The Difference Between Hell and Home

51.

Eddie

Persze, hogy emlékeztem mindenre. S tudtam, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. A rohadt életbe, de undorodtam magamtól s mindentől, ami azon az estén elhagyta a számat. Hogy történt mindez? Mégis mit vált ki belőlem az a szar? Ezt? Hogy kontrollálatlanul ömlik ki belőlem valami, amiről eddig fogalmam sem volt? S mi van akkor, ha talán nem is a szer váltja ki ezt belőlem. Hanem Ő. Ez ijesztett meg a legjobban. Iszonyodtam magamtól és tőle. Az egésztől. Azt se tudom, mit takar az a bizonyos „egész". Ő meg én? Nem. Megőrültem. A szer játszadozott velem. Nem. Kinek akarok hazudni? Gusztustalan vagyok.
- Aha - harapta el ajkait, majd kínos mosolyra húzta száját, kezeit csípőre tette és a szobában kezdett fel-alá sétálgatni.
- Most mi van? - Vágtam hozzá szavaimat érzelemmentesen. Nem viccelek. Szörnyen voltam. Ennek persze oka nem száz százalékban a tegnapi és ma hajnali lélekömlésem volt oka, hanem hogy szervezetem jött le a szerről. A szerotonin szintem alulról verdeste a nullát. Elképesztő közöny uralta minden porcikámat. S talán a mély undor. Magam iránt. Meg iránta. Ismét gyűlölni kezdtem. De ezzel együtt magamat is. Szörnyű egy olyan szobában ülni, ahol mindenkit rühellsz. Fojtogat a légkör. Szakad a mellkasod. Ő meg nem válaszolt. A fejét rázta, még mindig sétálgatva, halkan nevetve. Biztos voltam benne, hogy iszonyodik tőlem. De őszintén megértettem. Ha engem támadtak volna le ilyenekkel, biztos én is okádnék a másik féltől. Látszott rajta. Gyűlölt. - Finn! Mi a fasz van? - Kiabáltam rá, közben arra koncentrálva, hogy könnyeimet helyükre kényszerítsem vissza. Nem akartam ott lenni.
- Hogy mi van? - Fordult felém végre, de tekintete olyan vészjóslóan volt rémisztő, hogy egy pár centivel hátrébb húzódtam az ágyon, pedig így is volt közöttünk minimum két méter. Megijedtem. Előre rettegtem a szavaktól, amik még egyenlőre csak készülődtek benne, de előszele azonnal mérgezni kezdett. - Az baszdmeg, hogy kibaszottul elegem van ebből az egészből! - Emelte fel a hangját, és erőből csapott egyet asztalára, aminek csattanásától összerezzentem.
- Finn...- Motyogtam halkan, szemeimet lesütve, hogy magyarázásba kezdjek, hogy félreérti a helyzetet, én nem, én tényleg nem, nem akartam, sajnálom, nem tudom, mi költözött belém azon az estén, rá akartam fogni a szerre, de nem tehettem, hisz ismeri, ismeri mint a tenyerét, elakartam neki mondani, hogy nem úgy gondoltam, ne nézzen így rám, én őt tényleg nem szeretem. Csak a legnagyobb gondom az volt az egésszel, hogy egy szó se kívánkozott ki, és az pedig még nagyobb, hogy magam sem tudtam, igaz lenne e, amit mondok. Szégyelltem magamat. Mocskosul.
- Nem, Eddie, fogd be! - Szólt rám ingerülten, majd orrnyergét kezdte masszírozni.
- De...de...
- Azt mondtam, hogy fogd be! - Ismételte meg magát nyomatékosabban. Sose beszélt még így velem azelőtt. Ez ijesztett meg leginkább. Némán ültem, s egy hatalmasat nyeltem. Ajkaimat összeszorítottam, és igyekeztem a lepedő gyűrődéseire összpontosítani, hogy ne törjek ki szánalmas zokogásba. Pedig egy hajszálvékony határvonal választott el tőle. Most kellett igazán erősnek maradnom. Most az egyszer. De kurva nehéz volt, én mondom. - Én ezt komolyan nem hiszem el. De tényleg - nevetett fel. - Hihetetlen vagy - nézett rám, de szemeimbe nem tudott, mert továbbra sem mertem felnézni. Csak égetett a tekintete.
- Finn én...sajnálom.
- Mit sajnálsz baszod? Mit? Úristen. De tudod mit? Sajnáld. Én is sajnálom azt, hogy Malcolméknak kibaszottul igaza volt. Nem vagy normális. De ez nem pozitív, baszdmeg, nem, te komolyan kattant vagy. - Igen. Igazad van. Teljesen. Sajnálom. Valami tényleg nem jó. - Tudod Eddie...- Mosolyodott el. De ez nem az a mosoly volt. Hanem eszelős. - Én szentül hittem, hogy ez tök oké. De nem. Nem oké. Én ezt így kurvára nem akarom folytatni - tárta szét a karjait, majd hangos csattanással végződött a mozdulat combjai két oldalán. Ajkaimat erősen szorítottam össze, annak útján megindulva, hogy fizikális fájdalommal nyomjuk el a többit. Nem sírhatok. Nem. Jézusom, nem. Szemeimet lehunyva skandáltam magamban újra egytől a számolásomat, de nem csillapodott.
- Én sem - néztem fel rá, szemeim talán már úsztak a könnyekben, nem érdekelt, kurvára nem érdekelt, de arcom egyelőre száraz maradt.
- Mi mást vártam - fordult meg röhögve. - Eddie - fordult vissza. - Baszd meg.
- Finn...ezt...meg kéne beszélnünk vagy...- Kezdtem bele egy totális öngólszerző akcióba, ugyanis ha megbeszéltük volna, sajnos annak a vége egészen biztos hogy egy totális porráégés lett volna. Nem ismertem magamra. Beszéljük meg?
- Nem, nem beszéljük meg, a picsába már, menjél haza - ült le a székére lendületből, göndör tincsei arcába hullottak, és kezével az ajtó felé mutatott. Fájdalmasat nyelve álltam fel erőtlenül az ágyból, és remegő végtagokkal nyúltam farmeromért, s rángattam fel magamra. Úgy éreztem magamat, mint egy test, amiből kiszipolyoztak minden életerőt. Mint egy élettelen test, ami már csak kényszerből mozgott. Ez teljes egészében volt a lejövőm és a veszekedésünk szerelemgyereke. Ennek ellenére rettenetesen igyekeztem tornacipőm felhúzásával, s eközben egy szót sem szóltunk a másikhoz. Az ajtót támasztotta, és valamit molyolt a kezében, de tényleg nem mertem felnézni rá. Majd mikor felálltam, nadrágomat leporoltam, és megálltam vele szemben. Néztük egymást. Pontosabban ő nézett, én az öntött vas esernyőtartójukkal szemeztem, ami lába mellett volt.
- Akkor...- Nyögtem ki.
- Akkor szia - nyitotta ki az ajtót. Aprót biccentettem, és léptem volna ki, ha nem állít meg. - Ezt szívd majd el.
- Miért? - Néztem rá a felém nyújtott, megtekert cigire.
- Mert segít a lejövőben.
- Oké - vettem el, és óvatosan nadrágzsebembe csúsztattam. - Kösz - néztem rá óvatosan. - Finn.
- Igen?
- Még valami jótanács? - Utaltam itt arra, hogy mégis mi a szart kezdjek a lejövőmmel, hogyan lehet átvészelni, mert még sose volt, és iszonyat szar.
- Próbálj meg magaddal őszintébb lenni - vont vállat, és rám vágta az ajtót. Micsoda? Ezt most hogy érti? Mire érti? Tudni akarom egyáltalán? Nem hiszem.
Űr pangott bennem. És a legrémisztőbb az volt az egészben, hogy hiába csengett le a lejövő, ami bevallok, kegyetlen volt, s ahogy átvészeltem nagyjából vasárnap estére, az űr megmaradt. Gondolkoztam, hogy írjak e Finnek, hogy ez normális e, hogy ez ilyen hosszú, vagy valami, de tudtam, hogy a válasz úgyis az lenne, hogy ezt már nem a szer ürülése okozza. Hanem Ő. Hogy egy rohadt szót sem váltottunk. Pedig vártam. Vártam a hívását, egy kurva üzenetet, vagy egyetlen egy életjelet. De semmi. Vasárnap éjszaka még talán reménykedtem, hogy majd hétfőn talán, de őszintén szólva, mikor megláttam, minden szavam elapadt. Én sem mertem volna vele beszélni. Féltem mindentől. Leginkább ettől a valamitől, ami bennem volt, és ő váltott ki. S valószínűleg ő már tudja. Ez volt a legnagyobb bajom. Hogy tudja. Talán hamarabb tudta, mint én. Csak most felszínre tört, mint egy vulkán, és akkora pusztítást végzett, mint a Vezúv Pompei városával. S ebben a városban csak ketten éltünk. Kettőnket égettem porrá pár, szintetikától fűtött szótól. Megutált. Ennyi volt. Ezért kár volt minden. Esküszöm, sokkal rosszabb volt, mint az első veszekedésünk után, mikor levegőnek nézett még az osztályunkban is. Bár most nem sokat láttam. Néha beesett az utolsó pár óránkra, de akkor sem szólt semmit. Olvasott. Wittgeinsteint. A szerelem metafizikáját. Nem nézett rám. Még véletlenül sem. Tylerékkel váltott csak pár szót. Mikor is pár napig kaptuk tőlük az ívet, hogy mi van, megy a dráma a paradicsomban, hát mi történt, én erre nem tudtam mit mondani, csak úgy tettem, mintha nem hallanám, és füzetembe folytattam az ideges firkálgatást. Finn egyszerű lerendezése pedig a hét további napjaiban a fülemben csengtek. „Tyler, a jó büdös kurva anyádat." Aztán persze ment az ordítozás, hogy kussoljon, meg minden, de nem igazán hatotta meg, olvasott tovább, amíg ki nem verték a kezéből a könyvet, utána karba tett kézzel hallgatta Tyler fröcsögését, majd mikor észrevette, hogy Finnél ezzel nem megy semmire, elsétált, így Ő lehajolt, felvette a poros parkettáról könyvét, és folytatta az olvasást. Igen. Minden mozdulatát úgy figyeltem, mint mikor újszülött felett álldogál anyja, s ellenőrzi, lélegzik e még. Én is ezt figyeltem. Lélegzett. De nekem ez nem volt elég. Nem akartam vele beszélni. De mégis. A segítségét akartam kérni. Finn, oldjuk meg, kérlek, mondd ezt megint, hogy „Eds, megoldjuk." Megoldjuk. Nem lesz baj, nem haragszom rád ezért, majd kezeljük valahogy. Ez már korántsem volt barátság, azt hiszem. És ebből indult ki minden.
Pénteken totál nullán értem haza. Arcom ugyanarra a közönyre volt fagyva, hétfő óta. Kezem lusta mozdulattal tolta le vállamról hátizsákomat a földre, ahogy hazaértem, és körbenézés nélkül indultam meg a szobám felé.
- Eddie! - Csapta meg alap, állandó fülzúgásomat anyám hangja. Lassan fordultam felé. - Ma mész Lichtenberghez?
- Nem.
- Eddie...- Sóhajtotta, és megindult felém. - Múlthét óta nem beszéltünk erről.
- Tudom.
- Kellene. Ez fontos.
- Most nem akarok.
- Nem akarsz? Figyelj, én megértelek, de...
- Anya, a kurva életbe, azt mondtam, hogy nem akarok, azt jelenti, hogy most kibaszottul nincs ehhez hangulatom, szóval légyszíves, szállj le erről a témáról, oké?! - Emeltem fel a hangomat ingerülten. Mostanában ilyen voltam. Köszönhető a napi pár óra alvásomnak és a visszatérő vendégként jelen lévő kattogásnak. Fasza volt. Ledermedve állt előttem, szája szóra nyílt, s lehet mondott is volna valamit, ha nem viharzok be a szobámba, és nem csapom be magam után az ajtót. Az egész lakás zengett hangjától. Én meg a fürdőszobámba siettem, és kezembe vettem a gyógyszeremből két szemet. Nem lesz baj. Öt napja ez megy. Hogy segít e a kettő? Mit tudom én. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha maradtam volna a napi egynél, reggel este. Most reggel-este ugyan ez, csak plusz egy. Ez nem gond, ugye? Ez nem sok. Egész tűrhető adag. Az. Igen.
Az ágyamra dőlve kezdtem számolni a plafonon a kitüremkedéseket, amiket a tapéta rostjai alkottak. Ez eddig mindig jól jött. Csak pont annyira volt értelmetlen, mint minden más. Nem akarok itt a kardomba dőlni, meg játszani a hattyú halálát, tényleg, de komolyan borzasztó volt. Szín tiszta szar. Ennyi volt az egész.
- ...háromezer tizenöt, háromezer tizenhat, háromezer tizenhét...- Motyogtam monotonan, mutatóujjammal erőtlenül követve a fal apró pontjait, mikor megcsörrent a telefonom. Lassan nyúltam az ágy másik végébe ledobott telefonért, s mikor leolvastam a nevet, azzal a lendülettel is dobtam vissza. Ayla hívott. Nem volt hozzá kedvem. Fél perc után hallgatott el, de nem adta fel. Kitartóan csörgetett tovább, majd mikor hangpostára kapcsolt, a hívás leállt, de pár másodpercen belül újra indult az egész. Hagyjon már. De komolyan. Nem viccből nem veszem fel. Tízszer ismétlődött már ez, amikor meguntam, és felvettem a FaceTimeot, hogy megmondjam neki, hogy hagyjon már, de ahogy felvettem, már a szavamba is vágott.
- Eddie! Na végre! Miért nem vetted fel?
- Mert nem akartam - válaszoltam egyszerűen, hátha leesik neki, hogy ezt most így inkább ne.
- Na, ne már. Most mi van?
- Ayla. Mi lenne? Semmi. Semmi sincs.
- Rosszul nézel ki - hajolt közelebb a kamerába.
- Kösz? - Ráncoltam a homlokomat.
- Nem hallottam felőled szombat óta. Nem írtál vissza egyikünknek sem. Mostmár elegem lett, szóval felhívtalak.
- Látom.
- Eddie. Mi a gáz?
- Semmi. Tényleg.
- Oké. Akkor máshogy kérdezem. Mi történt veletek?
- Velünk? Kivel? Velem és a személyiségemmel?
- Virtuálisan foglak nyakon vágni, gyerek.
- Mi lenne? - Sóhajtottam kellemetlenül. - Biztos tudod, mi történt.
- Aha. Hallottam hírét. De...
- Akkor meg?
- Edd...
- Mit akarsz?!
- Eddie bassza meg, hallani a te szemszögedből, meg azt akarom tudni, hogy hogy vagy, mert annak ellenére, hogy Finn elmesélte, mi történt, mi tudtommal még mindig barátok vagyunk, szóval hagyd abba ezt a stílust, és szépen kezdj mesélni - mordult rám.
- Nem...nem tudok...nem tudok mit mondani - dadogtam halkan.
- Oké. Kezdjük akkor az elején - fújta ki a levegőt nyugodtan. - Hogy vagy cica?
- Sehogy. Komolyan. Sehogy.
- Mit érzel?
- Ezzel nem mész most semmire.
- Jól van - gondolkozott el. - Várjál - tűnt el a képernyőről, valamit keresni kezdett hangok alapján, majd visszaült a székébe, szájában egy szál cigarettával, macsó tekintettel, és...Finn pulóverében. A fekete, Royal Bloodos pulóverében. Amit október óta nem láttam rajta. De mostmár tudom, hová tűnt. - Na, Eds, mi a gáz? - Változtatta el hangját, miközben ugyanazzal a mozdulattal meggyújtotta cigarettáját, amivel ő szokta.
- Nem vagy vicces - nevettem fel csendesen.
- Az lehet. De képzeld azt, hogy én vagyok Finn, és akkor talán sikerül beszélned - mosolyodott el annak látványától, hogy sikerült megnevettetnie.
- Ez lehet most nem segít.
- Akkor - vette le a kapucnit fejéről. - Csak annyit mondj, hogy mi van most?
- Nem beszélünk.
- Miért nem beszéltek?
- Ayla. Ezt ne csináld. Nagyon jól tudod, hogy miért nem.
- Ja. Tudom. Akkor most azt mondd el nekem, hogy most mi is van ezzel az egésszel?
- Mit tudom én - rántottam meg a vállamat.
- Mi van a kis szívedbe, Eddie?
- Fogalmam sincs, oké?! Komolyan nem tudom, nem értem magamat, és tudod mit?! Üzenem Finnek, hogy én is kibaszottul okádok magamtól, nem kell még az ő hozzájárulása az egészhez!
- Okád tőled? Mi van? Miért is?
- Elmesélte, nem? - Csikorgattam a fogaimat. Még mindig fájt az állkapcsom. - Tudod, én is ezt tenném a helyében. Igaza van. De elárulom, mocsok szar.
- Mi mocsok szar Eddie? Miről beszélsz?
- Hogy most emiatt utál! Érted?! - Emeltem fel a hangomat, nyelve a saját könnyeimet.
- Eddie. Nem mondasz semmit. Azt hajtogatod, hogy utál.
- Mert nincs így?!
- Hát...- Húzta el a száját. - Nem utál. Haragszik.
- Haragszik? Mégis mire? Nem tehetek róla Ayla. Tényleg nem tudok ezzel mit csinálni, jó?! Én sem akarom ezt!
- Mit nem akarsz?
- Azt, hogy azért gyűlöljön meg, amiről kurvára nem tehetek!
- Hagyd már ezt, dehogy gyűlöl.
- Akkor? Olyanokat mondtam neki, hogy milyen gyönyörű, meg hogy szeretem az illatát, és hogy szeretem, a kurva istenit! Nagyon sajnálom, tényleg, rohadtul sajnálom, nem akartam, hogy...
- Állj - állított meg, kezét maga elé tartva. - Állj. Állj. Állj. Te most...te most azt hiszed, hogy Finn azért nem beszél veled, mert...
- Mert undorodik tőlem.
- Eddie. Te szereted Finnt? - Nézett komolyan a szemembe Ayla, enyhe megdöbbenéssel arcán, de szerintem én még lesokkoltabb állapotba kerültem, ugyanis ezt a kérdést még magamnak se mertem feltenni. Ő meg csak úgy, minden kegyesség nélkül hozzám vágta, mintha csak annyit kérdezne, hogy kérek e tejet a kávémba.
- Nem! - Kiabáltam rá dühösen.
- Nem?
- Nem...nem tudom.
- Eddie! - Csattant fel. - Te komolyan...komolyan azt hiszed, hogy Finnek ez a baja? Eddie! Jézusom! - Kezdett el a szobájában járkálni.
- Mi van? Ayla te miről beszélsz?
- Oké - vágódott le újra a székbe, majd arcát tenyerébe temette mérgesen. - Kezdjük előröl. Mit mondott neked Finn?
- Most ez miért fontos?
- Eddie! Mit mondott?!
- Jól van, jézusom, nyugi. Felhozta az előző estét, én meg...én meg próbáltam azzal magyarázkodni, hogy nem emlékszem semmire.
- Hát te hülye vagy.
- Kösz.
- Na. Tovább.
- Aztán mondta, hogy elege van, és nem akarja folytatni.
- Szerinted mit nem akar folytatni?
- Honnan tudjam?! - Emeltem fel hangomat. - Gondolom azt, ami köztünk van.
- És megkérdezhetem, hogy mi az, ami köztetek van?
- Barátság.
- Aha. Te tényleg hülye vagy.
- Ayla! - Szóltam rá.
- Jó, én nem mondhatok semmit. Annyit mondok, hogy kurvára nem az a szitu, ami te a kis fejedbe vettél, szóval azonnali hatállyal emeld fel a kis fenekedet és riszáld át Finnhez, aztán beszéljétek meg ezt kurva nagy félreértést. Világos?
- Mi?
- Nem mi! Hanem menjél!
- Nem értelek.
- Beszélj Finnel.
- Nem tudom, hogy akarok e...
- Csak beszélj vele.
- De miért?! - Akadtam ki, hogy nem képes elmondani azt, hogy mit értek félre.
- A kurva életbe, ne kérdezősködj már! Menj a Laborba, ma dolgozik!
- Nem. Nem megyek. Ayla. Nem.
- Miért?
- Mert én sem tudom, hogy mi a fasz van - Kaptam a szám elé a kezemet, mert ismét fojtogatni kezdett a sírás kegyetlen marka.
- Pedig egyszerű a képlet.
- Te nem tudod, mit élek most át, jó?!
- Persze, én nem tudom - nevetett fel kínosan. - Belegondolva ez egy elég abszurd helyzet.
- Mert?
- Semmi. Mindegy. Csak kérlek, beszéljetek, és kommunikáljatok már érthetőbben.
- Nem tudom.
- Nem nem tudod. Kérlek szépen.
- Jó. Majd...majd...
- Nem majd. Most. Indulj.
- De mit mondjak neki?
- Azt baszdmeg, hogy szereted!
- Ez nem ilyen kibaszott egyszerű!
- De, Eddie. Ez egyszerű. Na de mennem kell, mert megyek Malcolmékhoz. Remélem, este találkozunk. Vagy ne. Csak beszéljetek. Tényleg - nyomatékosította hangsúlyával az utolsó szót, és kinyomott, én meg maradtam magamban ezzel az irdatlan sok, megválaszolatlan kérdéssel, de egyet talán mégis megtudtam válaszolni magamnak. Hogy igen. Szeretem Finnt.