The Difference Between Hell and Home

13.

Eddie

Gyomrom korgására ébredtem reggel. S valamiféle édes illat csapkodta az orromat, ami még inkább felhergelte az étvágyamat. A hányinger kerülgetett, éreztem, hogy a hasam ordít, hogy üresen áll, hiszen kábé utoljára tegnap délben ettem. De ő - gondoltam - még édesdeden aludt. Az ágyában. Én meg természetesen továbbra is a parkettán, amitől a hátam iszonyatosan fájt. Szóval nem voltam a legfényesebben, fogalmazzunk így. De nem akartam felkelteni. Csend honolt a szobában. Egyedül gyomrom iszonyatos korgása törte meg, úgy nagyjából fél percenként.
- Fogd már be - sziszegtem halkan, mintha használna bármit is az, hogy a szerveimet utasítgatom. De a kétségbeesett jajveszékelése élelemért nem maradt abba, sőt, egyre rosszabb lett. Nem akartam bunkó lenni, és önkiszolgálóvá nyilvánítani a konyhájukat. Szóval továbbra is próbáltam csendben tovább szenvedni. Bár a csend relatív volt, hiszen gyomrom folyton kommentált. Ahogy felültem, enyhe szédelgés is elkapott. De a konyhából halk csörömpölés ütötte meg a fülemet. Az illatok egyre erősebbé váltak, talán gofri lehetett. Finn anyukája volna kint? Oldalra nyúlva telefonomat kutattam vakon, és mikor végre a kezembe került, a kijelzőre néztem. 10:36. Akkor nem.
- Finn? - Szólaltam meg halkan, de nem kaptam választ. Az ágya üresen állt. Nagy nehezen feltápászkodtam a padlóról, és kiténferegtem az előszobáig. A konyhából halkan szólt valami zene, a serpenyő sistergése egészítette ki, és halk dúdolás. Óvatosan, és a lehető leghalkabban álltam meg az ajtóban. Finn egy szál alsónadrágban, fekete Radioheades felsőben, fejét jobbra-balra rázva, csípőjével egy ritmusban járt fel-le a konyhában, és reggelit készített. Figyeltem egy darabig, az ajtót támasztva. Apró mosoly kezdett húzódni a számon. Valószínűleg a helyzet komikussága miatt. Vagy nem tudom.
- Jó reggelt - pillantott meg Finn, és rám mosolygott, miközben kávét töltött két bögrébe. - Mióta állsz ott? Nem mondom, kicsit ijesztő vagy - röhögött fel.
- Igazából azon gondolkoztam, - kezdtem bele sóhajtva - hogy miért táncolsz úgy a konyhádban, mint egy szar, 2000-es évek közepén készült filmben egy szánalmas, szentimentalista fiatal srác, aki a barátnőjének csinál reggelit, akibe fülig szerelmes, ezért a melegszendvicsére ketchuppal rátol egy szívet, hogy ezzel kifejezze érzelmeinek mély erdejét, amiket szavakkal nem tudna.
- Mert ez a koncepcióm - tolta elém a kávémat.
- Egy cukor, kevés tej? - Kérdeztem kissé számon kérően.
- Mi ez a kedves stílus? - Nézett rám felvont szemöldökkel, de mégis mosolyogva.
- Bocs, nem így akartam - sóhajtottam a konyhapulton könyökölve, és az államat neki támasztottam a kezemnek. - Csak rühellem, ha valaki elkúrja a kávémat. Annál szarabb nincs. Komolyan, felkelsz reggel, a reggelek alapból kegyetlenek, aztán eléd raknak egy kávét, amibe túl sok vagy éppen semennyi tejet nem raktak, és kész. Ez rányomja a bélyeget a napodra, el lett baszva az egész - nyomtam le ásítva, mire Finn elismerően bólintott.
- Egy cukor, kevés tej. Esetleg legközelebb megadod centiliter pontossággal, hogy mennyi tejet tegyek a kávédba? - Szurkálódott tovább.
- Vicces.
- Viszont - fordult meg, és letette maga elé a frissen sült gofrikat, aminek illata megcsapta az orromat, s gyomrom egyből kifejezte plátói szerelmét felé egy óriási korgással. - Nincs melegszendvicsem. De ha annyira akarod, lekvárral rajzolok neked szívecskét.
- Finn, inkább baszd meg. Éhen halok - szenvedtem a széken. - Komolyan, szerintem már a szerveim elkezdték egymást felemészteni, és ha halva kerülök haza a "táborból" - formáltam idézőjelet ujjaimból - akkor anyámék feltámasztanak, és kinyírnak újra.
- Szóval?
- Szóval add már oda a gofrit a kurva szív nélkül!
- Áú! - Kapott a szívéhez drámaian. - Eddie! Az érzéseim...
- Finn...- Hunytam be a szememet idegesen.
- Ha...ha...hallottad ezt? - Nézett körbe ijedten.
- Mit? - Kérdeztem vissza unottan.
- Ezt...összetört...összetört a szívem, jaj istenem - kapaszkodott meg a pultban, a hattyú halálát játszva. - És még művészi attitűdöm sem bontakozhat ki...azt hiszem...most inkább meghalok - tűnt el a pult mögött.
- Őszintén remélem, hogy most tényleg meghaltál, mert akkor eltűntethetem az összes gofrit egyedül - hajoltam át a pulton, de nem volt szerencsém. Finn a földön fekve nevetett, és ettől nekem is nevetnem kellett.
- Nem utál annyira az élet, hogy nélkülem kelljen tovább csinálnod - könyökölt vissza a pultra.
- Inkább nem szeret annyira - haraptam bele a gofrimba, miközben ő a kávéjába kortyolt bele mosolyogva, engem méregetve.
A nap további részében végig sétáltunk a városban. És rengeteget beszélgettünk. Mindenről. Minden helyszínről volt Finnek vagy nekem valami sztorink, amit természetesen kötelező jelleggel elregéltünk a másiknak, hisz itt nőtt fel mindkettőnk, szóval egyszerűen nem tudtunk kifogyni. Hogy hova jártunk óvodába. Hogy miért utáltuk és miért nem. Hogy Finn nagymamája mindig ebbe a patikába járt, és bár Finn nem emlékszik sokra gyerekkorának azon idejéből, de annak a patikának a szaga azóta benne él. Hogy anyám mindig erre a játszótérre hurcolt el, pedig utáltam, de még mennyire gyűlöltem, és hogy a pad melletti fa mögött etettek meg homokkal. Természetesen egy elég gusztustalan pizzázóba is betértünk, pontosabban álltunk előtte, ahol Finn állítása szerint Berlin legjobb pizzaszeletét kaphatod 1 euróért a Reinhardtstraße sarkán. Hát. Kicsit szkeptikus voltam, amikor a kezembe nyomtak egy sajtban úszó, a pizzát még hallomásból sem ismerő, amorf akármit. Fintorogva méregettem, ismerkedtem a lénnyel, de nem tudtam rájönni, mi is ő.
- Másnap ellen elég király - harapott bele a pizzájába Finn.
- Azt a cseppnyi másnapot, ami ma volt, kikezelte a gofrid. Szerintem ettől csak szarabbul leszek.
- Finnyás.
- Na jó - emeltem a számhoz, majd totális ízorgiát éltem át. A forró sajt, az enyhén élesztő ízű tészta, megküldve vagy fél kiló majonézzel...amilyen undorítóan hangzik, annyira maga volt az isteni ajándék. - Bassza meg. Ezt az égből küldték.
- Ja. Mondtam - törölte meg a száját egy szalvétával, majd a félig megevett pizzát a kukába hajította, és rágyújtott. Értetlenül néztem rá. - Mi van?
- Mégsem annyira király, mint amennyire beállítottad?
- Nem tudom megenni sose.
- Mert?
- Az a fránya szer - indult el rám villantva egy mosolyt, én meg próbáltam utolérni, több kevesebb sikerrel.
- Ezt hogy érted? Mi az, hogy az a fránya szer? - Baktattam utána, de a kérdésemre soha nem kaptam választ. Csak a későbbiekben tudtam megválaszolni magamnak.
Már kezdett sötétedni, de mi még mindig kint róttuk az utcákat zsebre dugott kézzel, egy-egy üveg borral a kezünkben, amit Jackékhez terveztünk vinni.
- ....és az a fószer, ott - mutatott a zebrán túlra - abban a zöldségesben, mindig rám hozta a szívinfarktust. De komolyan, érted, 6 éves forma voltam, az öregnek meg hiányzott az egyik szeme. Rémálmaim voltak, de hát most milyen dolog lenne visítva kimenekülni onnan, amikor anyád leküldött egy csokor petrezselyemért? Aztán elmondtam anyámnak, hogy fosok a zöldséges tagtól, aki meg azt mondta, hogy nem kell, nem tehet róla, hogy ilyen, de én meg gyerek voltam, ilyet nem lehet letolni egy gyereknek. Fél az mindentől - legyintett, miközben mosolyogva hallgattam és ittam a szavait. Majd hirtelen megtorpantam. Egy ház tornyosult előttem. Hatalmas társasház, hatalmas ablakokkal. Az ablakokban muskátlikkal, vagy éppen egy szökni készülő macskával. Majdnem minden ablakból meleg fény szűrődött ki, az emberek fel-alá járkáltak, vacsorához készültek vagy éppen fejezték azt be. Melegség öntött el. S a gyerekkorom összes emléke egyszerre.
- Mi az, Eds? - Kérdezte Finn mellettem állva, a cigarettáját szívva.
- Semmi. Ez a ház volt a kedvencem. Itt mintha mindenki olyan...boldog lenne, vagy nem tudom. Ez most giccses. De tényleg. Csípem ezt a házat. Amikor olyan 7 éves lehettem, ide akartam költözni anyámékkal. Tudod, azt hittem, ha majd itt fogunk lakni, akkor tuti mi is boldogok leszünk - nevettem fel, de közben rájöttem, hogy ez korántsem vicces. - Na mindegy - motyogtam oda a végére. - Megyünk? - Pillantottam az órámra, ugyanis már fél hét volt, és elvileg Jackék lakásába megyünk hétre. Finn csak gondterhelten sóhajtott egyet, és elpöckölte a cigarettacsikkét.
- Megnézzük, hogy működik e?
- Mi? - Kérdeztem vissza furán.
- Hogyha bemegyünk, automatikusan boldogok leszünk e. Ha jó az eredmény, ide költöztetheted pereputtyot - biccentett a kapu felé.
- Te be akarsz menni?
- Aha.
- Mi nem...nem...be se tudunk jutni meg izé...-Kezdtem el, mire Finn elrántott a kapuból, és a falnak lökött, maga mellé, majd előkapta a telefonját, és nyomkodni kezdte. Nem értettem, most mi van. Majd egy hölgy jelent meg, piros szövetkabátban, telefonálva, kezében három bevásárló szatyrot szorongatva, bepityegte a kódot, majd belibbent a ház gangjára. Finn egy pillanat alatt megragadta az ajtót, majd megvárta, míg a nő eltűnik látóterünkből, és kinyitotta előttem a kaput. - Herr Dietrich, a boldogsághoz vezető út ön előtt áll.
- Finn, nem mászkálhatunk csak úgy itt...
- Mert?
- Mert ez valakinek a tulajdona.
- És?
- Mi és? Ezzel magyaráztam meg mindent!
- Jó - vont vállat. - Akkor megyek egyedül - indult fel a lépcsőn, mire idegesen kifújtam a levegőt, és utána rohantam. A gang macskakövezve volt, s minden második ajtó mellé egy bicikli volt támasztva. Az üvegezett ajtókon szintén fény szűrődött ki, orromat megcsapta valami vacsoraféle illata. Ahogy megálltam egy pillanatra magamba szívni a ház atmoszférájának minden részét, Finn már el is tűnt mellőlem, és a lépcsőkön igyekezett felfelé. - Finn! - Szóltam utána mérgesen, de ki gondolta volna, nem hallgatott rám, szóval rohanhattam utána. A harmadik emelet után már meg voltam győződve arról, hogy Finnek igazából nincs is tüdeje, azért tud ennyit cigizni és futni a lépcsőkön felfele. Majd az ötödik emeleti lépcsőfordulónál végre megállt. - A kurva életbe, minek jöttünk ide fel, mindjárt meghalok - támaszkodtam neki a falnak levegőért kapkodva.
- Ezért - lépett egy hatalmas vasajtó elé, amit óvatosan megpróbált kinyitni, de úgy nyikorgott, mint a rohadt élet, szóval csak rántott rajta egyet. - Na? Jössz?
- Hova?
- Megyünk dimenziókat áthágni. Eddie, gyere már - lépett be a teljesen sötét, dohos helységbe, majd én utána, hiszen mi mást tehettem volna. Ahogy beléptem, legalább tíz üveget borítottunk fel Finnel, és tudtam, itt a vég, elkapnak, aztán magyarázkodhatok anyáméknak. De Finn csak nevetett halkan, várt pár másodpercnyi hatásszünetet, s telefonjának vakuja segítségével újabb ajtót tapogatott ki. - Vigyázz, lépcső. Meg üvegek. Úgy kb mindenhol - suttogta, ahogy kilépett az ajtón, s én követtem. Majd egész kibaszott Berlin elém tárult. Szájtátva álltam, és csak néztem jobbra-balra, szívemet meg valamiféle forró érzés ragadta el, majd hirtelen ránéztem.
- Te ezt honnan tudtad?
- Mit? Hogy a házaknak van teteje, ahova ki lehet ülni?
- Ha-ha. Nem. Hanem hogy ennyire...ennyire...
- Hát, ha ennyire fasza helynek állítottad be, akkor ez a része sem lehet szar - mosolygott rám rágózva, majd lehuppant a földre, s én is mellé.
Az este alatt véletlenül megnyitottuk azt a két üveg bort. Az első tényleg véletlen volt, a második meg...hát, ne legyen egyedül. A tetőn feküdtünk, az eget bámultuk, közben PUP ordított Finn telefonjáról. S az alkohol mindkettőnk nyelvét állatira megeresztette.
- Hú baszki - nyögtem ki vigyorogva, már kissé elázott állapotban az eget nézve. - Aylaék nem lesznek dühösek?
- Nem tudom. Most nem érdekel. Ma van az utolsó estéd szerény személyemmel, szóval most ez asszem', egy szép lezárás.
- Finn...- Húztam el a számat.
- Hm? - Könyökölt fel felém.
- És...most így mi lesz?
- Mivel?
- Nem tudom. Nem tudom, mit csináljak Tylerékkel - dörzsöltem meg a homlokomat feszülten.
- Eds. Innentől a te döntésed, hogy mit akarsz - dőlt vissza mellém, egyik kezét feje alá tette, és kifújta a füstöt.
- Ja...- Válaszoltam halkan, de őszintén fogalmam se volt, mit fogok majd csinálni. De egyszerűen képtelen voltam ezen gondolkozni jelen pillanatban. Kellően sokat ittam hozzá, hogy ne gondoljak azokra. És Finnel voltam. Ami még egy ok volt, hogy ne azokon a faszfejeken rágódjak.
Fél négykor másztunk le a tetőről. Igyekeztünk nagyon halknak lenni, bár az a rohadt sok üveg, ami a tetőhöz vezető ajtónál van, nem igazán támogatott ebben. Meg a két üveg bor. Az sem.
- Na Eds - szólalt meg Finn, mikor kiértünk az utcára. - A ház megtette a hatását?
- Meg - válaszoltam mosolyogva. De tudtam, hogy nem a ház hatása volt. És nem is az ablakban ülő muskátli, és nem a szökni akaró macskáké. Egyiké sem.