The Difference Between Hell and Home

29.

Eddie

Egyébként ha tudni akarod, néha komolyan kirázott a hideg az ilyentől. Bár meghatározhatatlan volt pólusának előjele, akkor még holtig állítottam, hogy mindez negatív irányba csapódik le. Sokat járt agytekervényem azon, hogy vajon mindenkivel így...? Igen. Mindenkivel így. Túl közvetlen. Ők már megszokták, igen. Nekem meg nem megy ez olyan egyszerűen. Mondjuk ott mindenki ilyen. Tiszta szangvinikus mind. Ezzel meg azért nem olyan egyszerű megbékélni. És mégis annyira különös volt az egész. Mintha mikor bőre bőrömmel érintkezett, valamiféle feszített feszültség hatására azonnal elrántottam tőle magamat, s egyben mégis...mégis akartam. Valamiért akartam, kellett, és a rohadt életbe, fogalmam sem volt, miért. Rettenetes rádöbbeni az ilyenekre, főleg mert magyarázatot nem fogsz rá találni. Egyelőre. S elkezdesz félni az ismeretlentől, rettegni, mert nem tudod, hogy mi ez, mit akar, honnan indult. Végül abban maradsz, hogy ez rossz. Kellemetlen, azért, mert olyan, eddig kitapasztalatlan területek közepére tipor bele mindenféle kegyesség nélkül, amit ha akarnál, sem tudnál irányítani. Mert még nem ismerted ki. Nem tudtad, hogy ilyen van. Hogy ez is benned van. Ez is a részed, és hirtelen nincs felette irányításod. A saját maga ura. Persze csak addig, amíg ki nem tudod tépni keze közül ezt a hatalmat, s újra elnyomni az összes ösztönből fakadó reakciót. Vagy tehetsz úgy, ahogy én tettem. Háríts. Abból még sose volt gond. Azt hiszem. Ne várd meg, míg a teljes kontrollálatlanságba fullad az egész. Komolyan.
Hát. Őszinte leszek, semmit nem tanultunk. Finn talán délig fent volt, aztán őt is elnyomta az álom. Én riadtan ébredtem, azt hiszem olyan fél egy fele, amikor anyám bekopogott, hogy menjünk ebédelni. Nehezen lett volna kivitelezhető az, hogy a majdnem kómában lévő Finnt kirángassam az ágyból, így inkább étvágytalanságra fogva ültem íróasztalomhoz, és vettem az ölembe tankönyvemet. Még homályosan láttam a betűk halmazát, nem ébredtem fel teljesen. Szemeimet dörzsölve igyekeztem azon, hogy ne aludjak el ülőpozíciómban.
- Az öröklődés alapvető törvényszerűségeinek megismerését azokkal a tulajdonságokkal kezdjük, amelyek...- Kezdtem el végre magamban olvasni azokat a bizonyos, kínlódós első sorokat, mikor szemem automatikusan tévedett át az ágyamban fekvőre. Jobb oldalán fekve pihegett, teljes némaságban. Komolyan végigfutott az agyamon, hogy lélegzik e még. Kecses karja puhán pihent kirajzolódó bordáinak vonala és erősen kitörő medencecsontja között, aminek folytonos fel- és leemelkedése nyugtatott meg, hogy igen, lélegzik. Gondolataimat próbáltam visszaterelni a domináns-recesszív öröklésmenethez, sikertelenül. Ne már. Napszemüvegben aludt el. Rá haragudva, hogy megint kizökkentett a tanulásomból, trappoltam el az ágyig, és óvatos mozdulattal vettem le róla, s tettem le a mellette álló éjjeliszekrényemre. Álmában óvatos grimaszra húzva orrát s ajkait, fordult át a hátára. Kusza, majdnem éjfekete göndör tincsei úgy terültek el a fehér párnahuzaton, mint mikor kezed ügyetlen mozdulatával kiborítod a tintát a papírra, s ebből valami egészen új s gyönyörű születik. Szeplői univerzumában egész könnyen el lehetett tévedni, mintha örökre ott akartál volna maradni, csillagképeket kutatva. S az ajkai...mi? Két lépést hátráltam, és megráztam a fejemet. Mégis mi a kénköves poklot művelek? Enyhe undor fogott el, s vágott vissza lendületből a székembe. Hajamba túrva húztam szemeim elé ismét a tankönyvemet, s nem tudtam eldönteni, hogy szégyenemben reflexből takartam e arcomat, vagy inkább nem akartam őt látni, szintén azért, mert totális forróság ölelte be arcom összes szegmensét az erkölcsömet porig alázó gondolatok kavalkádja miatt. Iszonyatosan éreztem magamat. Tollamat a laphoz kocogtatva ismételgettem magamban azt az egy rohadt mondatot, amit eddig sikerült elolvasnom, de tovább haladni nem bírtam. Szemem sarkából őt figyeltem. Nem akartam, de egyszerűen nem voltam képes elterelni tekintetemet. Róla. Majd tollam hegyét az oldal üres felületéhez érintettem, s apró vonásokkal kezdtem szégyenteljes megfigyelésemet ész nélkül karistolni a tintával. Arcának finom vonalát húztam meg először, legkevésbé sem magabiztos vonalakkal. Többször átvonultattam rajta tollamat, mert éreztem, hogy nem tökéletes. Lehetetlen volt pontosan ábrázolni ugyan azt, aki szemeim előtt pihent. Vizuálisan képtelenség volt visszaadni mindazt, ami ő maga volt. Orrának enyhén görbe, s mégis finom vonalát húztam éppen, mikor mocorgás ütötte meg a fülemet, s rázott ki a teljes euforikus állapot közepéről.
- Eds? - Szólalt meg rekedt hangon, majd ezzel egyszerre firkáltam át az egész, előttem heverő borzalmat, s vetettem véget agyamat elborító ködnek.
- Mi van? - Hangom kissé erőszakosan és idegesen hatott, majd ezt megspékelte az, hogy egyből, hangos mozdulattal csaptam be a könyvet magam előtt. - Miért keltél fel? - Vágtam hozzá számon kérően, mintha haragudtam volna rá. Pedig éppen legjobban talán magamat gyűlöltem.
- Eltűntél mellőlem - mosolygott rám álmosan, még a fáradtságtól összehúzott szemekkel, engem meg egyre inkább öntött el ismeretlen okból a düh. De pulzusszámom ezzel arányosan szökött fel az egekig. Rosszul voltam. - Mit csinálsz? - Érdeklődött kinyújtózva, és megindult felém.
- Semmit - dobtam el a könyvemet egy laza mozdulattal a szoba másik végébe. Finn nagyokat pislogva nézett hol rám, hol a földön heverő könyvre, végül sóhajtva hajolt volna le érte, ha nem szólok rá. - Hagyd ott!
- Mi? Mert?
- Mert nekem ott tetszik - szögeztem le, mire ő értetlenkedve ült vissza ágyam szélére, próbálta összerakni az előbbieket, meg saját, szétesett darabkáit is.
Végül nem maradt sokáig. Nem voltam vele túl bő szavú. Igyekeztem tudtára adni azt, hogy én bizony kurvára tanulok, így mikor hozzám szólt, csak felolvastam valami részletet a fejezetből, amit egy fájdalmas sóhajjal nyugtázott. Pedig egy kibaszott szót nem olvastam a könyvből. Állandóan elterelő hadműveletet vetett be ellenem az, hogy Finn alkarjára támaszkodva bambult maga elé, visszatartva azt, hogy bármelyik pillanatban elaludjon. Ezért azzal a címszóval haza küldtem, hogy inkább aludja ki magát, mert így képtelenség vele tanulni. De igazából én voltam képtelen arra, hogy mellette koncentráljak.
Nem vártam a hétfőt. Egy cseppet sem. Pedig tudtam, hogy nem lesz húzós napom, talán harmadik óra után a Neuesbe megyünk valami paleolitikumi kiállításra művtörin, szóval annyira nem lesz vészes, hisz annyit nem érintkezem majd Tylerékkel. De még mindig irdatlanul szégyelltem magamat a szombatiért, amiről neki fogalma sem volt. Reggel remegő kézzel vettem számba a gyógyszeremet, a gondolataim annyira elkalandoztak, hogy nyelvemen oszlásnak indult a fehér tabletta, s ízének kellemetlen érzete mégis lenyugtatott egy kicsit. Heves szívdobogással indultam meg az iskola felé, de ezt csillapítani kezdte a rivotril erős nyomása. Mint mikor fejfájásodat kezed enyhe terhével próbálod csillapítani. És azt hiszed, így már kevésbé rossz. Pedig igazából csak másfajta, erősebb fájdalom kezdi uralni a lüktető pontot. Nem állt a sarkon. Nem szívta cigarettáját, nem támasztotta a falat egyik térdét behajlítva, kezét zsebébe csúsztatva. Kifejezetten örültem ennek. Gondoltam, késik. Vagy nem is jön. Higgadtan sétáltam végig a folyosón, kizárva mindent magam körül, s ezzel a lelkülettel vágódtam le a padomba. A mellettem lévő üresen állt. Itt kezdett kapargatni az, hogy tényleg nincs itt. Hol lehet? Egyszerre voltam sztoikus állapotban, de mégis idegesített, hogy miért nincs itt.
- Hol hagytad a barátnődet, Dietrich? - Lökte meg oldalával Tyler padomat, ami így arrébb vándorolt pár centivel, engem meg kirázott a kattogásból. Nem volt kedvem válaszolni. Utáltam. És tudtam, hogy az sem ment meg ezektől a megjegyzésektől, hogy Finn éppen hiányzik. Mármint az óráról. Nem nekem.
- Jó reggelt - csörtetett be a terembe Herr Wagner, s köszöntött a szokásos, monoton jóreggeltezésével. Négyzetrácsos füzetem után kutatva táskámban figyeltem a táblára ezalatt felvésett képleteket. A táskámból kihúzva csapott meg a felismerés, hogy romokban van a füzetem. Hiszen Tyler múltkor előttem gyűrte össze, majd vágta Finn fejéhez. Aki ezután megpróbálta kisimogatni lapjait, hogy ne nézzen ki ilyen borzalmasan. Fellapozva az a kacifántos rajz-szerű valami tárulkozott elém. Ki akartam tépni.
- Elnézést - jelent meg az ajtóban, fekete, szűk farmerében, ami annak ellenére, hogy szűknek lett tervezve, iszonyatosan lógott rajta, s szintén ebben a színben pompázó, elnyűtt, Beatleses felsőben, amit nadrágjába tűrt. Elmosolyodtam. Oké, nincs semmi baj, Eddie. Hülye vagy, ennyi. Minden oké. Csak fáradt voltál. Nem is történt meg a szombati.
- Ez negyed óra késés, Schreiber úr - véste be a naplóba könyörtelenül Wagner.
- Igazából tizennégy perc - vette elő telefonját, megerősítve magát. - De kerekítsünk felfelé - kacsintott rá, majd a padok között átsasszézva ült be mellém. Kezemre támasztva államat méregettem a fiút, miközben fekete kabátjából kibújt, székének háttámlájára akasztotta, majd fülhallgatóját telefonjából kihúzva préselte be nadrágzsebébe, a piros Marlboro doboza mellé, s táskájából kiszedte az Ötös számú vágóhidat. Majd rám nézve, szemöldökét felvonva mosolyodott el, így üdvözölve engem. Tőlem csak szemforgatást kapott késéséért, mire közelebb hajolva tátogta, hogy „Elaludtam." Válaszom hasonlóan némán zajlott, hogy „Mikor nem?". Halkan felkacagott, és felnyitotta könyvét. Ezért mindig is irigyeltem amúgy. Olyan lazán szar le maga körül mindent, hogy az valami elképesztő. Vajon ehhez kell a mersz? Vagy ahhoz, hogy kibírd ezeket anélkül, hogy érdekelne?
A csengő felmentő megszólalása után ült át padom szélére, egyik lábát a földön tartva, másikat a padról lelógatva.
- Na mi van? Sikerülni fog ma feltornásznod bioszból az átlagodat 4,98-ról 4,99-re? - Kérdezte gúnyosan.
- Ne szívd már a véremet. Ma amúgy sem lesz biosz.
- Nem? - Nézett rám értetlenül. - Hétfő van, nem?
- De.
- Akkor?
- Finn. Művtörin lelépünk a Neuesba. Nem lesz biológia utána. Rémlik valami?
- Ja. Ott éppen nagyjából a századik oldalnál jártam az Ifjú Werther szenvedéseiben - gondolkozott el a távolba meredve.
- Szörnyű vagy.
- Jaj - állt meg mellettünk Kline, szívéhez kapva kezét, másikkal meg Finn vállát fogta meg. - De jó, hogy itt vagy! Már féltünk, hogy Dietrich belefullad a saját könnyeibe nélküled - drámázta, cseppet sem viccesen.
- Én a helyedben nem tenném - közölte Finn nyugodtan.
- Mit? - Röhögött Kline még mindig a saját, szar poénján, a többiekkel együtt.
- Tudod, a homoszexualitás fertőző - biccentett Kline kezére, ami még mindig az ő vállát szorongatta. Undorodva rántotta el a kezét, s kicsit sem óvodás módra „törölte le" a padomba. Értitek. A semmit. Úristen...már szégyellni sem bírtam magamat. Pontosabban de. Helyettük. De Finn még mindig jól elnevetgélt ezen. Engem meg megőrjített az, hogy valaha ezekhez tartoztam. Te jó ég...
Harmadik óránk után Herr Bitzer vezetésével indultunk meg a metró felé. Általában hátul kullogtam ilyen esetekben Tylerék mellett, de most középen igyekeztünk azon, hogy ne lihegjenek a nyakunkba. Ahogy kiértünk, Finn egyből cigarettát vett ajkai közé.
- Te mit csinálsz?
- Zoknit hímzek - válaszolta, mintha a legtermészetesebb dolgot mondta volna ki.
- Kurva humoros. Miért gyújtasz rá itt?
- Hol? Az utcán? - Nevetett fel, meggyújtva gyújtójával a szálat.
- Elől megy a tanárod. Meg fogja látni.
- És? - Kérdezett vissza csodálkozva. Inkább már nem válaszoltam. Annyira felesleges volt leállni vele veszekedni ilyeneken. Nem volt képes megérteni.
A múzeumba érve áthatolt rajtam az a tipikus, enyhén dohos szag, ami átjárta az egész épületet. Isteni volt. Rettenetesen szerettem ezt az atmoszférát, ami belengte a múzeumokat. Meg úgy az egész. Mi mindent élhettek meg azok a falak? Képzőművészek ezreinek lógtak a képei a falakon, s érezhették azt, amit az alkotó, eggyé válhattak a festménnyel. Az összes ecsetvonással, festékének jellegzetes szagával, a mozdulatokkal, amikkel véghez vitték az alkotást. Lettem volna olykor egy betontömb az ilyen helyeken. Némán járt volna át minden érzelem, ami valaha Rembrandt, Magritte vagy Goya lelkében kavarodott. De ma egy őskori tárlatvezetést kaptunk. Amit egy kopaszodó, öreg hölgy tartott, száraz hanggal. Bitzer mély elánnal itta szavait, én is ezen igyekeztem, de valahogy annyira nem mozgatott meg. Finn mellettem állt, s az egyik üvegszekrénynek támaszkodva, lehunyt szemmel hallgatta.
- Bunkó vagy - böktem oldalba, mire megrezzent, és nagy fájdalmasan nyögött egyet. - Mi van?
- Nincs kedvem edényeket nézegetni, ennyi - masszírozta meg orrnyergét, és körbe tekintett maga körül, végigpásztázva az unott kölyköket, s Tyleréket, akik éppen valami bronzba öntött, meztelen női testen röhögtek. Nagyon kínos volt. - Eds - csillant fel a szeme, s megragadta a karomat. Ilyenkor kezdett dolgozni szürkeállománya. Ez sose jelentett jót.
- Mi az? - Kérdeztem sóhajtva, de egyre jobban húzott el a többiektől. - Finn, mi van? Hallod! Hova mész? - Suttogtam egyre értetlenebbül és dühösebben, amiért fogalmam se volt, hova rángat. Majd végre egy oszlop mellett álltunk meg, aminek másik felén egy biztonsági őr állt, orrát vakarva. Fúj. - Most mit akarsz?
- Megnézünk egy másik kiállítást, minek látszik?
- Finn - szegeztem fel tekintetemet a plafonra, pontosabban a mennyezetfreskóra. Fergetegesen gyönyörű volt. - Bitzer észre fogja venni, hogy eltűntünk. Ilyet nem játszunk.
- Dehogy fogja. Elöntötte az agyát a rózsaszín köd, hogy láthat valami ősi agyagvázát - nézett ki az oszlop mögül, hogy éppen mit művel a biztonsági. - Na gyere - indult meg a másik irányba az oszlopok között, és csak egy egyszerű, vörös kordonszalag védte az illetlen betolakodókat a kiállítástól. Egy laza mozdulattal átbújt alatta, majd várta, hogy én is tegyem ugyan ezt. Karba tett kézzel álltam előtte, lábammal idegesen doboltam a földön. - Gyerünk már, Eds. Ne mondd, hogy élvezted azt - mutatott a hátam mögé, ahol a távolban még mindig ott álltak, hallgatva azt a totálisan száraz szart. Ajkamba harapva hezitáltam egy darabig, majd én is átbújtam a kordon alatt. Büszkén, vigyorogva nézett rajtam végig, de én csak ráztam a fejemet.
- El fognak kapni. Komolyan mondom. És most nem Bitzerről dumálok, hallod? Nincs jegyünk erre, simán kitilthatnak. Finn! - Magyaráztam neki még mindig suttogva.
- Tod und Mädchen - nyögte ki, megtorpanva egy vászon előtt. Mérgesen kifújtam a levegőt, majd végig néztem a festményen.
- Schiele? - Ennyi jött ki ajkaim között. Finn széles mosolyra húzta száját, és hajába túrt.
- Bassza meg, ez egy Schiele kiállítás - röhögött fel. - Ekkora mázlit.
- Én...én nem...- Motyogtam magam elé, de szemeimet még mindig nem bírtam levenni az előttem elterülő alkotásról. - Nem csípem annyira Schielét.
- Mert? - Ráncolta homlokát.
- Mert...nem - fordítottam el végre arcomat onnan, s arrébb is húzott. Egy következő képhez. - Na nem. Finn. Nem - kaptam el tekintetemet egyből a képről, ahogy az arcomba magasodott egy felálló...
- Eds, ne már. Hogy akarsz így képzőművész lenni?
- Egy. Nem akarok az lenni. Kettő. Ha az is akarnék lenni, miért lenne kötelességem...- Kerestem a szavakat, de nem ajkaim nem engedték kimondani. - Ilyeneket nézni.
- Erekciót? - Segített ki Finn. Arcomat vörösség öntötte el. Nagyon kellemetlen volt.
- Igen, azt - mutogattam idegesen, miközben oldalról szememet takartam.
- Tizennyolc éves vagy, ezt a tabut muszáj ledöntened bassza meg - ragadta meg fejemet két oldalról óvatosan, és a képpel szembe helyezett. Borzalmasan éreztem magamat. Szorongás ölelt át. Ott feszített a vásznon egy férfi, fél lába hiányzott, s ágaskodó szervéhez ért, mindkét kezével.
- Finn én...nem érzem jól magamat - próbáltam elszenvedni magamat arrébb, de Finn vállamon pihenő karjai hátráltattak ebben.
- Ez a lényege, Eds. Rosszul vagy? Pont ezt kell érezned. Undorodnod. Magadtól - suttogta a fülembe, mire értetlenül fordultam felé. - Schiele ezt akarja megragadni, érted?
- A test az ember ketrece - néztem végig újra rajta, s fintorogtam egyet.
- Pontosan, pontosan! - Mutatott rám, miközben teljes extázisba jött, és átkarolt. - Látod, erről beszéltem. Ezeknek ez a lényege. Hatnia kell. Nem szépnek lennie. Persze ez alapból fergetegesen gyönyörű. De mégsem ugyanaz játszódik le benned, mint Van Gogh napraforgóit nézegetve. Tudod mit éreztem a te rajzodnál?
- Mit?
- Ilyesmit. Zavart elmét. Felzaklatott. Csak máshogy. Ilyen ez, tudod. Akkor jó, ha üt. A tied ezt tette. Pedig gondolom egy fél óra alatt skiccelt cucc volt.
- Értelek - bólintottam mélyen.
- Szeretném, ha folytatnád - nézett a szemeimbe mélyen.
- M...mit?
- Az alkotást, Eds. Emlékszel, hogy beszéltünk valamikor a tetőn arról, hogy mennyi minden van benned. Na most, szerintem ezeket a dolgokat számodra a legegyszerűbb úgy előrángatni, hogy tollon, festéken, ceruzán vagy akármin keresztül kiokádod a vászonra. Vagy papírra. Tök mindegy.
- Lehet - gondolkoztam el hosszan, cipőm orrát vizsgálva.
- Egyszer megpróbálhatnád. Na, gyere - indult meg a következő festmény után, de én még egy darabig ott álltam egyhelyben, s távolodó alakjába vesztem el.