The Difference Between Hell and Home

37.

Eddie

Nap ragyogta be Berlin utcáinak kirakatait, kemény betonrétegeinek tengelyén csillogtatta magát összes sugara, s elmémig hatolva kezdett teremteni valami újat. Irányította kezeimet, mint valami felsőbb erő, amit nem tudok befolyásolni, csak hagyni, hogy tegye, 'mit akar. A kopott, fehér fakeretes ablakok, amiknek ablakán szűrődött be a vakító fény, s terítette be vékony, fehér lepedőként a szoba minden egyes pontját. A szinte plafonig magasló, recsegő könyvespolc, ami hálásan állta az idők próbáját s azt, hogy valaha valaki elszakítva gyökerétől kreálta belőle ezt, megcsonkítva ezzel testének nagy részétől. Mint anyja gyermekét, tartotta a rásorakoztatott könyvek súlyát, enyhén abszurd is volt, hisz ugyanabból lettek, mássá, de szinte ugyan azért. Az asztalon elfekvő Kundera könyv, aminek hátán a por gyűlt, de lassan már évgyűrűként kezdett funkcionálni. Számon tartotta, mikor ért hozzá utoljára. Mindig ugyan annál a pontnál türemkedett ki finoman, ahol legutoljára behajtotta lapját. Merthogy igenis behajtotta. Nem használt könyvjelzőt, csak felső sarkát hajtotta be, két ujjával, könnyed mozdulattal. Mintha tanulta volna valahol. Sokszor nyílalt belém a gondolat, hogy vajon hol hagyhatta abba? És miért? Rákérdezni nem akartam. Belelapozni meg végképp nem. Azzal megtörném ezt. Ez valahogy mindig egy biztos pont itt nála. Hogy ez a könyv ott van asztalán, behajtva lapjánál, fedelén gyülemlő porréteggel. Azt se tudom igazán, mikor vettem észre először. Vagy mióta lehet ott. Mindegy, csíptem azt a könyvet. Bár sose olvastam. Tényleg az érdekelt volna, hogy miért ott hagyta abba. A cigarettája. Ami az ablakpárkányon nyúlt el, mellette mattfekete öngyújtójával. A piros Marlboro doboza. Sose gyűrődött meg zsebében, nem volt erre ideje. Nem is tölthetett vele fél napnál többet. Fél nap után hajította el, mintha nem is lett volna közük egymáshoz sosem. Néha sajnáltam is őket. Aztán a fekete tollak, amik rendezetlenül hevertek asztalán, némelyik már kiszáradva, kupakja nélkül fetrengett a fehér lapok halmain, ami normál esetben totál kiborított volna, de ez az egész atmoszféra enélkül szinte nem is lett volna teljes. Na szóval igen. Ez volt az a valami. Amitől a szívverésem ember számára eddig ismeretlen rezonanciaszinten lüktetett, mert ez valami más volt. Szerintem ezt más nem is érezhette, úgy igazán. Ha az érzésekről beszélünk, az mindig olyan kibaszott nehéz. De tudod, nem azért, mert fájna, vagy valami klisés hülyeség. Csak ezek olyan dolgok, amiket még egyszerűen nem foglaltak egy szóvá. Vagy szavakká. Hogy lehetne elmagyarázni? Mit kéne mondanom? Nem vagyok ebben jó, tényleg. Ha meg is próbálnék beszélni valami ilyenről, egészen biztos, hogy valami totális félreértésbe fulladó szituációt termelnék ki. Amikor ilyenekről indulna meg nyelved, olyan, mintha öklendeznél, de nem jön ki semmi a szádon, mert próbálod megragadni azt a bizonyos dolgot, de leküzdhetetlen akadály tornyosul agyad s hangszálaid közé. S mióta ismerem Őt, van meg ez az érzet, egyre intenzívebben. Egyébként, ha tudni akarod, nem jó. Furcsa, kellemetlen, szorít, amikor van, aztán próbálod inkább elhessegetni. Pont ezért. Mert nem lehet róla beszélni. Nem tudsz. Most viszont tudtam. Pontosabban nem én. Vagyis végeredményben igen. Csuklóm mozgása, ahogy az ecset finoman kísérgette az akrilt, ahogy a vászon megteremtette mindennek kivetülését, szavak nélkül. Külső szemlélőként egészen biztos, hogy nem tűnt egy kiköpött Caravaggio csendéletnek, mert ahhoz nem volt teljesen realisztikus, hogy jogom legyen besorolni a csendéletek közé. Nem volt teljesen élethű. Nem is tudtam volna ábrázolni úgy, ahogy. Mert nem azt láttam benne, amit kellett volna. Nem csak annyit, hogy porosodó könyvek sorakoznak könyvespolcán. Hogy az ablakon besüt a nap. Hogy egy könyv áll az asztalon. Nem. Ez sokkal több volt ennél. S ettől a tehertől minden egyes ecsetvonással egyre jobban szabadultam meg, és adtam át a vászonnak, hogy cipelje ő helyettem ezt a valamit. Kézfejem izgalmi remegéssel fejezte be az utolsó ecsetvonásokat. Néztük egymást egy darabig. Ő meg én. A vászon és én. Kérdezte, „sikerült e?". Válaszoltam, „fogjuk rá". Megbeszéltük. Mintha tényleg kommunikáltunk volna. Lehet kezdek megőrülni. Kéz érintése a vállamon rázott ki a már teljesen elmezavarodott eszmefuttatásból. Óvatosan néztem fel rá. Egy szót sem szólt. Szemeit legeltette rajta, én meg egyre jobban tartottam attól, hogy hamarabb fog rájönni a kép mögöttes tartalmára, mint én. Ami rémisztő lenne. Már jó ideje nem szólt semmit. Most mi van? Vállamra támaszkodva, előrehajolva vizslatta még mindig a vásznat. Arca arcom mellett volt. Illata osont el folyamatosan orrom előtt. Látod? Megint ez van. Szívesen megmondanám, milyen volt. Mihez hasonlítsam? Finn. Finn illata volt. Komolyan. Nevetséges. Minek léteznek egyáltalán szavak?
- Ez...- Nyögte ki végre. - Most nem akarok klisés lenni, meg próbálnék valami értelmeset összeszedni neked, de perpillanat komolyan nem tudok. Annyit talán, hogy az a stílus, amivel dolgozol, azt még nem láttam. Maradványok innen-onnan vannak, látszik, mondjuk van benne egy enyhe Matisse, meg talán...nem is tudom, ezt se mondom biztosan. Eds, ez valami igazán zseniálisnak az előtere. Ez...ez azt hiszem, hogy te magad vagy - rugaszkodott el a széktől, és távolabbról szemlélte a festményt. Mikor felálltam, se vette le róla a szemét. Azt hiszem, tényleg tetszett neki. Vagy nem tudom. - Te hogy vagy? - Nézett rám.
- Jól - vontam vállat, a padlót bámulva. Jól. Faszt. Állati jól voltam. Megmagyarázhatatlanul jól. Végre kiadtam ezt az akármit. Könnyed voltam, újra.
- Milyen volt? - Ült vissza ágyára, és csillogó szemekkel, érdeklődve várta válaszomat.
- Kibaszott jó - motyogtam halkan, apró mosolyra húzva számat, mire ő is így tett. S tekintetünk összegabalyodott. Minél tovább néztem, annál nehezebben szabadultam tőle. Egyikünk se szólt semmit. Néma csend volt, arcunkról fokozatosan halványodott el a mosoly, s vált egyre komolyabbá. Már szinte szúrt a levegő. Szívverésem olyan hangos volt belülről hallgatva, hogy azon kezdtem rettegni, vajon hallja e. Biztos nem. Ugye? Lehetetlen lenne. Másfél méterre ül tőlem. Túl messze van. De mi van ha mégis? Kintről beszűrődő ajtónyikorgás csapta arcba mindkettőnket kellemetlen pofonként, ami a belső ritmikámnál hangosabbnak bizonyult. Mint mikor mély álomból ráznak ki két kézzel, válladat markolva.
- Megjöttem - nézett be az ajtón Finn anyja mosolyogva. - Eddie! - Csillant fel szeme, ahogy meglátott. - Jól vagy, ugye?
- Persze, köszönöm - viszonoztam mosolyát. A tegnapi esetre gondolt. Bassza meg. Kérlek, ne feszegessük. Kérlek.
- Hogyhogy itthon vagy? - Kérdezte Finn értetlenül, ezzel megkímélve attól, hogy arra terelődjön a szó.
- Négykor végeztem, miért? - Négykor? Jesszus, mennyi az idő? Lassú kézmozdulattal nyúltam telefonomért, nyomtam meg főgombját, s villant arcomba az, hogy lassan öt óra lesz. Indulnom kellett. De őszintén szólva nem volt hozzá kedvem. Testem végtelen nyugodtságban merült el, lelkemmel mintha kezdte volna megtalálni azt a bizonyos balanszt. Ettől függetlenül tisztában voltam azzal, hogy mennem kell.
- Itt maradhat? - Utaltam a szobájában száradó festményre, miközben tornacipőmet kötöttem be. - Mármint...ameddig meg nem szárad, meg ilyenek. Nem akarom, hogy zavarjon, vagy valami, csak érted. Nem tudom így hazavinni.
- Persze. Az ecsetek is maradnak?
- Igen.
- Akkor gondolom az akril is.
- Igen.
- Értem - nevetett fel. - Akkor hogy fogsz festeni?
- Nem tudom. Majd itt - rántottam vállat, de kijelentésem realizálásától arcomat vörösség kezdte elönteni. Óvatosan néztem fel Finnre, aki egy szót sem szólt. A falnak támaszkodva nézett le rám, ajkai édes mosolyra húzódtak. Felálltam. Szemben álltunk. Persze, nem teljesen szemmagasságban voltunk. Oké, egyáltalán nem. Fejemet enyhén meg kellett billentenem felfelé ahhoz, hogy szemeibe nézhessek. Egy pár másodpercig ismét csak egymást vizsgáltuk. Fogalmam se volt, hogy mi volt ez nálam. De arról sem, hogy nála vajon mi lehetett. Lehet csak le voltam szedálva az egész napos zen miatt, ami körülvett, s ezért képes lettem volna igazából bármin ugyanígy elbambulni. Majd egyik karját nyakam köré fonta, és egy gyengéd mozdulattal ajkait homlokomra tapasztotta. Nem volt időm arra, hogy beazonosítsam azt, hogy ajkának érintése pontosan milyen reakciót váltott ki belőlem, testem egy egyszerű, pár percig nem szűnő libabőrrel reagálta le az egészet.
- Vigyázz magadra - csúszott le keze nyakamtól gerincem vonalán egész lassan derekamig, de onnan nem haladt tovább, csak visszahúzta kezét és zsebébe csúsztatta.
- Vigyázok - markoltam bele hátizsákom pántjába, s ezzel egy időben haraptam bele alsó ajkamba, majd sarkon fordulva indultam le a lépcsőn. S az utolsó foknál, mielőtt teljesen eltűnt volna látóteremből, fordultam meg, és tekintetemet a második emelet beugrójára tereltem. Valamiért egy pillanatnyi stressz elkapott, hogy mi van ha visszanézek, és nem lesz ott. Nem is értem, miért. Nem lett volna akkor semmi. Csak nem lett volna ott, nem mosolygott volna vissza, és talán nem ugyanazzal a totális higgadtsággal hagytam volna el házukat, mint így.
Elég ráérősen lépegettem hazafelé. Szívtam magamba az október végi hideg levegő keserédes avarszagát, amit egyébként kifejezetten rühellek. De most még ez is nyugtató volt. Talpam alatt csikorogtak a sárban ázó falevelek, a délelőtti napsütést felváltotta a szürkület és a szemerkélő eső. Autók lámpái világították az utcát, ezzel valamiféle melegséget csempészve az estébe. Valójában pedig nem értem rá annyira. Még bőven két saroknyira voltam, mikor már hatot ütött az óra. De tudod mit? Nem érdekelt. Tényleg. A kapukódot is egészen komótosan pötyögtem be, nem rohantam eszeveszetten a lépcsőn, nem ejtettem le hetvennyolcszor a kulcsomat azért, mert idegbeteg módjára szórakozok a zárral, nem. Szó nélkül léptem a lakásba, természetesen ugyanaz a kép fogadott, mint mindig. Nincs semmi újdonság.
- Mennyi az idő? - Csapta meg fülemet apám mély hangja. Háttal ült nekem, az asztalhoz fordulva. Vele szemben anyám, kezeit arca előtt összekulcsolva.
- Negyed hét - válaszoltam megőrizve nyugalmamat.
- Az mit jelent? - Hangja monoton volt. Ilyenkor érzi az ember, hogy ebből ki akar hozni valamit.
- Hogy tizennyolc óra tizenöt van.
- Tizennyolc óra tizenöt. Edward. Tizennyolc. Tudod, hogy az mi?
- Tudom. Negyed hét. Hat.
- Mit mondtál?
- Hogy hat múlt? - Ismételtem meg magamat, még mindig előtte állva.
- Megismételnéd?
- Hat múlt,... - Kezdtem bele, de hangjával átszakította megkezdett mondatomat és ezzel együtt kezdetét vette a verjük szét teljesen a ma kialakított nyugalmi állapotomat című projekt, apám menedzselésével.
- Múlt. Erről van szó, Edward. Ne is folytasd, nem érdekel. Ha ennyi információ elérkezik az agyad felé, hogy hat múlt, akkor megkérlek, hogy esetleg ilyenkor azt az utasítást is juttasd el, hogy hatkor illene ideérned, bár lehet, ez már túl nagy feladat - lapozott újságában. Halkan fújtam ki a feszültséggel teli levegőt, ami monológja alatt gyűlt tüdőmben. Mivel nem mondott mást, így leültem az asztalhoz. Csendben kavargattam magam előtt a forró levest, magamat bámulva, ahogy felszínén visszatükröződtem.
- Milyen volt az iskola? - Jött jobb oldalamról a kérdés, mire majdnem megfulladtam a félrenyelt leves miatt. Először is azért, mert ma nem voltam. Másodszor meg mert apám soha életében nem kérdezte még ezt. Fuldoklásomat visszanyelve néztem rá, és igyekeztem kinyögni valamit.
- Öm...jó volt. Vagyis elment. Tudod, szokásos - nevettem fel zavartan, erre újságát letolta maga előtt. Felvont szemöldökkel mért végig.
- Hm. Érdekes. A szokásos akkor azt jelenti, hogy általában mindig lógsz? - Hangsúlya túl higgadt volt. Megrémisztett. Szemeimet lehunyva vártam az atombomba robbanását, ami egy pillanat alatt bekövetkezett. Üvöltött mindenről, hogy nem tudja, mit képzelek, azt hittem, hogy megúszom, ő kap mindenről értesítést, ne higgyem, hogy tudok neki hazudni, mert hogy azért ennyire nem vagyok intelligens, hogy őt át tudjam verni, meg különben is, hol jártam, mit csináltam, kivel, mikor, meddig, normális vagyok e, ő nem fogja leigazolni, és csak nyomta, nyomta, levegővétel nélkül, és kezdett már annyira nem jó ötletnek tűnni a mai nap. Megnémulva ültem a széken, újra kezem kaparásába kezdtem, és akármennyire is akartam szólni, egyszerűen nem bírtam. Azt kérdezgette, hol voltam. Minek csináltam. Minek meg hol. Minek? Én sem tudom. Hol? Na azt biztos nem mondom el. Szóra nyitottam volna a számat, de egy hang sem jött ki rajta.
- Szóval nem válaszolsz. Rendben. Mostantól nem mész sehova. Rázódjon egy kicsit helyre az értékrended.
- Holnap dr.Lichtenberg kivételével - igyekezte kijavítani anyám csendes hangon.
- Hogyan? Akkor kihagyja azt is. Engem nem érdekel. Az se jó semmire. Most nézd meg, azóta is csak egyre rosszabb a helyzet - mutatott rám, mint valami kibaszott tárgyra, ami elromlott, és nem tudja megjavítani a szerelő.
A másnapom is katasztrófa szinten mozgott. Hogy történt e valami? Semmi. Az égvilágon semmi. Hogy min voltam mégis kiborulva? Mindenen. Pontosabban? Mit tudom én. Egész nap a padomban ültem, és mint valami elmeroggyant, vagy meredtem magam elé, vagy ráztam a fejemet. Finn nélkül igazából nagyjából ennyit csináltam. Az meg még jobban rátett, hogy apám kijelentette, hogy beláthatatlan ideig nem enged sehova. Tizennyolc évesen. Érted. Tiszta abszurd amúgy. Legyél felelős magadért. De azért ilyen totál értelmetlen húzásokkal igyekszem megkeseríteni a mindennapjaidat, meg hogy mondjuk a szünet alatt sem mehetsz sehova. Persze, ez csak a te javadat szolgálja. Jó, ezt mondjuk nem mondja. De néha odaképzelem. Mintha tényleg nem akarna nekem rosszat. Annyira. Mert nem akar, ugye? Biztos nem. Erősen gondolkoztam azon, hogy Finnek elmondjam e, végül amellett döntöttem, hogy igen. És pont azért nem akartam, ami megtörtént, a teljes kiakadásért. Bár ilyenkor mindig legalább nevettem, mert miután elhordta apámat nagyjából mindennek, igyekezett elbagatellizálni a helyzetet. Mintha tökéletesen érezte volna, hogy ilyenkor mit és hogyan. Néha komolyan azon elmélkedek, hogy kapott e valami használati utasítást hozzám, vagy valami. Persze, ez azért nem mindig van így. Sokszor inkább mintha tényleg tudná, mit kéne, csak direkt nem azt teszi. Aztán valahogy mégis jól jön ki belőle. Vagy legalábbis még élek. Meg ő is. Nem gyilkoltuk le egymást, tehát jó úton haladunk. Azt hiszem.
Ha döntenem kéne, hogy melyiket viselem el jobban, azt, hogy a padomban ülök totál egyedül, vagy otthon, apámékkal, szintén egyedül, talán az előbbit választanám. A kurva nyomasztó vacsora után természetesen ismét iszonyatosan érdekfeszítő program vette kezdetét, így, az őszi szünet első nemhivatalos napján, méghozzá az, hogy felcsapjam a történelem könyvemet. Újra és újra ugyan azt a sort olvastam el, nem voltam képes koncentrálni. Pedig rettenetesen próbálkoztam. De ezt a kőkemény, vért izzadós próbálkozást a telefonom csörgése záratta le egy pillanat alatt. Finn hívott. Az igazat megvallva rühelltem telefonálni. De vele ez más volt. Tudtam, ha ő hív, nem lesz ilyen totál kínos csend, meg mit tudom én mi, ami másoknál szokott, hogy nem tudod, mit kéne mondanod, mert a másik mondjuk csak azért hívott fel, mert nem tudta, mekkora a Hold átmérője, vagy akármi. Aztán jön a kellemetlen „amúgy hogy vagy?"ozás, meg azok az információk, amik rém unalmasak, és igazából senkit sem érdekelnek. Csak azért hallgatod, mert megakartad tudni, mekkora a Hold átmérője. Vele más. Ő köszönni sem szokott igazán. Ez egy hülye becsípődése. Csak tudod, in medias res.
- Na, Eds, mit csinálsz? - Szólt bele a telefonba. Hangsúlya meglepően vidám volt. Körülötte a város zaja zengett csak. Gondolom, valami bulira mehetnek.
- Nagyon durva illegális dolgokba folyok bele - vágódtam el az ágyon, fejemet lelógatva.
- Márpedig?
- Tanulok.
- Hú, hallod, az ilyet azért telefonba nem mondanám ki - suttogta bizalmasan, én meg felröhögtem. - Na, viccen kívül. Kemény cucc?
- Aha. Két sort toltam, és szétvagyok.
- Az komoly. Adsz belőle?
- Persze, ugorj át. Ja várj... - Ugrott be, hogy apám nem enged sehova. Ami egyet jelent azzal, hogy másokat sem enged fel.
- Ne már, Eds.
- Most mi van? Inkább örülnél, hogy nem megyek. Nem lesz ki miatt hazamenned korán.
- Mondanám, hogy én is ettől félek, de nem. Én sem megyek.
- Mi? - Ültem fel meglepettségemben. - Mert?
- Mert szolidaritok.
- Kivel? Velem?
- Aha.
- Finn...
- Jó, amúgy nem akarok megint beteg lenni, aztán nem akarok így elmenni, hogy kezdek jobban lenni. De gondoltam, akkor lóghatnánk együtt, tudod, a száműzöttek - hallottam hangján, hogy elmosolyodik.
- Az, hogy nem mehetek sehova, mindenre vonatkozik.
- Szökj meg.
- Finn, te egy zseni vagy - forgattam a szemeimet. Amit nem látott. De reménykedtem, hogy az irónia szúrós szagát kiérezte szavaimból.
- Ja, tudom, ne is mondd. Na, akkor ha apádék elhúztak aludni, indulj meg.
- Nem. Mi? Nem. Meg egyáltalán hova? Nem tudok menni.
- Jackékhez - jelentette ki egyszerűen. Ja. Ó. Ők sem mennek. Csíptem Jackéket, nagyon is, de ez így valahogy már kevésbé hangzott jól, akkor, abban a pillanatomban.
- Ja, értem, tehát többen leszünk.
- Nem - válaszolta, mintha ez tök egyértelmű lenne.
- Akkor nem értem.
- Lelkem, ne értetlenkedj már. Neked annyi feladatod van, hogy indulj el olyan fél tizenegy körül, na, csókollak - nyomta ki a telefont. Egy ideig csak bámultam a telefonom kijelzőjét, és azon kaptam magamat, hogy szökésem tökéletes tervét kezdtem szövögetni.