The Difference Between Hell and Home

57.

Eddie

Most itt az volna ildomos, ha arról beszélnék, hogy mi is zajlott le bennem a december huszonegyedike és huszonnegyedike közti időszakban. Persze, ha tudnék. Űr. Rettegés. Rettegve remegés. Hányinger. Savas íz. Verejték. Sötét. A lepedő anyaga. Mardosó hiány. Féltem. Magamtól a legjobban. És attól, hogy mikor csap le újra. Nélküle. Pontosabban nélkülük.
- Eds, mi a baj?! Mi történt? Eddie? Itt vagy még? Eds, szólalj már meg, légyszíves! - Szólongatott Finn aggódástól elcsukló hangon. Kezemet erőtlenül kinyújtva tartottam a telefont magam előtt, Finn hangja lassan, de biztosan kezdte átvenni a mellkasomat eddig könyörtelenül szorító fúria-szerű lénytől azt az önző birtoklást, ami csak kettejük kezében jöhetett létre. Ajkaim cserepesre voltak száradva, nyelvem vattaérzetet nyújtott, s attól még, hogy eltűnt a lény, a szorítás maradt, csak most Finn kezébe szakadt az irányítás. - A kurva életbe Eds, mondj már valamit! - A szobájában járkált, hallottam a padló recsegését. Szinte mindegyik lépésnél meg tudtam volna tippelni, hol jár éppen.
- Nem bírom. Én ezt nem bírom - nyögtem ki száraz hanggal, a torkom kaparni kezdett a kiszenvedett szavaktól.
- Mit? Mit nem bírsz? Mi a baj? A családod? Mit csináltak? Mi történt? Eddie! - Nehezemre esett beszélni.
- Nem megy.
- Mi nem megy? Eddie, édesem, annyira szépen kérlek, csak valami támpontot mondj már!
- Nem megy. Hiányzik. Finn. Félek. - Nem jött ki belőlem semmi más, csak szavak.
- Mitől félsz?
- Tőle.
- Ki az a „tőle"?
- Én - szorítottam össze a szemeimet.
- Eds, semmi baj - váltott hangsúlyt, de az ideges moraj még mindig nem szűnt meg benne. - Csináljuk azt, amit szoktunk. Oké?
- Nem.
- Nem? - Lepődött meg.
- Nem. Hazudtál - motyogtam, mialatt arcomon végigszántott a sós víz égető érzete.
- Hazudtam?
- Kurvára hazudtál! - És azt hiszem, itt borult ki minden, aminek ki kellett borulnia abban a percben. - Azt mondtad, hogy minden oké lesz, meg hogy itt leszel, de nem vagy itt. Nem vagy itt! Finn! Nem vagy itt, ez nem fair, te nem ezt ígérted!
- Eds...
- Nem!
- Bevettél valamit?
- Hogy vettem volna be?! Otthon hagytam a rohadt gyógyszeremet miattad, úristen, minek csinálom ezt, jézusom, Finn...
- Eddie, figyelj...
- Nem! Nem figyelek! Nem! Ez a te hibád, kurvára a te hibád!
- Oké, mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.
- De. Ez a te kibaszott ötleted volt, megint az őrület vékony peremén táncikáló elméd egyik teljesen irracionális szüleményébe rángattál bele!
- Attól aztán biztos jobb lesz, hogy rám fogod az egészet. De el kell keserítselek, hogy sose lesz vége ennek a szarnak, ha folyton azzal hitegeted magadat, hogy mindenről más tehet - szólt gúnyosan, s hangszintje kezdett emelkedni. Pedig ilyet sose tett. Ha ilyen eset volt, talán nagyobb zenbe került, mint Sziddhárta egykor. És azért tette, hogy nyugalmat lelhessek benne. De ez most mintha teljesen felborult volna. Elakadt minden szavam, sok idő után újra hevesen kezdett dörömbölni szívem mellkasom ajtaján, de úgy, hogy azt hittem, kiszakad, s levert a víz. Tudtam. Kezdődik. Itt van, nem múlt el. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra kezdheti. - Eddie? Itt vagy még? Eds? Hé. Eds? Ne haragudj, baszki, Eddie, sajnálom - próbált újra szóra bírni, én meg magzatpózba húzva magamat, térdemnek nyomtam a homlokomat, és próbáltam magamat olyan erősen szorítani, ahogy Finn szokott.
- Kell a gyógyszerem. Kell a gyógyszerem. Kell - ismételgettem halkan.
- Menj az ablakhoz.
- Mi van? - Nyöszörögtem.
- Menj az ablakhoz, és ülj ki a párkányra.
- Finn, ne szórakozz velem.
- Csináld, amit mondok.
- Nem fog menni.
- Dehogynem. Gyerünk.
- Jó - nyeltem nagyot, s úgy cselekedtem, ahogy kérte. Lassú lépésekkel indultam meg az ablak felé, kicsit imbolyogva attól, hogy ezalatt a négy nap alatt nem igazán mozogtam semerre, maximum az ágy és a fürdőszoba között ingáztam jobbesetben. Valamit zörgött a háttérben, de nem igazán hallottam, mert számolni kezdtem halkan, miközben a nyitott ablak párkányára ültem, lábaimat felhúztam magam elé, s a téli, jéghideg szellő forró arcomat végigsimította. - ...tizenegy, tizenkettő, tizenhárom...- Eddig jutottam, nem tovább, mert a halk gitárpengetés s Finn hangja hűs lepedőként takarta be eddig didergő lelkemet. Kezem remegése talán már a második sor után kezdett alább maradni, ennek ellenére sípcsontomhoz karomat még mindig erősen nyomtam, szinte magamat öleltem. Szívem ritmusa időközben kezdett átállni az I Will Follow You Into The Dark lüktetésére, s az ő hangjára. Térdemre hajtottam fejemet, és könnyben úszó szemekkel a csillagokba borult hannoveri égre meredtem. Fogaimat összeszorítottam, belül mintha valami kétségbeesetten kezdett volna csapkodni, de ez már nem az volt, ez más.
- Hiányzol - hunytam le a szemeimet, ajkaimat beharaptam, s egy kósza könnycsepp súrlódott le arcomon.
- Te is hiányzol. - Hallottam, ahogy óvatos mosolyra húzódik szája. - Látod, Eds? Itt vagyok.
- Hol?
- Az ablakban ülsz, nem?
- De.
- Ugyanazt az eget látjuk most mindketten.
- Igen - mosolyodtam el fájdalmasan.
- Nem vagyok messze. Mindig itt leszek. Lehet, kicsit messzebb, mondjuk kétszázötven kilóméterre, de tök mindegy. - Ismét nyugodt volt, szavai viszont folyamatos sírást generáltak, aminek alapesetben egyáltalán nem örültem volna, de most mintha ez szabadított volna fel.
- Nem jössz ide?
- Hova? Hannoverbe?
- Aha.
- Aha, azonnal - nevetett fel. - Hajnali fél kettőkor nem túl valószínű, hogy elkapok az állomáson egy hannoveri gyorsvonatot.
- Egy próbát megérne szerintem.
- A kedvedért kimenjek a Seegefelderre megnézni?
- Hagyjad, majd megyek én.
- Mikor?
- Sokára. Kurva sokára - döntöttem neki a fejemet az ablak fakeretének.
- Az mit jelent?
- Huszonhatodikán.
- Az már csak másfél nap.
- Neked könnyű ezt mondani - sziszegtem, utalva a körülöttem lévő szobákban alvó családomra.
- Nekem sem könnyű - jegyezte meg halkan, elharapva az utolsó szó végét.
- Mert?
- Semmi.
- Finn.
- Igen?
- Jól vagy? - Kérdeztem még mindig az eget vizslatva, s ahogy arra gondoltam, hogy Finn nincs is olyan messze, valami különös, szorongató, de mégis nyugtató érzés kerített hatalmába.
- Persze. Csak hiányzol.
- Ennyi?
- Mi az, hogy ennyi? Ez épp elég - röhögött. - Meg aggódtam. Nagyon.
- Sajnálom - húztam el a számat.
- Ezért nem válaszoltál?
- ...ja - gondolkoztam el válaszomon.
- Ennyire kikészít a hiánya?
- Igen. Nem. Nem tudom. Inkább a hiányod - sóhajtottam szaggatottan. - És ez esküszöm, sokkal rosszabb.
- Kevésbé vagyok toxikus, mint a Rivotril.
- Ezzel vitatkoznék - nevettem fel halkan, de a gond az volt, hogy ez egy cseppet sem volt vicces, mert talán igaz volt.
- Oké, most inkább nem mondok semmit, mert végre nevetsz.
- De komolyan, hogy bírod?
- Mit?
- A narkómentes életvitelt.
- Jól, de mondtam már. Tiszta fitt vagyok. Lehet lassan el is kezdek vezetni egy vegán blogot meg reggelente görkorcsolyázni a parkban.
- Finn - hunytam le a szemeimet, röhögésemet visszatartva.
- Eds, tök oké vagyok. Inkább arra kéne rájönnöd, hogy mi váltotta ki ezt az egész szarságot?
- Szerintem ez egyértelmű.
- Mégpedig?
- Ne játszd már a hülyét. Tudod, hogy a Rivotril van a dologban.
- Semmi bajod nem volt egy hétig. Vagyis ameddig Hannoverbe nem mentetek.
- Gondolom van egy ilyen elvonási ideje, vagy mit tudom én, nem értek hozzá.
- Én viszont értek a családodhoz, és szerintem kijött a Hannover-szindrómád, csak sokkal erősebben.
- Baszdmeg, ezt be kellene jegyezni a nagykönyvbe.
- Ja, kiváltója egy különösen degenerált család.
- És mi rá a vakcina? - Húztam magamon össze jobban a pulóveremet, mert kezdtem rettenetesen fázni, de semmiért se szálltam volna le a párkányról.
- Ha hajnalban gitározik neked egy Finn nevű gyerek, de ezt ne nagyon terjeszd, mert az én táram is véges.
- Jól van - nevettem el magamat. Úgy hiányzott, hogy majd beleroskadtam. Pedig öt nap telt csak el a másik nélkül.
- És akkor nálatok ilyen kimondottan meghitten telik a karácsony? Mindenki a szobájában ül a sötétben?
- Nem. Csak én. Anyáméknak azt mondtam, hogy elrontottam a gyomromat. Úgy három napja - vontam vállat. - De elhiheted, hogy eddig ez a legjobb karácsonyom.
- Ez? - Döbbent meg. - Mert?
- Nem tudom. Vagyis eddig szar volt.
- Akkor most velem karácsonyozol? - Röhögött halkan.
- Aha, olyasmi.
- Ha gondolod, nyúzhatlak egy kicsit a továbbtanulással meg hogy mi újság a lányokkal, hogy egy kicsit otthonosabbá tegyem a légkört.
- Kösz, az igazán jól esne.
- Akkor szerinted nagyapádéknak nincs ehhez köze?
- De. Biztos van. Nem tudom. - Visszagondolni se mertem a huszonegyedikei vacsorára. Tudtam, hogy ott kezdődött minden. De most végre talán egy pár rohadt órára Finn el tudta terelni a gondolataimat. És ezért nem is igazán volt kedvem megosztani vele a történteket. Pontosabban nem is pár órára. Azt hiszem, fél hétkor tettük le a telefont, akarom mondani én már visszakúsztam az ágyamba, és ott folytattuk a videóhívást, s mikor már a napsugarak elkezdtek bekúszni a redőny apró résein, kezdett elhatalmasodni felettem az álmosság, de nem bírtam aludni. Ezért Finn halk gitározásával igyekezett elaltatni engem, ami igazat megvallva szinte azonnal hatásos lett volna, ha nem akartam volna még tovább hallgatni őt, a hangját s a játékát, és azt hiszem, olyan tíz perc után feladtam, és hangjára aludtam el.