The Difference Between Hell and Home

17.

Eddie

Nem tudtam eldönteni, hogy a bor hatása volt e, de a nyelvem rettenetesen megeredt, és talán olyan dolgok kimondására ösztönzött, amiket soha, vagy esetleg csak nagyon kevés eséllyel lökött volna ki magából a szám.
- De Finn...én...én nem értem mert...te önmagadba bassza meg...önmagadba vagy ilyen. Nem kell ehhez eki, vagy fű vagy akármi. Te ilyen vagy. És ez magában a gyönyörű. Emlékszel arra, amit a kávézóban mondtál? Holdudvar. Tudod. Igen. Igazad volt. Ezt éreztem. Hogy te ilyen gyönyörű vagy. Gyönyörű lélek - fakadtam ki, s nem tudtam visszafogni magamat, csak daráltam a mélyre rejtett szarságaimat. Finn csak nézett egy darabig, s eperszínű ajkait mosolyra húzta. Szinte biztos voltam abban, hogy ajkainak eper íze van. Jézus...
- Eds...- Nyögte ki, majd fejét megrázta és szorosan mellkasára húzott. Állati jól esett a közelsége. Hogy bőröm az övéhez érhetett. Nem tudtam, mi volt velem, de csak egyre szorítottam magamhoz Finn már rémisztően vékony testét, szinte olyan volt, mintha nem öleltem volna semmit, de mégis mindent. - Haladunk.
- Mi? - Nevettem fel, még mindig őt ölelve.
- Mondom. Haladunk.
- Mármint?
- Veled.
- Ezt most nem értem.
- Visszatérve a holdudvarra - gyújtott rá egy újabb szál cigarettára, mert az előző csontig égett, hisz egy slukkot nem tudott szívni belőle, míg nyakára fonva kezeimet gátoltam ebben. - Tudtam, hogy te ilyen vagy. Az első pillanattól. Látszott minden mozdulatodon. Ahogy elviselted azt a rákot, amit Tyler képvisel. Ahogy próbáltál azonosulni velük. Ahogy megszólaltál. Ahogy a padba ültél, érted? Egyszerűen mindenen. - Magyarázta, s közben amelyik kezében tartotta cigarettáját, folyton, szavai ritmusára, nagy ívekben mutogatott. - Képtelen vagy magaddal megbékélni. Azt látom, hogy folyton folyvást hazudsz magadnak. Mintha a szüleidnek próbálnál megfelelni az életeddel. Közben Tyleréknek is. És magadról megfeledkeznél. Pedig el sem tudod képzelni, hogy mekkora csoda vagy. De tényleg. Nem látod magad úgy, ahogy én. Vagy bárki. Ayla. Malcolm. De én főleg. A kurva életbe, Dietrich, valami kibaszottul van benned. Oké? És ezt akarom felszínre hozni. Sőt. Nem is, inkább azt akarom, hogy kitörjön, mint egy gleccser. Óriásit szóljon - dőlt vissza a betonra nevetve, de én korántsem nevettem. Csak mint akit leforráztak, ültem mellette. Nem jött ki egy szó se számon, csak próbáltam feldolgozni a hallottakat. - Mert én ezt már kezdem látni. De mindent akarok. Mert tetszik és új és kurvára izgatja az elmémet. Olyan, mint mikor elkezded összerakni egy puzzle darabkáit. Nem tudsz róla semmit. Csak tetszenek a részletek, és folytatni akarod. Majd egyre többet látsz belőle, és a legvégén hátra lépsz egyet, hogy...azt a kurva. Azt akarom, hogy mindenki lásson, Eds. De valahogy mégis...mégis azt érzem, hogy te nem teljesen egy puzzle vagy. Valahogy neked sose lesz véged. Mindig lesz egy újabb darabka, amit letennél.
- Finn ez...
- Ne merészeld azt mondani, hogy túl sokat látok beléd - vágott a szavamba hirtelen. - Nem. Ebben nem tudsz meggyőz...
- Én csak azt akartam volna mondani, hogy soha a büdös életbe nem vágták még így az arcomba az igazságot - vágtam ketté én is mondandóját, mire megtorpant. Ajkaiba harapott, és felnevetett.
- Mert ők nem látják.
- Nem tudom. Lehet.
- Nem! Nem nem tudod. Ez így van, a rohadt életbe már, bízz magadban könyörgöm! Mondhatják pedagógusok, hogy mindenkiben megvan az a valami, mondhatja bárki, hogy szubsztanciája van mindenkinek, de én ebben kurvára nem hiszek. Az emberek nagy általánosságban halottak. Annak van, aki ezzel születik. Kibaszott ritka. Neked van. Csak még nem éledt fel teljesen. Ki kell belőled hozni.
- A sajátod már rég körül leng téged. És talán...- Kezdtem bele, de nem bírtam befejezni. Pontosabban a végét tudtam, de mintha fizikai fájdalom lett volna, vagy nem tudom, mintha torkomat egy másodperc alatt szorították volna össze, ahogy ki akartam mondani. Hogy talán az övé váltja ki az enyémet.
- Nem kell befejezned. Látom, nehéz még ez. De nem gáz, Eds - karolta át a vállamat bátorító mosollyal. - Ez egy folyamat. Megoldjuk.
- Megoldjuk - ismételtem el homlokomat vállára döntve, s mintha lelkem megnyugvást nyert volna, lehunytam szemeimet. - Hihetetlen.
- Micsoda?
- Jobb vagy, mint az, aki doktorit szerzett ebből, és már negyven éve praktizál.
- Szóval pszichológushoz jársz.
- Öm...- Húzódtam el tőle, mert kissé kényelmetlen lett a szituáció. Nem nagyon dumáltam akkor erről senkinek. Sőt. Tényleg senkinek.
- Ezt miért érzed gáznak? - Nézett rám értetlenül. - Ez egy állapot. El vagy veszve. Nem találod a helyed, ez normális.
- Tizennyolc éve nem találom a helyemet - tettem hozzá halkan.
- De most azt hiszem, megtaláltuk - biccentett hátra mosolyogva, a tető bejárata felé. Fura volt az egész, mert hirtelen mintha az egész testem bizseregni kezdett volna, és végigfutott rajta valami hidegrázós érzet, ami olykor forróságba csapott át. Valahogy úgy éreztem, először, mintha végre nem egyedül lennék ezen a kibaszott világ nevű helyen.
- Bassza meg - sóhajtottam hátra dőlve, miközben a nap kezdett kibújni a házak mögül. - Anyámék kinyírnak. Azt sem tudták, hogy eljöttem. És fél hat van, én meg nem vagyok otthon. Két perc, és eltűnt személlyé nyilvánítanak.
- Mondd azt, hogy nálam aludtál- vont vállat lazán. - Nem olyan bonyolult. Tudod. Pizsipartiztunk. Befontuk egymás haját, pletyiztünk a fiúbandákról, ilyenek.
- Aha. Egy hibája van ennek, hogy nem aludtam nálad.
- Még aludhatsz.
- De mondd csak...te mindig ilyen könnyen hazudsz anyádnak?
- Nem. Egyszerű. Nem hazudok neki.
- Gondolom azt is szíves örömest közlöd vele, hogy „bedobtál ma négyet"? - Idéztem őket, kissé számon kérő stílusban. Nem volt szép, de valamiért baromira bökte a csőrömet. Finn csak a felette elterülő, már rózsaszínes lilába csapó eget bámulta, szájából kidőlt a füst, majd megszólalt.
- Ez nem olyan egyszerű.
- Nem? - Kérdeztem rá gúnyosan.
- Nem.
- Azt hittem rohadt könnyű anyádnak elmondani, hogy függő vagy.
- Először is, nem vagyok függő.
- De.
- Egyébként vicces, hogy pont te kérsz számon - vonta fel szemöldökét, de nyugodt maradt végig. Én már kezdtem fortyogni. Nyugodtságom alább maradt egy pillanat alatt.
- Mi a faszról beszélsz?!
- Szerinted a Rivotril az mi? Cukorka?
- Az kurvára más! - Emeltem fel a hangomat. Rohadt igazságtalannak éreztem abban a percben, de igazából teljesen igaza volt.
- Jól van, jól van - röhögött bele. - Nyugi.
- Kibaszott nyugodt vagyok.
- Amúgy ha tényleg tudni akarod - kezdett bele sóhajtva - anyám tudta. Egy ideig.
- Egy ideig?
- Aha.
- Hogyhogy?
- Hú Eds...hát. Mi eredetileg öten voltunk. Négy, plusz Patrizia. Vágod, a volt gimimben. Ja. Szóval elég jóban voltunk. Aztán belefolytunk ezekbe a dolgokba. Ő nem. Majd egyszer úgy döntött, hogy akarja, aztán engem kért meg, hogy szerezzek neki. Én meg kurva jó fej voltam, hát szereztem neki. Ő meg tiszta hülye, mert bedobta, aztán idő előtt hazament, és persze, hogy levágták otthon, hogy mi a helyzet. Kérdezgették, kitől szerezte, és természetesen köpött. Totál káosz volt a következő pár hét - rázta meg a fejét, ajkait összeszorítva. - Mindenkit kikérdeztek, akivel valaha láttak beszélni sulin belül. De persze, hogy nem voltam idióta, nem adtam el másoknak. Aylaék meg nem köptek. Szóval eljárás indult, alapvetően ki akartak baszni, de még így jártam a legjobban. Nem lett belőle nagy ügy. A szülei akarták, az iskola nem. Meggyőzték, hogy nem kell, engem kitesznek innen, Patrizia seggét meg biztosítják ott és az egyetemeken is. Aztán persze elhúzott ő is, gondolom nem bírta a gimi revansát. Engem annyira nem izgatott. Egy gyökérrel kevesebb - zárta le lassan, maga elé meredve, majd óvatosan vállat rántott, s így próbálta kifejezni azt, hogy nem érdekli, ami szerintem nem volt igaz. - Na de annyi a lényeg, hogy addig a pontig tudott róla anyám. Aztán kiborult teljesen, meg összetörött, meg minden ilyen. Hogy hagyjam abba, mert rá fogok baszni. Szóval „már csak fű" - formált idézőjelet ujjaiból. - Bassza meg. De rég dumáltam erről - túrt göndör fürtjeibe, zavart mosollyal arcán.
- Jézus - motyogtam, mert egyszerűen nem tudtam mit mondani. Furcsa volt, hogy még sosem beszéltünk erről, nem mertem feszegetni. Éreztem, hogy kényes téma. És valóban az volt. - Ez borzalmas lehetett.
- Nem tudom. Ja. Szar, ha elárulnak. Ezért esett tőled is olyan kifejezetten szarul. De már mindegy.
- Most már véred az enyémben kering és az enyém is a tiedben, szóval tőlem nem fogsz egykönnyen szabadulni, sajnálom - tártam szét a karomat, majd Finn kacagni kezdett, azzal az édes kacagásával.
Kezdtünk rohadtul fázni a tetőn, olyan fél hét körül, és a fáradtság is kezdett eluralkodni minden egyes porcikámon. Finnen kevésbé. Gondoltam, ez is a szer velejárója. De végül elindultunk hozzá, mert már szinte ájuldoztam, annyira vágytam végre egy, legalább nyolc órás alvásra, ami az utóbbi időkben nem igazán jött össze. Lakásukba érve az a fajta idill, amit a mustársárga falak és a fehér ajtók képviseltek, teljesen magával ragadott újra és újra. Borzalmasan szerettem azt a lakást. A hangulatát. Azt a bizonyos illatot, ami körül lengte. Az otthonillat.
Finn szobájában csak annyira volt energiám, hogy lerántsam magamról kabátomat, majd ágyába dőljek. S lábaimat elfogta valami bizsergető érzés. Gondoltam, a fáradtságtól.
- Ó Eds, nincs hálózsákod, a fene - nevetett, miközben átvette pólóját.
- Fogd már be - morogtam az arcomat a párnába nyomva, majd Finn ledőlt mellém, engem meg szinte egy pillanat alatt ragadott el az álom magával és rántott le egészen mélyre. Végre.

Sziasztok kedvesek!💕
Na igyekszem behozni magamat, az volt a tervem, hogy karácsonykor már ténylegesen ott fogok tartani, szóval remélem ez össze is fog jönni, tehát lehet, hogy mostanában sok rész fog egymásra tornyosulni.😅
A mostani egy picit hosszabb lett az előzőnél, párbeszédes, lelkizős részecske.💕
Köszönöm, hogy olvastok és csillagoztok és kommenteltek és minden!💕💕
Pusz!