása nem könnyű feladat.
- Nem, félreérti...-Kezdtem el egyből magyarázkodni, de megállított.
- Hazaviszed? De vigyázz vele, meg kell száradnia.
- Nem tudom hazavinni sajnos - futott végi agyamon az, hogy apám mit csinálna ezzel, ha meglátná. Szerintem megetetné velem, vagy áthúzná rajta a fejemet, mint a mesékben.
- Akkor majd Finnél tarthatod. Ha még szeretnél jönni, akármikor szívesen látnálak - ölelt magához féloldalasan, és ismét eltűnt a szalonból. Hangok szűrődtek ki az egyik szoba felől, aminek ajtaja résnyire volt csak nyitva. Halk léptekkel indultam meg felé, az lehetett talán Ayla szobája. Nem akartam hallgatózni, de rájuk rontani sem, így amellett döntöttem, hogy várok egy kicsit.
- ...de Finn, életem, én értem, hogy szereted, de fogd fel, hogy ez nem olyan egyszerű. Próbáld értelmezni, amiről magyaráztam neked ma, hogy túl nagy hatalom van a kezedben. Azt kezdesz vele, amit akarsz, de nem élhetsz vele vissza. Ha valami meginog benne veled kapcsolatban, akkor robban a bomba - suttogta Ayla. Kiről beszélnek? Homlokomat ráncolva hallgattam tovább.
- Oké, lehet igazad van. De most mit tudok tenni? Nem tehetek erről. - Kiről beszéltek? Finn...Finn barátnője? Vagy barátja. Nem tudom. Ki az?
- Nem lehetsz önző.
- Nem vagyok önző. - Mondjatok már egy nevet. Légyszíves. Szeretném tudni, mert nekem nem mondja el.
- Nagyon ingatag ehhez. Sőt, te is az vagy.
- És ha egymást támasztanánk?
- Ez nem így működik. Mi lesz veletek, ha vége? Összezuhan mindkettőtök?
- Honnan veszed, hogy vége lesz?
- Finn. Semmi sem örök, ezt te is tudod. - Jó, meguntam, meg amúgy sem túl etikus hallgatózni. Kezemet a kilincsre tettem, és egy könnyed mozdulattal nyitottam be, mikor Finn pont egy mondat elején tartott.
- De E...Eddie? - Fordult felém megdöbbenve, kezéből az égő cigaretta is kiesett, s egy másodperc alatt sápadt le teljesen.
- Miről beszéltetek? - Kérdeztem nyugodtan, mintha nem hallottam volna beszélgetésük részletét az ajtó mellett állva, s mintha éppen teljesen hidegen hagyna az, hogy ki is az a bizonyos.