The Difference Between Hell and Home

45.

Eddie

- Igen - válaszoltam egészen egyszerűen meg a kérdését, hangom sem remegett meg, mert annyira biztos voltam az egész, délután és estébe nyúló értekezésben magammal. Tökéletes, áttörhetetlen válaszokkal rendelkeztem. Iszonyatosan hosszadalmas és fárasztó délutánon voltam túl, saját magammal folytatott vitakör lebonyolításával azzal kapcsolatban, hogy miért váltja ki belőlem Finn azt, amit. Pró és kontra állítások folyamatos kidolgozásával, végeláthatatlan logikai érvek felállításával és saját magam állandó kételybe vonásával majd meggyőzésével dolgoztam ki annak az elméletét, hogy valójában egy barát dolga ebben nyilvánul meg. Nem mondom, kibaszott nehéz volt kipréselni ezt magamból, rájönni, hogy tévedek, leginkább beismerni azt, hogy Finnek igaza volt. Nem szakíthattam meg ezt a valamit. Kellett. Szükségem volt rá. Igen, szükségem volt rá, ez lehet iszonyatosan gyengén hangzik, de sajnos ez az igazság. Nem marhattam el magamtól semmiféleképpen. Ez az indoklás pedig megnyugtatott. Barátok vagyunk. Ez a dolgunk. Sose volt ilyenben részem. Egyelőre fura. De kezelem, ahogy tudom. Mert szükségem van Finnre. Viszont most egy szót sem szólt. Lemerevedve nézett rám, mintha várt volna valamit, mintha a szokásos, szinte hisztérikus megnyilvánulásomat hiányolta volna, a görcsös tagadást, hogy nem én voltam. Pedig de.
- Ennyi? - Szólalt meg végre.
- Mi az, hogy ennyi? Igen, én rajzoltalak le. Sőt, tovább megyek. Ma is én festettelek le.
- Marha vicces, Eds - sóhajtotta, majd hasra fordult, és megdörzsölte a szemeit. - Megkérdezhetem, hogy...hogy miért?
- Mi miért?
- Miért engem?
- Miért téged rajzoltalak le?
- Igen.
- Finn - kezdtem bele a magyarázkodásba, amit most száz százalékban igaznak és nyomós indoknak éreztem, mert persze, az is megfordult a fejemben, hogy esetleg felismeri. Nem hülye. És természetesen erre is már jó előre válaszoltam magamnak. Azt hiszem, vele így kell vitatkozni. Előbbre kell gondolkozni, mint ő. Hogy ne tudjon zavarba hozni a kérdéseivel. Normál esetben most ordítanék, hogy nem én voltam, hagyjon a hülye képzelgéseivel, mit gondol, miért rajzolgatnám őt, ne menjen el az esze. De igaza volt. Nekem meg meg volt rá az a válaszom, amibe lehetetlenség volt belekötni. Ami - utólag visszagondolva - kevésbé volt igaz, mint azt elsőre gondoltam. - Ha már ennyire belefolytunk ebbe a dologba, hogy én a nagy „művész", akkor azt hiszem, ezt is kell képviselnem, büszkén, mindenféle körítés nélkül. Nekem ez a dolgom. A szép keresése, megragadása, majd megörökítése. Ilyen egyszerű az egész. Igen, Aylat kellett volna elméletileg lefestenem, de nem voltam rá képes. Nem mozgatott meg. Te más vagy. Mármint más az arcszerkezeted. Elképesztően különlegesen van összerakva. Mintha az aranymetszet szerint készültél volna, vagy nem tudom. Izgalmas. Kicsit olyan, mintha nem emberi erők teremtettek volna. Erre lettél készítve. Hogy valaki alkosson belőled, a materiális anyagodból. Szóval ilyen szakmai dolgok, meg minden.
- Szakmai dolgok - ismételte meg az utolsó szavaimat maga elé meredve.
- Aha.
- Mint egy múzsa? - Nézett a szemeimbe. Egy pillanatra azt hittem, ki tud zökkenteni az önbizalommal fűtött monológomból. De hamar visszarázódtam.
- Hát, nem tudom. Azért ezt nem mondanám.
- Pedig egy múzsa dolga pont ez. Ihlet.
- Egy múzsába általában szerelmes az alkotó. Ez adja azt a bizonyos valamit.
- Igen, erről beszélek - mosolygott rám gúnyosan. Most ez mire fel?
- Ezért mondom, hogy nem teljesen múzsa. Csak egyszerűen földöntúlian...- Kezdtem bele, de elakadt a szavam, mert minden befejezés nagyon giccsesen hatott, és talán félreérthetően is. - ...van kidolgozva az arcszerkezeted - fejeztem be iszonyatosan nyersre kerekítve a mondatomat. Elég kétkedő tekintetet kaptam válaszul. - Most mi az?
- Nem tudom. Fura vagy. Furán viselkedsz.
- Mert?
- Mit tudom én, érzem. Nem szoktál ilyen kézenfekvő magyarázatokat adni. Általában mindig abból, amit mondasz, kell kigobóznom, hogy mire is gondolsz valójában.
- Megkönnyítettem a dolgodat. Örülj neki.
- Szerintem pont, hogy ezzel nehezíted meg - dőlt vissza a betonra, és cigarettára gyújtott. Fantasztikus mozdulat volt ez. Ujjai egész könnyeden nyúltak a piros dobozért, aminek tetejét hüvelykujjával felnyitotta, mutató s középső ujja közé fogott egy tetszőlegesen, előzetes gondolkozás nélkül kiválasztott szálat, s léges mozdulattal emelte vad pírral égő ajkai közé. Ha lehetne mozdulatot megörökíteni papíron, egészen biztos ez lenne az egyik, amit meghagynék a jövő nemzedékének, hogy mindenki lássa, igen, Finn Schreiber így gyújtott rá egy piros Marlborora kétezer-tizenkilenc őszén. Sőt, igazából mindig. Ez egy ilyen permanens jelenség volt.
- Ezt hogy érted? - Tettem fel a kérdést, amit nem kellett volna. A rohadt életbe, Eddie. Miért nem tudod befogni? Olyan szépen ment eddig.
- Sose láttalak még így. Túl határozott vagy. Nem tudom, Eds, ez baromi különös.
- Ne kattogj már ezen. Inkább örülj, biztos ebben is te segítettél. Végre tudom magamat értelmezni. Nagyjából.
- Ja. Ez király. Csak ennek ellenére még mindig idegen ez nekem.
- Mi idegen?
- A viselkedésed. Ne értsd félre, tényleg tök király, hogy már mennek ezek a dolgok, de valami...
- Az fura neked, hogy nem vagyok kibaszott határozatlan és szétesett?
- Nem Eds, félreértesz...
- Finn, bassza meg. Nem ez volt a célod?
- De, de ez volt. Jó. Igazad van, hagyjuk is. Akkor?
- Akkor? - Kérdeztem vissza.
- Nincs több faszkodás? - Nyújtotta felém kisujját mosolyogva, amin az az apró, mély, már behegesedett vágás díszelgett, amit a tető előtti üvegek közti fetrengés után kötött „vérszövetség", vagy mi a szar alatt szerzett mindkettőnk. Óvatosan emeltem fel kezemet, és szememmel keresni kezdtem ujjamon a hasonló heget, mert azóta valamiért sose néztem rá. De ott volt. Jobb kisujjam legfelső perce alatt helyezkedett el, s ott figyelmeztetett hátralévő életem alatt Finn létére.
- Nincs több faszkodás - kulcsoltam át ujjammal övét, majd egyet ráztunk rajta, s maga felé emelve kezünket érintette mindkettőnk bőrét ajkaihoz. Egyetemes hideg-meleg érzet futott végig minden pontomon, ahogy puha ajkai bőrömhöz értek, pedig csak egy pillanat volt az egész. - Na de ennek örömére akkor pénteken szenvedhetsz megint az egyik bulin a sok drogos kutya közt.
- A rohadt élet - nevettem fel.
- Figyelj, visszacsinálhatjuk még.
- Mit?
- Tekinthetjük semmisnek a békülést.
- Ja, jó, benne vagyok.
- Vagyis ne, mert az elég kínos lenne most. Majd basszunk össze péntek este, aztán béküljünk ki vasárnap.
- Benne vagyok, király programnak hangzik - röhögtem még mindig, majd hirtelen homlokon csaptam magamat, ahogy villámcsapásként hatolt agyamba a felismerés, hogy pénteken kurvára nem ott fogok „szenvedni". - Bassza meg.
- Mi az?
- Nem kell összevesznünk. Hannoverben leszek - hunytam le szemeimet, miközben halántékomat masszíroztam, hogy a gondolat okozta sajgó fejfájást enyhítsem.
- Mert?
- Nagyapámék házassági évfordulója.
- Mi van? És azon miért kell ott lenned?
- Mit tudom én, ez valami hagyomány.
- Minden év november elején Hannoverbe mentek, hogy teremtő erőiteknek hálát adjatok, amiért megismerkedtek egymással és ezért létezhettek, vagy mi a fasz? - Röhögte el magát Finn.
- Baszd meg. Nem. Amúgy halálosan kínos szokott lenni.
- Mindjárt gondoltam. De komolyan, mit csináltok? Pezsgőt bontotok arra, hogy ötven éve elviselik egymást?
- Olyasmi. Csak rosszabb.
- Ott lesz az egész Dietrich dinasztia?
- Fogd már be - nevettem fel hangosan. - Igen, ott van. Apám öccse és bátyja, a családjuk, nagyanyám testvére, nagyapám testvére, az ő családjuk, meg minden.
- Jézusom. Őszinte részvétem.
- Kösz. Ha Hannoverben nem leszek öngyilkos, akkor igazából sehol.
- Majd gyújtok érted egy gyertyát - vett ajkai közé egy újabb cigarettát mosolyogva, mire hirtelen ötlettől vezérelve csúszott ki a számon a vészjelzés, komolyan úgy hangzott, mint mikor fulladozó kapálózik a mentőöv felé.
- Nem akarsz eljönni?
- Micsoda? - Nyelte félre a füstöt és köhögésben tört ki, ami után elég nehezen jutott levegőhöz.
- Semmi. Hülye ötlet volt. Felejtsd el - ráztam meg a kezemet nemlegesen.
- Menjek el veled? Mert? - Köszörülte meg a torkát a köhögő-roham végeztével. Mit mondhatnék erre? Gondolkodj Eddie, gondolkodj! Ajkaimba harapva törtem a fejemet a megfelelő válaszon, míg a felettem elterülő csillagokat pásztáztam szemeimmel.
- Nem tudom. Csak veled minden jobb. Talán még őket is kibírnám - kezdtem el egy betonba fúródott kavicsot piszkálni kezemmel zavaromban, mert azt hiszem, perpillanat túl őszinte voltam. Arcomat is égetni kezdte ez a kibaszott érzés. Utáltam.
- Fú baszdmeg - sóhajtotta. - Jó.
- Mi? - Kaptam fel a fejemet.
- Jó, veled megyek.
- Komolyan?
- Aha. Ha meghalunk, legalább együtt halunk - mosolyodott el, majd magához húzva átölelt.
- Amúgy jól gondold meg. Tényleg elég szar lesz.
- Nyugi, nem lesz gáz. Az öregeket bírom.
- Ezek öreg arisztokraták.
- Azok a kedvenceim - kacsintott rám kicsit eltolva magától, de én csak szemeimet forgattam meg. - Majd kártyázom velük. Nagyim megtanított anno kanasztázni.
- Finn - tört ki belőlem a röhögés újra. - Ezek nem kanasztáznak. Lóversenyekről dumálnak meg osztrigát esznek.
- Jézus, milyen gyerekkorod lehetett? Ahelyett, hogy nagyid ölében kanasztáztál volna a barátnőivel, helyette osztrigát halásztál a tengerparton.
- Ja, nagyjából ilyen - ráztam a fejemet a teljesen abszurd feltevésen. - Amúgy...tök keveset meséltél a nagyidról. Mármint a patikás sztori az megvan, de ennyi.
- Ja, mert nincs túl sok tiszta emlékem róla, ami meg van, azok elég halványak.
- De kanasztázni legalább tudsz.
- Ja, az legalább megmaradt - nevetett fel. - Talán nyolc éves lehettem, amikor meghalt, szóval érthető a kiesés.
- Rosszul fogadtad?
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Nem emlékszem, Eds. De szerintem jobb is ez így. Tudod, így csak a jó maradt meg belőle, és nem az, hogy meghalt, meg gyász, meg minden ilyen lehangoló szarság. Kicsit olyan, mintha egy régi jó ismerősre emlékeznék vissza, aki mondjuk kiköltözött Torontoba, és azóta nem láttam.
- Értelek - mosolyodtam el, s fejemet vállának döntöttem, majd szemeimet lecsukva szívtam hatalmasat a levegőből, amiben keringett a cigarettafüst, a szmog, s az ő illata.