The Difference Between Hell and Home

33.

Eddie

Mikor teljes felkészültségben ülsz be a padodba, az valami megmagyarázhatatlan nyugalommal tud eltölteni. Mintha kész fegyvertárad volna mindennemű támadás ellen, ha lebombáznak egy röpdolgozattal, sérülésmentesen megúszod az egészet. Sőt. Nem is megúszod. Inkább büszkén kiállsz és véghez viszed azt, amire egyfajta küldetésként tekintesz. S ez ugyanígy volt ma is, mikor fizikából az orrunk elé löktek egy oldalas dolgozatot, minden előre bejelentés nélkül, és erre tényleg ekkor vagy a legbüszkébb. Hogy ilyenkor sem vérzel el. A tollam szinte sercegett, reflexként véstem a lapra azt, amit tegnap este a fejembe vertem, fotografikusan jelentek meg előttem a dolgok, az ábrák, minden, visszamásoltam az összes képletet, mintha valójában értettem is volna azt, amit a papírra hánytam. Mikor az utolsó szó utáni pontot is lenyomtam tollam hegyével, szinte elégedetten dőltem hátra a székemen, és néztem végig a még mindig vért izzadó osztálytársaimon. De nem mindegyiknek verejtékezett homloka az idegtől. Finn előtt a hófehér, üres lap pihent, mozdulatlanul, szinte könyörgött a tintában manifesztálódó tudás felé. Ő csak ült, bámult ki az ablakon nyugodtan, mintha éppen nem mészárlás folyna körülötte. Értetlenkedve hajoltam feltűnés nélkül padja felé, míg Herr Neumann az első sorok között cikázott.
- Mit csinálsz? - Suttogtam némán. Csípőből fordult felém, göndör tincsei szemébe hullottak, ahogy térdére könyökölve nézett rám.
- Ülök.
- Finn. Írd meg azt a szart - biccentettem asztala felé.
- Minek? Nem tudok semmit - vonta fel szemöldökét.
- Legalább próbáld meg.
- Nem fogok lapot pazarolni a felesleges mellédumálásomra, amit úgysem fog értékelni - vont vállat lazán. Hangjában egy cseppnyi kétségbeesést sem érzékeltem. Nyugodt volt, mint mindig. Ez dühített fel leginkább.
- Segítek - könyörögtem már szinte azért, hogy legalább valamit írjon rá.
- Nem kell.
- De! - Emelődött fel a hangom egyenesen arányosan azzal, ahogy a dühbarométerem is kezdett kurva magas szintet kiütni.
- Eddie? - Fordult meg nehezen Neumann, és lassú léptekkel, bicegve megindult felém. Fogalmam se volt, miért tanított még itt. Az ember volt vagy hetvenöt, nyugdíjazták már rég, de ez valami fanatizmus már. Nem bántom én, mert a maga, szocialista s enyhén húgyszagú módján kedves, de ahogy mondják, már fél lábbal a sírban. - Gond van?
- Nincs - feleltem ujjaimmal az asztalon dobolva.
- Látom, kész van - nyúlt a papírért, de visszahúztam magam felé.
- Még átnézném - erőltettem rá egy mosolyt. Dehogy akartam már átnézni. Untam. Finnek akartam arról segíteni, nem adtam fel egykönnyen.
- Két perce van, utána beszedetem - sóhajtotta, s visszabicegett a sorok között előre. Mivel háttal volt nekem, így egyszerűen tudtam felé fordítani lapomat, szinte már arcába nyomtam. Unottal futtatta szemeit a soraimon, majd szemeimbe nézve ennyit mondott.
- Másik csoport - jelentette ki, és visszafordult padjába. A picsába. Itt veszett el minden reményem. Ezt komolyan nem hiszem el.
- Dietrich, szedje össze - utasított a tanári asztalra támaszkodva Neumann. Utáltam ezt. Mindig olyan kínos volt, akarva akaratlanul is rátévedt a tekintetem a beszedett lapokra firkantott válasz-szerű valamikre, amik olykor fájdalmasan értelmetlenek voltak, így igyekeztem minél gyorsabban egymásra halmozni a lapokat, hogy véletlenül se kerüljek ilyen szituációba. De most kifejezetten érdekelt. Tudni akartam Finn kérdéseit. Hogy mégis hogy tudta így elbaszni. „Rugóhoz erősített test függőleges egyenes mentén harmonikus rezgőmozgást végez, a frekvencia 2 Hz. Mekkora lenne ennek a rezgő rendszernek a frekvenciája a Holdon?" Oké, ez ugyan az, mint nekem. Válaszként levezetett képlet háromszor átsatírozva, végső megoldásként egy árva négyes szám, mellette egy idegesen mellédöfött pont. Borzalmas. Nem is akarom tovább. Következő. „Rugóhoz erősített test..." Micsoda? Várjunk. Ez ugyan az. Szememmel villámgyorsan átfutottam az egész kérdéssort, ami történetesen echte ugyan az volt, mint nekem. Padsoronként csoportosította volna? Az hülyeség lenne. Bár ki tudja. Kicsit szenilis az öreg már. De ahogy szedtem össze a lapokat, újra és újra ugyan azok a sorok ismétlődtek hangosan a fejemben, hogy „rugóhoz erősített test...", mentem is tovább, hátha majd valakinél más lesz, de nem. Padjához érve már-már erőszakosan rántottam el a papírt, s mikor arcba vágott újra ugyanaz a kibaszott mondat, ugyan azokkal a számokkal, feladatokkal, kérdésekkel, kecses mozdulattal rúgtam bele székének lábába. Ezt most kibaszottul őszintén mondom, de nem jutott el az agyamig, hogy ez mégis mi a szent szarra volt jó? Persze, azzal sem voltam előrébb, hogy széken rúgtam, de mivel nem tudtam arcba vágni egy „ez mégis mi a fasz volt?"-ozással, így maradt ez, a non-verbális önkifejezés.
A csengetés sem tudott kirázni az egyre hevülő fortyogásom közepéről. Indulatos mozdulatokkal vágtam a táskámba az asztalon heverő holmijaimat, s mivel így elég rendezetlenül vágódtak szét táskámban, egyből pakolgatni kezdtem őket.
- Megyünk? - Állt meg előttem Finn mosolyogva, szájában már lógott a bekészített cigaretta. Szinte leforgott előttem, ahogy kiverem a szájából azt a szart, ezzel levakarva arcáról azt a kibaszott vigyort.
- Ja - sziszegtem, és kikerülve őt indultam meg nagy léptekkel, ki az ajtón. Mintha ezzel annyira kibasztam volna vele, és nem ért volna utol az indokolatlanul hosszú lábaival fél perc alatt.
- Most mit puffogsz? - Kérdezte nevetve, mikor már bőven beért, sőt, be is előzött, és hátrafele lépkedve , velem szemben tartottunk a kijárat felé.
- Ez mégis mi a faszra volt jó?! - Fakadtam ki, ahogy végre kiértünk az épületből. - Csak segíteni akartam, bassza meg.
- Ja, vágom, de minek? Nem tudtam magamtól. Nem fogom veled megiratni a dolgozatomat - gyújtott rá cigarettájára.
- Talán ezért kéne elkezdened mondjuk tanulni - morogtam halkan, magam elé.
- Fizikára? - Torpant meg, én bólintottam egyet, mire hangos nevetésben tört ki. Értetlenül meredtem rá. - Eddie. Minek pazaroljam arra az időmet, ami kibaszottul nem érdekel?
- Mert mondjuk ez is egy órád és nem lenne rossz, ha nem buknád szét az összes ilyen tárgyadat? - Kapálóztam a levegőbe.
- Tök mindegy. Majd ha nagyon éget a talaj, akkor összeszedek egy kettest. Most még elvagyok. Nem fogom képletekre fordítani azt az időt, amit másra is tudnék.
- Jaj hogyne, nehogy ne maradjon időd arra, hogy orrba szívj vagy megegyél minden szintetikus faszságot, isten ments - ráztam a fejemet dühösen. Pedig legbelül tudtam, hogy nincs igazam. Zavartan nézett rám, mondani akart valamit, de inkább csak óvatos mosolyra húzta a száját.
- Tető? - Váltott témát.
- Mi van?
- Rég voltunk. Már nem is emlékeznek ránk a szomszédok - röhögött fel.
- Ma biztos nem.
- Miért?
- Mert tanulnom kell, azért. Neked sem ártana.
- Mire kell tanulnod?
- Mondjuk kémiára? - Tártam szét a karomat a totál egyértelmű kérdése hallatán, mire ismét csak felnevetett. - Most mi olyan eszméletlen vicces ezen?
- Eddie. Komolyan. Mi a fasz? Kémia? Mit akarsz te a kémiával? Vegyész akarsz lenni? Vagy mi van? Esküszöm, nem értelek.
- Te most miről beszélsz? - Igyekeztem nyugodt maradni. Pedig egyre jobban kapart az, hogy hangomat felemeljem.
- Tudod, mi a te bajod? - Kérdezte, miközben megállt, és karjait összefonta.
- Na mondjad baszdmeg, fejtsél meg, gyerünk - forgattam a szemeimet unottságot színlelve.
- Azért nem tudod, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel, mert görcsösen próbálsz megfelelni mindenhol, közben meg elfelejted érezni azt, hogy hol van az a pont, hogy valami érdekel. Összemosódik a két véglet, és már mindenben csak azt látod, hogy tudnod kell.
- E...ez kurvára nem így van! - Akadtam ki védekezésképpen, de ennek a mondatnak igazából semmi tartalma nem volt.
- Jó. Oké. Nincs így. Mivel cáfolod? Azzal, hogy jogra akarsz menni? Ki ne mondd - állított meg. - Kérlek.
- És te ezzel mit akarsz elérni? Kitaláltad, hogy én valami kurva nagy megértetlen művész vagyok, amit amúgy azóta se tudok, hogy honnan szedted, de igazán lekattanhatnál erről, mert ez csak a te agyadnak valami szokásos, abszurd és elborult szüleménye, aminek az égvilágon semmi értelme sincsen! - A végén már kiabáltam. Több szempár ránk szegeződött az utcában, ezért fejemet leszegve sétáltam tovább mellette. De nem is azért szégyelltem magamat, hogy az utca közepén ordibáltam vele. Ezért is. Leginkább mégis a tartam miatt.
- Baszdmeg, bocs, próbálom kiszűrni az impulzusokból, hogy mégis mi érdekelhet, a rajzodból, a gyerekkori emlékeidből, amit mesélsz, ahogy ránéztél arra a Schiele festményre, meg minden, de ha rossz helyen keresgélek, akkor sajnálom, de Eddie, komolyan, szedd már össze magadat és akkor segíts ebben - állt meg velem szemben, és két kézzel rázta meg a vállamat. Tekintete komoly volt, mélybarna szemei szinte lyukat ütöttek bennem.
- Mi a halálért érdekel ez ennyire, mi? - Böktem oda kissé undorító stílusban. Vártam valami választ. Vártam valamit, még magam sem tudtam, hogy mit, csak szívem remegéséből lehetett volna egyedül kimorzézni talán. Kezeit levette vállamról, végigmért, majd gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait. Zsebébe nyúlt, cigarettáért, amit gyújtó hiányában gyufával keltett életre. Kifújva a füstöt, göndör tincsei mögül újra engem kezdett fürkészni.
- Mert nem akarom, hogy az legyen belőled, mint apádból - fordította el tekintetét rólam. - Mármint nem jogász, meg ilyenek. Hanem...egy megkeseredett, szánalmas és élettelen létforma. Meg őszintén, téged nem baszna fel ez fordított esetben?
- Ha egy szánalmas, élettelen létforma akarnál lenni, támogatnám - mértem végig szúrós szemekkel.
- Ja. Na én nem - rántott vállat, és tovább indult, engem otthagyva. Nem akarom, hogy az legyen belőled, mint apádból. Nem akarom. Nem akarja, hogy olyan legyek mint apám. Mint apám. Mint ő. Lecövekeltek a lábaim a betonra, s ezek a szavak ismétlődtek le bennem egymás után újra. Alakja egyre távolodott tőlem, mígnem kirántottam magamat a belső kántálásomból, és utána rohantam, majd szinte belécsapódva öleltem át hátulról szorosan, és valami olyasmit motyogtam, hogy kösz.
Kellően betett ez a beszélgetés a lelkemnek. Képtelen lettem volna arra, hogy ezek után hazavonszoljam magamat, és nekiálljak a fejembe verni harminc képletet. Ezért bólintottam rá arra, hogy üljünk fel mégis. Anyáméknak szóltam, hogy közös projektmunkát csinálok Tommal, ezért ma estig náluk leszek. Hát ja. Ez még mindig nem megy. De haladunk. Azt hiszem. Két üveg borral ültünk fel, a nap már leáldozóban volt, így már inni sem volt olyan kegyetlenül kínos. Ez ilyen íratlan szabály volt nálam. De szerintem lényegében mindenkinél.
- ...szóval amúgy a legkomolyabb ok szerintem, amiért az emberek paráznak ettől a „nagy liberalizmus" dologtól - fejtegette ismét azokat a bizonyos nagybetűs kérdéseket, fel alá sétálgatva, kecsesen gesztikulálva kezeivel, egyikben a félig teli borosüveggel, másikban egy égő cigarettával, s én ittam szavait. Mindenről. - Az amiatt van, mert igazából mindenki kurvára fél a szabadságtól, legbelül. Most gondolj bele - fordult felém, a tető peremén táncikálva. Tornacipője súrlódott a betonon elterülő por és kavicstengeren, talán ez fogta vissza, hogy leboruljon onnan. - Tegyük fel, kapunk szabadságot. Egyre többet. Egyre több mindenben. Lassan eltűnik minden tudományos magyarázat, minden norma, minden etikett, minden rendszer, minden, érted? - Fordult a másik irányba, s arra kezdett sétálgatni, miközben én vele szemben ültem, felhúzott lábakkal, és szerintem olyan csillogó szemekkel meredtem a kissé borszagú gondolatoktól áztatott fiúra, hogy azt külső szemlélő könnyen félreérthette volna. - Ha ezek nincsenek, az egyenlő az anarchiával. Felborul minden, semmi sincs magyarázva. Mindenki megőrülne. Meg érted, a szabadság fogalma megszűnne. Megszűnne az értelme, mintha...- Akadt el a szava, mert fordult volna vissza, de egy pillanat alatt csúszott ki jobb lába alól a talaj, s ha nem kapom el karját egy másodpercen belül, talán teste utolsó érintését a csattanó, kőkemény betontól kapta volna. Kapkodni kezdtem a levegőt, meg voltam ijedve, mint állat. Le is vert a víz, s lendületből rántottam magam mellé a fenekére a gyereket. Rémülten meredtem rá, de arcán semminemű félelem nem tükröződött vissza.
- Ez komoly volt - nevetett fel. - De leejtettem a cigimet - nézett le szomorúan.
- Te normális vagy? Meghalhattál volna baszdmeg - mutogattam az ötemeletes ház alatt elterülő utcára, ahonnan ha leesik, szinte egészen biztos, hogy nem egy combnyaktöréssel ússza meg.
- Ez ilyen - vont vállat, s új cigarettára gyújtott, pótolva az előző, elvesztett darabot. Ismét gyufával gyújtott rá. Valahogy tetszett ez a mozdulat. Szép ívben fordult csuklója vékony vonala.
- Ez ilyen? - Kérdeztem vissza meglepetten.
- Jaj Eddie. Most mit mondjak? Annyira nem hat meg. Persze, biztos szar lenne, hogy így már nem csinálhatok egy csomó dolgot, de legalább úgy tűnnék el innen, hogy autentikus életet éltem, meg minden.
- Neked ez ennyi?
- Miért, mennyi legyen? Nézd, a nyugati kultúrákban betegesen félnek a haláltól. Nem tudom, miféle berögződés ez, de szerintem nem kifejezetten normális. Meg pörögnek azon, hogy jaj ne, halál, közben már rég halott mind. Sose kezdenek el élni, mert állandóan ettől a szartól rettegnek. Halva születnek és halva halnak meg.
- Szerintem normális, ha félsz az ismeretlentől.
- Nem mindenki számára ismeretlen.
- Ezt hogy érted? - Ráncoltam a szemöldökömet.
- Mondjuk a keresztények. Gondolj bele. Hisznek a mennyben, a pokolban, meg a purgatóriumban. Aztán mégis félnek a haláltól, pedig ott találkoznak Jézussal meg Istennel. A nagy vallás, érted, aztán meg igazából fél mindegyik attól, hogy meghal, pedig állítólag egész életében ezt várja. Merthogy a földi élet a szenvedés, aztán meg eljön a paradicsom.
- Szerintem leginkább a pokoltól félnek.
- Ez meg hülyeség. Azt tartja mindegyik, ha olyan nagykeresztény vagy, akkor fixen a mennybe jutsz, ergo nem kell félned a pokoltól. Maximum a purgatóriumtól. Szóval paradoxonba ütköztünk.
- Milyennek képzeled? - Fordultam felé.
- Mit?
- Ezeket. A menny. A pokol.
- Eddie - nevetett fel. - Ezek földi helyszínek. Szituációk képesek előidézni. Akkor tapasztalhatod - kacsintott rám.
- Szóval te hiszel ebben.
- Nem tudom. Én így tudnám elképzelni. Te? - Dobta vissza a kérdést.
- Hát...- Gondolkoztam el az feketébe burkolózó eget vizslatva. - Talán ha meghalsz, észre sem veszed. Mintha minden folytatódna ugyan úgy, ahogy eddig. Csak valahogy jobb. De tudod...valójában lehet ilyen a pokol is. Ki tudja.
- Lehet most is ott vagyunk? - Mérte körbe a körülötte lévő világot szemeivel.
- Nem tudom. Lehet.
- Bár Isten tuti beköszönne néha, nem? Az meg feltűnne - röhögte el magát.
- A pokolba? Nem hiszem.
- Mert? Gyermekei vagyunk, nemdebár?
- Hiszel benne? - Bukott ki belőlem a kérdés. Finn nagyot sóhajtott, s fejét rázta, majd felém biccentett, hogy most én jövök. - Ez kurva nehéz.
- Dehogy nehéz.
- Szerintem azért de. Valami örök mozgatóban azért hiszek. Valamiben. Nem tudom. De mondjuk ez az egész Krisztusos sztori...valahogy nem. Szerintem ez egy olyan dolog, hogy Krisztus az így nem egy ember - haraptam be ajkaimat. - Hanem több. Mindenki. Egy metafora. Igazából egymást váltjuk meg folyton - jöttek ki a szavak a számon gátlástalanul, pedig az ilyen véleményemet szeretem inkább megtartani magamban, jobb helyen van ott. De most egyszerűen nem bírtam visszafogni ezeket. Finn arcomat fürkészte egy ideig, miközben én zavaromban kabátom ujját húzogattam, majd elmosolyodott.
- Ez tetszik - bólintott elismerően. - Akkor végülis te az emberekben hiszel?
- Nem. Nem erre akartam kilyukadni.
- Szóval akkor nem hiszel.
- De. Valamiben igen. Pedig tudod, azt mondják, hinni valamiben gyengeség. Teremteni magadnak egy istent már nem az. Ezt az ember érzi. Van valamiféle megmagyarázhatatlan hite és kapaszkodója. Érted?
- Értem, azt hiszem - bólintott hosszan, elgondolkozva szavaimon. - Érdekes.
- Miért?
- Nem tudom. Szeretem a véleményedet hallgatni ilyenekről. Tök más perspektíva vagy. Mint bárki más.
- Mert? Te nem hiszel semmiben?
- Szerintem nem igazán kapaszkodhatsz az égvilágon semmibe - vonta meg vállát gyengén, miközben a földet szuggerálta, s ezzel a kijelentésével kezdődtek meg Finn megértésének s az apró, szinte összefüggéstelennek látszó, de mégis lassan kirajzolódó darabkák összerakásának gyötrelmes pillanatai.