The Difference Between Hell and Home

42.

Finn

Szinte már dacból se szóltunk egymáshoz. Pedig ott voltam talán fél ötig, amíg az anyjának nem kellett elmennie valami értekezletre, az apja meg ma is bent volt az irodájában és fulladt bele a tömérdek papírmunkába és az unalomba. Felváltva, s lopva néztük egymást néhány másodperc erejéig, majd ő újra telefonjába merült én pedig az Orwell könyv soraiba. Azt hitte, nem veszem észre, hogy néz. De szemem sarkából folyamatosan láttam, ha rám tévedt tekintete, ő meg próbált úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz. Persze, nem mondta ki egyikőnk sem. Nem igazán szóltunk a másikhoz. Azért sem, mert mindketten rettenetesen sértve voltunk, meg azért is, hogy anyja ne higgye, hogy magában beszél a gyereke. Bár szerintem teljesen leesett neki, hogy Eddie miért van szarul. Azt már nem tudom, hogy azt tudta e, hogy én ott vagyok. És hát jobb a békesség. Meg nem volt kedvem most vele vitatkozni erről, újra felesleges köröket futni, hogy miért fél ennyire tőlük. Az anyjától talán annyira nem, de az apjától...mint a tűztől. Minek hozzam fel? Pont most vágta a fejemhez, hogy túlságosan belefolyok az életébe, meg helyette próbálom megoldani. Talán igaza van. Csak abba még bele se gondolt, hogy miért van mindez. Igen. Eddie valami olyat váltott ki belőlem, amit még soha senki nem tudott elérni. Féltettem mindentől, de kurvára. Ennek oka talán az lehetett, hogy olyan tisztának s szentnek még sosem láttam senkit, mint őt. Ő valahogy más volt, vagy nem tudom. Ez ismét elég gennyes, de tényleg. Sose láttam még senkiben azt, amit benne igen.
Mikor anyja szólt neki, hogy mennie kell, és meghallottuk a bejárati ajtó záródását, csak egymást néztük. Nem mozdultunk semerre. Egyikőnk várta azt, hogy a másik felálljon, és meginduljon afelé, hogy végre elmehessek innen. Ágyán ült, kezében a telefonjával, egy üzenetváltás volt megnyitva, de ennek ellenére engem nézett. Azt se tudtam, kivel beszélhet. Hogy zavart e? Kicsit. Főleg, hogy másodpercenként pittyent a telefon, jelezve, hogy megint írt neki valaki. De hozzám nem szólt. Csak nézett. Még mindig.
- Mostmár mehetek? - Csuktam össze a könyvet, amin igazából csak futtattam szemeimet, mert folyamatosan azt próbáltam megfejteni, hogy most mégis min vesztünk ennyire össze.
- Igen. Mehetsz - motyogta, s tekintetét lefelé fordította.
- Remek. Ki is engedsz? - Álltam fel, nadrágomat leporoltam, nem mintha bárminemű por is lett volna a szobájában, mert katonás rend és tisztaság uralta az egész helyet. Csak tudod, a megszokás. Nálam kurvára nem ez volt. A könyvet asztalára helyeztem, mire hangos sóhaj hagyta el ajkait.
- Visszatennéd a helyére?
- Mert?
- Mert az a helye, mint mondtam. - Hangja érzelemmentesen volt mégis komoly. Szemeimet forgatva tettem vissza a polcra, de ez sem volt elég jó neki. - Nem ott volt. A Ne bántsátok a feketerigót és az Arany virágcserép között volt.
- Nem kurva mindegy, hogy hol van az a könyv?
- Baszdmeg, nem tök mindegy neked, hogy nekem mindegy e? Nem, nem mindegy, szóval fogd meg azt a kibaszott könyvet és tedd be a helyére! - Emelte fel hangját.
- Jézusom - sóhajtottam mélyet, és zsebre tettem a kezemet. - Azt hiszed, az megoldja az életedet, hogy rendben tartod a könyvespolcodat, vagy mi van?
- Úristen Finn, egy rohadt dologra kértelek meg, egyre, hogy fogd azt a szaros könyvet és tedd be a kibaszott helyére! Nem kell elkezdened megint analizálgatni meg értelmet keresni a tetteimben, egyszerűen csak megkértelek valamire, és képtelen vagy megtenni.
- Most mit vagy úgy oda? Lehet, hogy van igazság abban, amit mondtam?
- Ide figyelj, nekem kurvára ne magyarázz erről, annyi van ebben, hogy te nem vagy képes elfogadni azt, ha valaki más, mint te. Lehet, hogy a te életben, amit a káosz ural, ez oké, de nálam nem oké. Szóval legyél olyan kedves, és tedd fel az 1984-et az eddigi helyére! - Mutogatott dühösen. S én rettenetesen érett módon, indulatos mozdulattan kezembe vettem a könyvet, majd szeme láttára engedtem el, a magasból le, a földre, ami egy halk csattanással nyugtázta az eseményt. Már fortyogott. Gúnyos mosolyra húztam a számat, majd köszönés nélkül vágtam ki ajtaját, és indultam volna ki, ha nem ordít utánam.
- Kibaszott gyerekes vagy!
- Te meg nevetséges - hajoltam vissza mosolyogva egy pillanatra az ajtóban, és ott is hagytam. Egyre jobban gyűlt haragunk miértjének súlya. Hogy dühös voltam e rá? Igen. Elképesztően. Megbántott? Ja. Fogjuk rá. Ennyire felhúztam volna magamat ezen, ha nem lettem volna ennyire belébolondulva? Dehogy. Persze, hogy azért verte ki nálam egyre jobban a biztosítékot minden hülyesége, mert egyre jobban uralta elmémet a srác. És ezt egyre nehezebben tudtam kontrollálni. Sőt, igazat megvallva nem is nagyon akartam. Csak miatta. Egyedül miatta.
Otthon az első dolgom két cigi betekerése volt, az egyikkel, mikor végeztem, már gyújtottam is meg, miközben a másikat kezdtem tekerni. Egyszerűen csak nem akartam azon pörögni, hogy mi is történt ma. Nem akartam rá gondolni, de nem tudtam elterelni a gondolataimat. Annyi történt a cigik hatására, hogy valamivel nyugodtabban futtatott a rendszer. Az ablakpárkányban ülve próbáltam a darabkákból összetenni a magyarázatot, de újra s újra ugyan oda lyukadtam ki. Hogy nem értem Eddiet. De tényleg. Eddig azt hittem, hogy valamennyire rájöttem működésére, de mindig falnak ütközök, ha egy újabb szituációval kell szembenéznem. Mert valamit folyamatosan elrontok, nem úgy sül el, mást kellett volna, nem volt jó a hangsúly, túl gyorsan mondtam, határozott névelő helyett határozatlant használtam, nem tetszett neki a gesztikulálásom, akármi. Ha nem mentem volna érte, akkor mi lenne most? Jól összehányta volna magát, összeveszett volna a szüleivel, egy életre eltiltották volna mindentől, de legalább haragmentes volna kapcsolatunk? Hagynom kellett volna? Tényleg túlságosan uralni akarom. És most ennyi volt? Vége? Összevesztünk és ennyi? Dehogy. Ne gondolj már ilyenekre, hülyeség az egész. Na jó. Még egy cigi, és akkor hátha jobb lesz. Már nyúltam volna a papírért, amikor megcsörrent a telefonom. Lassú mozdulattal nyúltam zsebembe. Ayla hívott.
- Igen? - Szóltam bele elég nyugodtan a fűtől, de alapesetben meg nem tudtam volna mondani, hogy éppen milyen érzelmek fűztek hozzá.
- Finnie, mi a helyzet? - Érdeklődött kedvesen, de a háttérben valaki ordított neki, hogy kivel beszél. Fülétől elemelte a telefont, de így sem volt eléggé távol ahhoz, hogy az anyjához intézett kiabálás ne süketítsen meg. - Finnel, anya! - És már szólt volna újra hozzám, de Adèle, avagy Ayla anyja nem hagyta. Kristálytisztán hallottam, mit mondott, olyan hangosan beszélt Aylahoz, valószínűleg a szalonban ült, Ayl pedig a szobájában. Ezt persze sosem fogta fel senki negatív harsánykodásként, egyszerűen csak valami hihetetlenül karakteres nőről volt szó. Imádtam, de tényleg.
- Finn! Finn! Finn! - Ezt ismételgette, hangja egyre közelebbről jött, a végére már Ayla mellett állva, a telefonhoz hajolva szólt. - Finn, drágám! Hát úgy hiányzol, nagyon rég láttalak! Mikor jössz hozzánk? Mi van veled? Hogy vagy? Milyen az új suli? Jézusom, de rég hallottam a hangodat!
- Anya, nyugi már, megsüketülök.
- Na, akkor add ide a telefont!
- Nem adom, jézusom - nevetett fel Ayla. - Hadd beszéljek már vele.
- Finn, szívem, gyere már át valamelyik nap!
- Anya. Most akartam áthívni, ne drámázz már.
- Nem drámázok, de alig látom a lelkemet! Finn, mesélj már! - Röhögve hallgattam eszmecseréjüket, meg sem tudtam szólalni, mert folyamatosan, egymás szavába vágva vitatkoztak.
- Nem mesél, holnap átjön, addig nyugodj le, jó?
- Holnap jön? Juj, de jó! Finn, ez igaz? - Kérdezte izgatottan Adèle.
- Eddig nem tudtam erről, de akkor biztos - nevettem el magamat.
- Bocs - vette újra magához a telefont Ayla. - Anyám teljesen megőrül, ha rólad van szó. Na mindegy. Igazából csak akartam kérdezni, hogy holnap van e kedved átjönni, de anya meginvitált helyettem. Szóval?
- Ja. Persze. Igen.
- Meg hogy minden oké e?
- Hogy érted?
- Hát. Tudod. Eddievel - vette halkabbra, de Adèle ismét a szalonból kiabált, valami olyasmit, hogy hozzak gitárt, meg milyen jó lesz, meg ilyenek. - Na jó. Figyelj. Anya tiszta bolond lett most. Megyek, és lenyugtatom. Üzeni, hogy hozz gitárt, de gondolom hallottad. Holnap megbeszéljük a tegnapit, oké?
- Oké - válaszoltam mosolyogva, bár ennek a mosolynak nem ő volt az oka, inkább anyja. Ha nem lett volna jókor jó helyen, egészen biztos, hogy ez a beszélgetés nem ilyen hangulatban telik.
- Gyere mondjuk tízre. Reggel. Akkor anya is itthon lesz, aztán a nagy rajongását kiélheti.
- Jól van, akkor tízre megyek. Gitárral.
- Gitárral - tette le nevetve.
Jóformán alig aludtam éjjel. Borzasztó volt. Fél óránként szántam el magamat arra, hogy aludjak, de forgolódtam, és egy jó tíz perces szenvedés után ránéztem a telefonomra, hogy írt e Eddie. Mert persze, semmit sem beszéltünk. És most nem akartam én erőltetni a dolgot. Lehet, jobb is ez így. Talán lenyugszunk valamennyire, és majd egyszer a távoli jövőben megbeszéljük a dolgokat. Vagy nem. Sose lehet tudni. Aztán valahogy elaludtam, ötletem sincs mikor, de a kilenc órás ébresztőm kegyetlenül rázott ki álmomból, mikor már kezdtem belezuhanni mélyebb tájaiba. Nem bírtam felkelni. Azt hittem, ha öt percre visszacsukom a szememet, abból nem lesz baj. A faszt nem lett. Tízkor pattant ki a szemem. Fáradtan rángattam magamra fekete farmeromat miközben telefonom kijelzőjére meredtem oldalról, hátha. De mit vártam? Tudtam, hogy úgysem fog semmit lépni, ő nem olyan. Ezerszer makacsabb nálam ilyen téren. De legbelül még mindig őszintén reménykedtem, hogy félre ismertem ebből a szempontból. Hát nem. Nehéz mozdulattal csaptam vállamra gitárom tokját, a tükörbe nézve konstatáltam, hogy igen, ma sem aludtam semmit, és megbeszéltem magammal, hogy Aylanál biztos lesz spuri, aztán jobb lesz minden. Vagy legalább is az a része, hogy nem leszek hulla szinten. Ezért sem szerettem Vele összeveszni. Ilyenkor folyton ezen kattogott agyam, és a túl hangos gondolataim aludni sem hagytak. Ayla természetesen zaklatott is, hogy most akkor megyek e, de már kezdett nem olyan jó ötletnek tűnni az, hogy átmegyek hozzá. Már nem voltam kellően betépve, hogy ne érdekeljen annyira a szombati eset. De hát meg kellett beszélnünk, legalább vele. Meg több kérdés is megfogalmazódott bennem az egésszel kapcsolatban, a legfőbb a "Miért?" volt. Szóval végeredményben talán nem is volt teljesen hülye ötlet átmenni. Egyébként ők is a Chalottenburg közepén laktak, nem messze Eddieéktől, elég burzsuj környék volt, meg kell hagyni. Azzal a különbséggel, hogy Aylaék nagypolgári lakása egyáltalán nem volt ridegnek nevezhető. Tipikus értelmiségi család volt, apja szabadúszó újságíró, az anyja...hát ő nagyjából minden. Papíron a Waldorfban tanított rajzot és franciát, de értett szinte mindenhez. Aylat ő tanította gitározni, zongorán játszani, sőt, hegedülni is, talán még alsóban, de aztán az nem tetszett neki, ezért abbahagyták. Sőt, még az én kezembe is ő nyomott először gitárt. Kis taknyos voltam még, azt se tudtam, hogy Berlinen kívül van élet, de már tolt is az ölembe egy akusztikus, fekete Ibanezt. Aztán lefogtam a húrokat, valamit pengettem is, ő meg teljesen odavolt érte. Nem igazán értettem, de jól szórakoztam. A Yellow Submarine volt az első szám, amit el tudtam játszani, nagyjából hatodikban, nem volt egy nagy agysebészet, csupa D meg G, néha C, mindegy is. Emlékszem, a szalonban ültem az ölében, az elején még illesztgette az ujjaimat a húrokhoz, majd hirtelen elengedte, és hagyta, hogy magától történjenek a dolgok. Tisztára el volt ájulva, mindig azt nyomta, hogy van valami egészen különleges a hangomban, meg a játékomban. Én meg úgy voltam vele, hogy biztos, nekem mindegy, csak tök király ezt csinálni, aztán csináltam. Régebben rengeteget voltunk náluk, amíg nem lettünk elég idősek ahhoz, hogy Jack szülei szinte átengedjék nekünk az egyik lakásukat. Szóval azok az idők elmúltak, kábé négy éve, és egyre kevesebbet találkoztunk Ayla szüleivel. Pedig nagyon csíptem őket, tényleg. Adèlevel többet találkoztunk, ő nyomta nekünk ezt a vonalat folyton, meg hát ő elég sok mindenen játszott. A lakásuk is tömve volt bakelitekkel, Bowietől kezdve Stevie Wonderig, na érte halálosan rajongott. Gyerekkoromból rengeteg olyan emlékem van, hogy suli után Aylaékhoz rongyoltunk át, és ahogy nyílt az ajtó, fülünket megcsapta a For One In My Life, orrunkat a festék átható szaga, és onnan már tudtuk, hogy Adèle itthon van, a vászon előtt áll, és csípőjét rázva alkot valamit. Szőke haja ilyenkor mindig egy kendővel volt hátrafogva, utcai ruháját sosem vette át, mindig festékpöttyök díszítették farmerét vagy blúzát. Aztán meglátott minket, felcsillant a szeme, először Aylát csókolgatta meg, mert odáig volt érte, utána minket, mert értünk is. Egyszóval király volt. Meg olykor apja is csatlakozott, együtt rázták magukat Stevie Wonder dalaira, mind a ketten imádták, mi meg még abban az időben voltunk, hogy „fúj, hát fiú lánnyal", aztán ott grimaszoltunk a romantikájukra. Pedig rettenetesen szerelmes volt mindkettő, ez olyan fajta csoda volt, amit az ember életében tényleg csak egyszer tapasztalhat meg, és ha mázlija van, akkor meg is tudja tartani. Adèlenek és Maxnek sikerült. Igazat megvallva, én sosem értettem őket. Mármint hogy hogyan tud Max még mindig úgy nézni Ayla anyjára, miközben közel sem tiszta hangjával dúdolja a Sir Dukeot, kezében egy ecsettel, arcán kacér mosollyal, mint talán akkor, mikor a párizsi egyetem férfi mosdójában egymásba botlottak, mialatt Adèle guggolva antifasiszta matricákat nyomott az ajtókra. Amikor ezt a sztorit hallottam, azt se tudtam, mit jelent az, hogy antifasiszta, még azt se, hogy fasiszta, csak rettenetesen menőnek találtam, hogy valamilyen matricákkal tette tele az egyetemének férfimosdóját. Szóval nekem ez fura volt, de azt hiszem, most kezdek erre igazán rájönni. Hogy ez jó e, vagy sem, azt még nem tudom. Lépcsőházuk hatására ragadott el a nosztalgia, amitől automatikus mosolyra húzódott a szám. Mintha újra tízéves lettem volna. A harmadikig lépkedtem a lépcsőkön, ahol a két méteres faajtó előtt megálltam, és kettőt kopogtam. Ayla nyitott ajtót.
- Anyud? - Kérdeztem köszönés nélkül, éreztetve vele azt, hogy nem feltétlenül miatta jöttem.
- Anyám tiszta ideg, mert el kellett mennie a művészellátóba, mert elfogyott a fehér akril. Meg azért is, mert késtél, és nem láthatott - mért végig mosolyogva.
- Bocs - húztam el számat, majd arrébb állt, így beléptem a lakásba. Ugyanaz az illat fogadott, mint mindig. Az igazi otthonoknak volt saját illata, hidd el nekem. Ennek is megvolt a sajátja. A falakon a képek folyton cserélődtek, éppen az került fel, amilyen hangulatban volt éppen Adèle. Ő ilyen volt. Hogy Max hogy igazodott ehhez? Könnyen. Pedig elég markáns személyiség volt ő is, meg kell hagyni. Csak őrülten szerelmes volt. És talán ehhez ennyi elég is volt. A szalonban ültünk le, egymással szemben. A hatalmas ablakokon beszivárgó fény beterítette az egész szobát, előtte állt egy festmény, amit Adèle készített, de még félkész volt, hisz látszott, hogy félbe hagyta.
- Na mi a helyzet? - Biccentett felém, miközben előhúzott egy előre megtekert rakétát, amit egyből meg is gyújtott. A Frank házban igazából minden legális volt. Külön törvények vonatkoztak rád, mikor beléptél.
- Miért hívtál át? - Vettem ki kezéből a felém nyújtott cigit, majd egy mélyet szívtam bele, amit igyekeztem minél tovább bent tartani.
- Hát, nem túl jó szájízzel váltunk el múltkor.
- Ja, vágom.
- Szóval most mi is van?
- Szerintem ezt én is kérdezhetném.
- Nem tudom, mire vagy kíváncsi - vonta fel szemöldökét kérdően.
- Lényegében mostmár azt hiszem, semmire - rántottam meg a vállamat.
- Mert?
- Kurvára összevesztünk, igazából ennyi.
- Micsoda? - Hőkölt hátra.
- Ja.
- De miért? Mi történt?
- Ayla, fogalmam sincs. Elméletileg az a baja, hogy érte mentem szombaton, meg elbasztam az estéjét, ilyenek. Aztán olyanokat is mondott, hogy én mindenbe beleszólok, vagy mit tudom én már, hogy mit mondott. A végén már azon is összevesztünk, hogy nem a kibaszott Ne bántsátok a feketerigót és az Arany virágcserép közé tettem az 1984-et. Érted. Ilyenek.
- Na jó - állított meg. - Mi van? Nekem ez most gyors.
- Miután elrángattam tőletek, hányt egy szépet, aztán beültettem egy taxiba, és hazavittem. Utána el akartam menni, de azt mondta, ne menjek. Nem is értem. Mindegy. Én meg ott maradtam, de természetesen semmit nem aludtam, hála a spének meg annak, hogy ott akartam lenni vele, ha felkel és hánynia kell. Aztán felkelt, és tiszta hülye lett. Nyomta az offenzív támadásokat, meg minden, hogy a kurva anyámat ezért meg azért. Ott kellett maradnom, mert nem tudom, te tisztában vagy e vele, de nem mehet sehova, mert most ezzel fenyítik a gyereket. Szóval nem mehettem ki, de egész nap nem szóltunk a másikhoz. Meg mielőtt eljöttem, azelőtt is ment a kiakadás ilyen apró faszságokon, amit szintén nem tudok felfogni, hogy miért kellett, és kezd rohadtul elegem lenni az egészből, mert ma sem aludtam semmit, kibaszottul az agyamra megy, és...- Magyaráztam Aylanak egyre dühösebben, indulatos mozdulatokkal mutogattam közben, majd hirtelen kezével állította meg az enyémet, amivel elakasztotta szavaimat, és lassan visszahelyezte combjaimra.
- Finn. Te szerelmes vagy? - Nézett a szemeimbe komolyan, hangja halk volt, s egyszerre egy kicsit talán megtörött. Nem volt mire válaszolnom. Mivel tudta nagyon jól, mi lenne a válaszom.
- Tudod, nem olyan kurva nehéz Eddiebe beleszeretni - nyögtem ki egy jó perces hallgatás után.
- Tudom - szorította össze ajkait, majd felnevetett. - És...ő ezt tudja? Elmondtad neki?
- Ööö...- Gondolkoztam el hosszan. - Aha. Vagyis ezt tudja, igen.
- Mit? Mit tud? Hogy beleszerettél?
- Nem egészen.
- Ezt most nem értem.
- Csak annyit tud, hogy valakibe igen. Ennyi.
- Szóval nem mondtad el neki. Ez jó. Akkor nem ez a baja.
- Te honnan veszed, hogy ez baj lenne? - Állítottam meg egy pillanatra. Némán meredt rám, majd kitárta karjait, és próbált volna szólni, de hirtelen nem tudott mit.
- Finn, figyelj. Te tisztában vagy azzal, hogy Eddie mennyire rajong érted? Amikor Lottáékkal voltunk, Antje kérdezte, hogy mi a helyzet veled, és mivel mostanában Eddie van veled többet, ő kezdett el mesélni. Aztán témánál maradtunk, Lotta sztorizni kezdett neki arról a Waldorfról, amikor még te ott voltál. Tudod, milyen csillogó szemekkel hallgatta? Itta minden szavukat, ami veled volt kapcsolatos. Szóval ez egy orbitális hatalom, ami a kezedben van, és amiről eddig gondolom nem is tudtál. Én ezzel csak annyit akarok mondani, hogy jól gondold meg, Finn. Szerintem az ő szemében te vagy most az egyetlen biztos pont.
- Most...most ezzel mire akarsz kilyukadni? - Elakadt minden szavam.
- Arra, hogy vigyázz. És gondold meg. Tudom, hogy Eddie rettenetesen fontos neked. Ez oké. De arra is gondolj, hogy ha esetleg visszautasít, mi lesz vele nélküled? Komolyan azt látom, mintha a mindenség az most te lennél nála. Ezt ne úgy értsd feltétlenül, hogy halál szerelmes, hanem hogy tényleg te vagy a minden. Mint gyereknek az anyja, vagy nem tudom. Sose hallottam még ezeket a dolgokat az ő szemszögéből, csak a tiedből. Nála olyan más, Finn. Eddie nagyon máshogy érzékel mindent, de ezt szerintem te is tudod, nem mondok újat ezzel. Szóval csak erre gondolj mindig. Nála ezek a dolgok sosem olyan egyértelműek - szorította meg a kezemet bíztatóan, de egy hang se jött ki a számon. A minden? Én vagyok a minden? Lemaradtam. Ez a szó ismétlődött bennem újra és újra, majd az, hogy nem értsem úgy, hogy szerelmes. Nem tudtam összerakni. Ez nem fér össze. Ez hülyeség. - Finn? - Próbált kirázni gondolatmenetemből, sikertelenül. - Oké. Annyira tudtam, hogy nem szabadott volna elmondanom. Most bele fogsz látni dolgokat, a rohadt életbe! - Túrt hajába mérgesen.
- De, de - szólaltam meg végre. - Kösz, hogy elmondtad - álltam fel, és az ajtó felé indultam. Magam sem tudtam, mit csinálok, csak cselekedtem.
- Te most hova mész?
- Eddiehez.
- Mi van? Miért?
- Mit tudom én, majd útközben kitalálom, de gondolom megcsókolom, vagy valami hasonló nyálas szarság - vettem fel kabátomat sietve.
- Finn, Finn várj már - rohant utánam Ayla, de nem ért utol, mert kezem már a kilincsen volt, s ahogy nyitottam az ajtót, szólalt meg egyidejűleg a csengő.
- Jézusom, te tényleg mindenhol ott vagy - mért végig fintorogva Eddie, előttem állva, engem teljesen leforrázva először azzal, hogy mégis mit keres itt, másodszorra pedig arcán tükröződő undorral, aminek oka én voltam. S ettől szállt el igazán minden, kezdeti önbizalmam vele kapcsolatban.

Heyho srácok!:)
Igazából csak azért írok most ide, hogy egy kis véleményt kérjek tőletek (bocsika, mostanában már a második zaklatásom felétek, nem hagylak titeket élni, nézzoda :( ). Szóval mostanában gondolkozom azon, hogy vajon ti hogy látjátok Finn x Eddie kapcsolatát. Olvasóként. Mert én, mint írója, nem tudok teljesen közvetlenül nyilatkozni, vagy nem tudom, hogy fogalmazzak. Mert nekem van egy ilyen kis ideál a fejemben, hogy hogyan képzelem el a kis relationshitjüket (igen direkt írtam így mert vicces vagyok na), és kíváncsi vagyok, nektek ez hogy jön le, szóval kíváncsian várom, ha valakinek van kedve hozzá.:)
Pusz 💕