The Difference Between Hell and Home

15.

Eddie

Az egész hetem borzasztó volt. Bár teljesen megérdemeltem. Őszintén. Igen, undorodom magamtól és igen, tudom hogy egy gyáva szar vagyok, aki képtelen kiállni magáért. Képtelen voltam megmondani nekik, hogy kurvára elegem van belőlük és elég volt ez a három évnyi szenvedés, köszönöm. Nem ment. Nem ment, és ezért nem is bírok Finn szemébe nézni. És a sajátomba se. Ugyanis okádnék a tükörképemtől. Szánalmas ez az egész. De egyszerűen nem tudom leállítani. Olyan, mint valami kibaszott soha véget nem érő láncreakció, ami folyamatosan csak épül, és ugyan oda térsz vissza állandóan, ahonnan kiindultál. Megszakíthatatlan féreg, ami már teljesen belém ette magát. Ezek volnának Tylerék. S én. A gazdatest, ami nélkül nem működhetne az egész destruktív folyamat.
Gyűlöltem minden pillanatát az október eleji hétnek. Finn olyan nagy ívben került, ahogy csak tehette. És teljesen megértem. Én sem tettem volna másképp. Sőt, őszintén, lettem volna a helyében. Hogy ne kelljen magammal lennem. Véletlenül sem kereste a tekintetemet, de ha valami csoda folytán mégis összeakadt, csak rideg, semmitmondó szemeket találtam magammal szemben. Pedig meg akartam volna neki magyarázni mindent. Ő megértette volna, igazán. Tudta volna, miért van ez, talán jobban, mint én. Igyekeztem szünetben az udvar közelében lenni, hátha elkapom, amikor cigarettázás után jön vissza, de nem sikerült, hisz szinte mindig elkerült. Pontosabban de, egyszer majdnem. Csak éppen Tom szekrényénél álltam, hallgattam egy újabb sztorit egy újabb muffról, amikor nyílt az udvar ajtaja, és cigaretta füst csapta meg az orromat. A piros Marlboro füstje. De képtelen voltam megszólalni, torkomat mintha szorongatták volna, egy hang se jött ki rajta, és Finn pár másodperc alatt, észrevétlenül elsuhant mellettem, és tűnt is el a diákok között. Ezek a képsorok ismétlődtek nap, mint nap. Úgy ébredtem minden reggel, mint akit megvertek, és ez a nap folyamán csak egyre fokozódott. Pedig nem bántott senki. Csak én. Magamat.
Pénteken szinte olyan voltam, mint egy élőhalott. Semmit nem aludtam a héten. Folyamatosan kattogtam. Figyelni se tudtam szinte semmire. Nem tudok semmit visszamondani az óráimból. Csak azt, hogy Finn honnan és mennyit késett, és onnantól hányszor szántam el magamat, hogy beszélek vele, aztán vetettem el az egészet. Finnt láthatólag nem izgatta. Bár utolsó beszélgetésünk alkalmával szépen visszaküldött anyámba. Szóval lehet mégis, nem tudom. Tök mindegy. Vagyis nem. Vagyis már igazából de.
- Dietrich - lökött meg Kline az utolsó óránk csengetése után, kirázva így örökös kattogásomból egy pár másodpercre. - Este Tylernél. Ugye?
- Ugye? - Kérdezett rá Tyler is, és aranyosan hátba vágott. Akarom mondani, kísérletet tett gerincem kettétörésére. De én csak szüntelenül a negyedik padsor harmadik padját figyeltem. Lassan felállt, könyvét, amit éppen olvasott, besöpörte a hátizsákjába, azt vállára csapta, és köszönés nélkül kisétált.
- Ugye - válaszoltam halkan, és én is ugyan így tettem. Este Tylernél. Persze.
Otthon csak levágtam a cuccaimat a földre, és elfeküdtem az ágyamon. Semmihez nem volt kedvem. Néha utolsó üzenetváltásunkra néztem rá, hatvanmilliomodjára megfogalmaztam agyban, hogy mit írjak neki, de sose küldtem el. Nem tudtam, mi lehetett volna a megfelelő üzenet erre. Ehhez egy olyan hosszú, tetőn ülős beszélgetésre lett volna szükség. Ami már ugye...Természetesen a pszichológusomhoz sem volt nagy kedvem menni. De hát kötelező, vagy mi. Szóval ma is elmentem hazudni neki. Mint mindig. Vagy mégsem? Fasz se tudja, mit csinálok. Csak ültem abban a kurva ánizsszagú szobában a kurva bőrkanapén azzal a kurva ízetlen kávéval, és próbáltam a lehető legkevesebbet kipréselni magamból. Tudat alatt vagy felett, azt már nem tudom.
Hazafelé lépkedve telefonom folyamatosan rezgett. És én minden rezgésnél teljesen elhittem, hogy Finn az. De a százból egy sem. Egy tippetek lehetne, az is biztos Tyler lenne. És talált! Pontosabban az egész csürhe szerencsétlen csoportja a ma estéről. Hurrá. Hogy mennyi alkohol lesz, mennyi nő és hány óránk arra, hogy fejekre leosztva meghúzzuk őket. Pontosabban meghúzzák. Én inkább csak hányok majd egyet az egésztől. A lakásba érve éppen a kedves kis közös vacsoránk elejére toppantam be és vágódtam le az egyik székre. Csak hallgattam apám kiselőadását a pontosságról és felelősségtudatról, de mintha a hangja teljesen eltompult volna. Csak hallgattam, bólogattam néha, de fogalmam se volt, milyen szavak hagyják el a száját. Majd mikor csendesedni érzékeltem a vihart, megköszöntem szépen a rendkívül kellemes diskurzussal fűszerezett vacsorát, és engedelmükkel a szobámba kullogtam, ahol ledőltem az ágyra, és lecsukódtak a szemeim. Tudod, ki fog elmenni Tyler szarságára...
Telefonom rezzenésére nyílt ki a szemem. Még homályosan láttam, ezért csak az időt tudtam leolvasni. 22:04. Fasza. Tuti Kline vagy Tom vagy Susie vagy tudja a halál melyik görcs írogat. De a betűk nem voltak ismerősek, se megszokottak. Agyam nagyon dolgozott azon, hogy összetegye a nevet, akitől jött az üzenet. Majd hirtelen kipattant a szemem.
Ayla Frank: Eddie cicám, hol vagy? Hiányolunk már!
A pulzusom az egekbe ugrott, hirtelen minden fáradtságom eltűnt, de egyszerre teljesen nem értettem a helyzetet. Miért keres Ayla, ha...? Finn nem mondta volna el nekik? Ez jó vagy rossz jel? Bassza meg. Nem tudtam, mit kéne erre írnom. Fel-le járkáltam a szobámban, közben folyamatosan jöttek az értesítések abból a kibaszott csoportból, de kurvára nem érdekelt. Csak az, hogy most, vagy soha.
Eddie: Ayla, hol vagytok? Finn veletek van?
Ayla Frank: Kabelwerknél vagyunk, gyere!
Ayla Frank: amúgy persze, itt van, miért?
Eddie: figyelj, mindent elmagyarázok majd ott
Ayla Frank: okéka, várunk!
Hihetetlen gyorsasággal rángattam magamara egy pulóvert és közben kerestem ki, hogy hol van ez a Kabelwerk dolog. De egyszerűen semmit sem adott ki, csak valami random gyártelepet Berlin végén. Nem értettem, hogy mit keresnek itt, vagy egyáltalán jó helyen keresem e. Szóval rákérdeztem, de Ayla szerint ez a jó cím, szóval menjek. Az igazat megvallva nem érdekelt, le akartam lépni itthonról, és megkeresni őket, de leginkább Őt. És végre elrendezni ezt a szarságot.
Idegörlő fél órát zötyögtem a vonaton, majd még jó húsz percet sétáltam, és közben végig azon járt az agyam, hogy mit mondok majd. Neki. Aylaéknak. Úgy mindenről. Amikor már kellően fogalmam se volt, hol vagyok, kezdtem érezni, hogy jó helyen járok. A hely tele volt totál romos, NDK hagyatékaként fennmaradt gyárakkal, s az egyik ablakai piros fényekben izzottak, és tört ki belőle a csontokig hatoló zene. Előtte huszonéves formák cigiztek, guggolva beszélgettek és vedelték a vizet literszámra. Egy darabig szkeptikusan méregettem a helyet, hogy biztos jó helyen járok e, amikor valaki megragadta a karomat, és magához húzott.
- Eddie, hát szervusz, hol jártál báránykám? - Fogta jéghideg kezei közé az arcomat Ayla mosolyogva, ami egy kicsit visszarántott a valóságba. Pillanatnyi boldogság öntött el. Majd még jobban, mikor Jacket és Malcolmot is megláttam. De mindez el is múlt, mikor rájöttem, hogy Finn egyáltalán nincs itt.
- Finn? - Kérdeztem félve, mikor már Jack és Mac is jó szorosan átölelgettek legalább kétszer (még mindig szokom).
- Finn? - Nézett rám Mac, majd felnevetett. - Ő már rúgja a gólokat - legyintett.
- Mi? - Néztem rájuk értetlenül.
- Hát, rúgja a gólokat. Tudod, foci - próbálta magyarázni Jack, de őszintén fogalmam se volt, miről beszélnek.
- Tessék?
- Eds - karolt át Ayla. - Foci. Laszti. Labda. Semmi?
- Ti mi a kurva életről beszéltek?! - Fakadtam ki értetlenkedésem közepette. Mert fingom se volt, hogy Finn miért rúg gólokat valami régi gyártelepen, ami vörösben izzik és ablakait épp, hogy nem feszíti szét az üvöltő zene.
- Eddie bassza meg, eki, ecstasy, MDMA érted? - Világosított fel végre Mac.
- Értem. Azt viszont nem, hogy miért adtok ilyen kibaszott nyomorék neveket ezeknek. Csiga. Laszti. Kivagyok.
- Mert ezeket így hívják - karolt át Jack nevetve. - Eds, te nagyon édes vagy.
- Na jó. Szóval, ha most Finn "gólokat rúg" - emeltem ki furán - van bármennyi esélyem arra, hogy emberi kontaktust létesítsek vele verbálisan?
- Á, nem sok - legyintett Ayl. - Mi a gáz?
- S...s...semmi - kezdtem el újra a földet bámulni, mert ezalatt a pár perc alatt, ahogy szinte kezdett nagyjából felengedni mellkasom irdatlan szorítása, egy kérdéssel el is múlt. - Csak dumálnunk kéne. Ennyi. Lehet, azért megkeresném.
- Hát szívem, hajrá - vont vállat Mac. - De ha nagyon gyászos lenne lelkünk, akkor térj vissza hozzánk.
- Ilyen szar a buli? - Utaltam arra, hogy kint ülnek a hidegben.
- Ja, nem. Csak később dobunk.
- Mit csináltok?
- Mindegy, menj - hesegetett el Ayla nevetve, én pedig sóhajtva megindultam a bejárat felé. Borzasztóan absztrakt volt az egész. A szürke, kemény, szocreál betonfalak piros fényáradatban úsztak, a lépcsőn folyamatosan egyre érdekesebb összetételű emberek jöttek le, mind talpig feketében. Némelyik napszemüvegben, valamelyik hatalmas pupillákkal próbálta kerülni a szemkontaktust, s akadt olyan, akinek mintha állkapcsa rángatózott volna. Amíg felértem, csak háromszor állítottak meg azzal, hogy van e rágóm. Teljesen abszurd helyzet volt. És közben a fülembe üvöltött a techno, de olyan erősséggel, mintha a bőröm alá vezették volna be. Ahogy a zene forrásához kezdtem érni, végre táncoló, vagy inkább zenére vonagló embereket pillantottam meg. Finn biztos itt lesz. Ugye? Bár alapból meglepődtem, hogy ő itt, ilyen helyen...mindegy. Próbáltam áttörni magamat az ijesztőbbnél ijesztőbb embereken, akiknek tekintete tiszta üveges volt, vagy napszemüvegükkel próbálták leplezni. Fekete, rövid hajú lány, hatszoros pupillákkal. Nem Finn. Szőke, göndör srác, erőszakosan rágózva. Nem Finn. Vörös, ajkait harapdáló lány. Nem Finn. Lehetetlen volt megtalálni a tömegben. Kezdtem volna feladni a keresést, hiszen a füstöt szinte vágni lehetett a térben, így alig láttam valamit. De hirtelen ismerős arcot pillantottam meg. Ez...ez Patrick! Akkor vele kell lennie Finnek. Próbáltam közelebb lépni, majd hirtelen göndör fürtök rajzolódtak ki előttem. Napszemüvegben volt, szája zsibbadt mosolyra húzódott, és Patrick mellett lötyögött a zenére. Lassú léptekkel tartottam feléjük, de Patrick hamarabb észre vett, mint Ő. Nem hallottam semmit abból, amit mondott, az üvöltő zene miatt. De valami olyasmi lehetett, hogy há, Eds, de kurva jó, meg átkarolta a vállamat. Én csak Finnre néztem.
- Beszélhetnénk? - Tátogtam oda. Ő méregetett egy darabig, mintha agya azon dolgozott volna, hogy felismerjen, majd orrnyergére tolta a szemüvegét, arcba röhögött, és elfordulva tőlem, folytatta eddigi tevékenységét. Oké. Komolyan mondom, egész héten nem éreztem magamat annyira szarul, mint ott, abban a pillanatban. Mintha egy pillanat alatt fulladt volna meg minden maradék reményem arra, hogy megdumáljuk a dolgokat. Nem tudtam mit tenni. Álltam még ott egy darabig, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, majd hirtelen megjelentek Aylaék mellettünk, mire Finn vigyorogva biccentett feléjük. Ayla közel hajolt, és igyekezett megkérdezni, hogy minden oké e. Óvatosan megráztam a fejemet. Egyik kezével közelebb húzta magához a vállamat, és így próbált rákérdezni, hogy mi a gond. S mikor már tényleg elszántam magamat, hogy elmondom neki, hogy elkúrtam, éreztem, hogy valaki kabátomba markolva húz ki a tömegből. Ide-oda ütköztem minden körülöttem lötyögőnek, de szinte észre se vették. Én meg próbáltam kivenni azt, hogy éppen ki rángat ki ebből a borzalomból. Csak egy pillanatból tudtam kiszúrni, mikor fejét kissé oldalra fordítva üdvözölt egy srácot, aki mellet elsuhantunk. Finn volt. A helyről kiérve a hideg levegő baromi jól esett a forróságban úszó arcomnak, szinte megnyugtatott. Itt már elengedte a kabátom ujját, ezért követtem a célirányosan a padok felé tartó srácot, aki levágta magát az első szabad padra, s ezért én is így tettem.
- Finn, hahó - horkant fel a mögöttünk ülő társaság vidáman. Finn csak hátra pillantott, majd mosolyogva dőlt hátra az egyik lány karjaiba.
- Szia tündérem - köszöntötte mosolyogva. - Van számomra egy cigarettád?
- Persze - nyúlt a zsebébe a lány, majd Finn ajkai közé helyezte, és meggyújtotta azt. Csak rákacsintott, és felült az ölelésből. Hatalmas slukkot szívott a cigarettájából, szinte a fele leégett, szája két szélén kiömlött az a tömérdek füst, közben engem szemlélt, s végül levette napszemüvegét.
- Na - szólalt meg - mi van? - Biccentett felém. Lába folyamatosan járt a földön, remegett tőle az egész asztal. Ujjaival az asztalon ritmusosan dobolt. Tekintete ide-oda járt, egyszerűen nem tudott megállapodni rajtam. Pupillája szinte az egész íriszét kitöltötte, kissé rémisztően hatott. És állkapcsa folyamatos akaratlagos mozgást végzett.
- Finn - nyögtem ki végre. - Jól vagy?
- Én? Kurva jól vagyok - kezdte el gyújtóját az asztalhoz kocogtatni.
- Oké. És tudunk beszélni?
- Mint látod - tárta ki a karját. Beszéde zavaros volt, és kegyetlenül hadart.
- Rendben...figyelj. Én nagyon sajnálom a múltkorit, komolyan - jött ki belőlem. - Kurvára nem ezt érdemelted volna. Rábasztam és elkúrtam. Megértem, ha most kurvára nem bírsz meg ilyenek, csak azt akartam, hogy tudd, hogy kibaszottul sajnálom és nagyon...nagyon...
- Nincs egy rágód? - Vágott a szavamba. Értetlenül néztem rá, mire a zsebében kezdett matatni. - Á mindegy, van nekem is - vette be rágóját, majd az eperillat felerősödött közöttünk. - Hol tartottál? Bocs.
- Szóval...- Igyekeztem visszakanyarítani a beszélgetést, bár nem hittem, hogy bármit is felfog belőle. - Van értelme annak, hogy most beszélünk?
- Mi az, hogy most?
- Most. Így - mutattam rajta végig.
- Tök faszán vagyok. A figyelmem tűpontos ilyenkor, ne aggódj - rágozott mosolyogva.
- Jó...szóval komolyan, sajnálom. Igen, nem mertem eléjük állni, hogy hagyjanak a picsába, igen, egy gyenge nyomorék vagyok, igen, semmi önbizalmam, kerüljük ki ezeket a felesleges köröket.
- Oké - bólogatott hevesen, egyre erősebben rágózva.
- És...? - Igyekeztem kihúzni belőle a választ.
- És? Mi és? Nem értem.
- Ennyi a válaszod?
- Mennyi?
- Hogy oké.
- Ja! Ja - nevetett fel. - Aha - vonta meg a vállát. Hihetetlen szarul esett. Hogy mindezt kurva vidáman közli. Bár, mint mondtam, teljesen megérdemlem. És tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy ez a szer hatása.
- Rendben, akkor én megyek - álltam fel a padról, de Finn csak vigyorogva nézett vissza rám. - Mi van?
- Jaj Eds, gyere már - pattant fel és erősen magához ölelt. Ami szerintem még sose esett ennyire kibaszott jól. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és valamiért nem akartam elengedni. De ahogy éreztem, ő sem igazán.
- Akkor béke? - Kérdeztem, amikor felengedett ölelésünk.
- Béke, tudod, make love not war, meg minden - ült vissza a padra. - Békém jeléül - vett ki egy ziplock tasakot, abból valami rózsaszín pirulát, és kettéharapta. Majd másik felét felém nyújtotta.
- Ez mi?
- Öm, békegalamb. Vagy mi. Nem tudom, minek hívják - húzta le vízzel a saját felét.
- Ez eki?
- Ja, jézus Eddie, ecstasy, borzalmas, drog, wow - drámázott Finn, mire megforgattam a szemeimet. - Jaj te fasz. Hiányoztál - vigyorgott rám, s szavait hallva a szívem majdnem átszakította a mellkasomat.
- Te is nekem - ráztam meg a fejemet nevetve.
- Na de akkor nem kell? - Nézegette az elfelezett bogyót.
- Nem.
- Oké - vette azt is szájába, majd ráivott.
- Finn! - Akadtam ki. Bár már mindegy volt. - Jézus. Mennyi van benned?
- Négy után ki számolja - legyintett röhögve, mire szerintem jobban kitágult a pupillám, mint neki. Bár, az nehéz. Szóval lehet nem. Mindenesetre kurva mérges lettem. - Jól van nyugi már, ez volt a negyedik.
- Negyedik?!
- Aha. Na. Még lelkiznél, vagy...? - Biccentett befelé. - Eskü folytatjuk, csak most ez a kis szar nagyon visz, majd olyan négy körül elkezd csillapodni és felmehetünk a tetődre. Tetőnkre. Oda. Na. - Szedte össze a gondolait. Igen. A tetőnkre.

Sziasztok kedveseim (a héten harmadjára😅)💕
Tisztára sziporkázok mostanában, megszültem még egy részt tegnap hajnalban.
Remélem nem kergetlek titeket az őrületbe a folytonos új részekkel 😄
Pussz és köszönöm, hogy vagytok!💕