The Difference Between Hell and Home

9.

Eddie

Borzalmasan nagy kő esett le a szívemről. De nem tartott sokáig, ugyanis egy probléma megoldása magával vonzotta a többi tízet. A kanapéról félig lecsúszva, kezeimet összekulcsolva az arcom előtt kezdtem bele ismételten a szokásos kattogásomba. A lábamat ráztam a padlón a saját nyugtatásom érdekében. Gondolkoztam, hogy be kéne vennem még egyet a gyógyszeremből, de nem akartam előttük megtenni. Gondolatok ezrei cikáztak át a fejemen, kezdve anyámékon, a Tyleréknek való magyarázkodáson át a mostani helyzetig. Azaz Finnig. Még mindig nem értettem. Miért hívott magával? És én miért mondtam igent? Miért mentem bele? Mi a fasz ütött belém? Úgy éreztem magamat, mint akit leforráztak. Mintha teljesen kikeltem volna magamból ott, abban a pillanatban. Ez nem Eddie. Ez nem Eddie volt...
Mellkasom egyre hevesebben járt fel le, úgy éreztem, mintha fojtogatnának, egyszerűen nem jutottam levegőhöz. Körmeim már teljesen a kanapé anyagába voltak mélyesztve, így próbáltam kétségbeesetten lenyugtatni a testem és lelkem kombinációját. Savas íz telepedett a számba, éreztem, hogy mindjárt hányni fogok.
- Eddie. Eddie. Eds. Na jó - adta fel Finn a szólongatásomat, amivel már fél perce próbál visszahívni a földre, elég kevés sikerrel. Levágódott mellém a kanapéra, és hátsó zsebében kezdett kutatni. Egy régi bérletet szedett ki, amit félbetépett, és elkezdte kis részletekben behajtogatni. Közben Aylahoz beszélt. - Szerinted hall minket? Vagy így ilyenkor átmeneti süketség áll be nála? Hú, de mi van akkor, ha mi némultunk meg, csak nem tudunk róla? Ayla? Ayla! Te sem hallasz? Vége mindennek - drámázta túl Finn, mire Ayla végre megfordult a könyvespolctól, kezében egy Adam Smith könyvvel. Talán A nemzetek gazdasága volt az. Nem tudom. Apámé. Engem ez sose érdekelt.
- Aha! Tehát hallasz - babrált még mindig azzal a szarral. Nem értettem egyáltalán.
- Mi a szart göngyölgetsz ott? - Csúszott ki a számon véletlenül.
- Origamizok - válaszolta rezzenéstelen arccal, de Ayla felröhögött.
- Aha. És az mi lesz? Egy...karika? - Értetlenül ráncoltam a homlokomat, és a kezében tartott, max 5-6 centiméteres papírhengerecskét szemlélgettem. - Igazán tehetséges vagy.
- Nem. Ez egy csiga.
- Tessék? - Nevettem kínosan. Totálisan nem értettem, mi zajlik körülöttem. Egy kibaszott 5 centis papírhenger volt a kezében. Milyen csigáról beszél?
- Nem látod? - Szállt bele Ayla is, és közelebb jött. Kivette Finn kezéből a papírt, és óriási szakértelemmel, egyik szemét behunyva nézegette. - Méghozzá egészen pontosan...ez egy vízbemászó televénycsiga - adta vissza elismerően Ayla Finnek. Ezek most teljesen őrültek? Láttam Aylan, hogy nagyon igyekszik visszafogni a nevetését, de Finn még mindig elég nyugodtan kutatott a zsebében. Papírt vett ki. Rizspapír szerűt.
- Na jó. És az meg mi lesz? A háza? - Kérdeztem gúnyosan. Finn csak feltartotta mutatóujját.
- Így van, kedvesem. Ha kitalálja a következő elem funkcióját, elérheti a nirvanát - sziszegte az ajkai között tartva a kis papírhengert. Gurigát. Mit tudom én, mi az. A zsebében kutatott ismét. Ez már egy kicsit tovább tartott, de feszülten figyeltem. Ayla a konyhapulton támaszkodva tett ugyan így, a fiúra meredt hatalmas, zöld szemeivel, bár nehezen lehetett eldönteni szemének valós színét, csak később jöttem rá, hogy valójában íriszében keveredtek a gesztenye és a méregzöld árnyalatok. Finn végre kihúzta a zsebéből. Egy műanyag tasak. Megtömve... - Na Eddie? Kitaláltad? - Vonta fel a szemöldökét.
- Baszd meg Finn - álltam fel idegesen, mire mindketten hisztérikus röhögésben törtek ki. - Remélem, ezt nem itt tervezed elszívni.
- Nyugodj már meg - tartotta maga elé a kezét - ez semmi. Te kattogod szét a világot, erre pont neked van a legnagyobb szükséged - kezdte el morzsolgatni a papírba a zöld darabkákat.
- Nekem aztán nem kell - háborodtam fel.
- Nem rózsamaggal akarlak megetetni - tárta szét karjait Finn.
- Mivel?
- ...áh, semmi - rázta a fejét nevetve, és tovább sodorta a cigit. A végén nyelvét végig húzta rajta, és felmutatta. A tűpontosan egyenes cigit. - Nem ördögtől való, Eds.
- Látom, nem ma kezdted - fintorogtam rá a tökéletesen meghajtott rakétára. Finn csak vállat rántott, és szájába vette. - Hé, hé, hé, - mentem utána - itt nem gyújthatod meg.
- Miért? - Ült ki a nappaliban kinyitott ablakba, és gyújtójával begyújtotta.
- Finn! - Szóltam rá totálisan kiakadva.
- Kérsz? - Nyújtotta felém füstös vigyorral.
- Idegesítő vagy, rohadtul - járkáltam fel alá a nappaliban a hajamba túrva.
- Te is - biccentett felém még mindig vigyorogva. - De most már egy hétig egymásnak száműztek minket, szóval...- Nyújtotta felém ismét. A fejemet ráztam teljes idegállapotban. Ayla megindult a konyhából Finn felé, reméltem, hogy leszedi onnan a gyereket, és talán végre valakire hallgatni is fog.
- Köszönöm! - Tártam szét a kezeimet idegesen, de Ayla is csak felhuppant Finn mellé az ablakba, és beleszívott a cigibe. Teljes lelombozás vetült ki az arcomra.
- Ha többen szívjuk, gyorsabban fogy - vont vállat Ayla mosolyogva.
- Nagyszerű. Nagyszerű - kezdtem el ismét járkálni a nappaliban a kezemet tördelve. - Nem mentem el abba a kibaszott táborba. Felhívtuk anyám nevében az igazgatót, hogy lázasan sírok itthon, hogy nem mehettem kirándulni, ami miatt fixen kivágnak onnan. Ráadásként anyámék arra érnek haza, hogy dől ki a lakásból a fűszag - soroltam monoton, de mégis remegő hangon.
- Király - reagálta le Finn mosolyogva, még mindig az ablakpárkányon ülve. Ezzel még jobban felhúzott. Ingerülten fújtam ki a levegőt.
- Én esküszöm, mindjárt kilöklek onnan - jelentettem ki kissé agresszívan.
- Kicsit halkabban, mert nyitva van az ablak. Ha leesek innen, és ezt hallotta valaki, akkor irány a börtön, pajtás - szívott bele a cigibe. Ayla csak kuncogott vele szemben. - Na. Komolyan. Ne stresszelj, Eds. - Pattant le a párkányról, és két keze közé fogta a vállaimat. - Ne vedd ilyen komolyan az életed.
- Hm, mekkora tanács, Finn - bólintottam még mindig idegesen. - Köszönöm, tényleg! Máris sokkal jobb.
- Nagyon vicces vagy, amikor szétfeszülsz az idegtől - csípte össze az arcomat ujjaival, de kezemmel elrántottam.
- Nem vicces - morogtam, és elkezdtem kinyitogatni az ablakokat, hogy a tömény fűszag kiömöljön. - Na jó. Ha kiszellőzött ez a förtelem, elhúzunk innen. Nem is értem, minek bólintottam rá...- motyogtam alig hallhatóan, de Finn meghallotta, ugyanis felnevetett.
- Mi van?
- Semmi. Csak vicces vagy.
- Mert? - Tettem csípőre a kezemet.
- Életedben talán először őszinte voltál magaddal, és megkérdőjelezed - kezdett el fejtegetni.
- Ne analizálgass - majdnem kicsúszott a számon, hogy azt hagyd a pszichológusomra. De inkább nem.
A lakás nagyjából fél óra alatt átszellőzött, bár még szenvedtem azzal, hogy telefújtam légfrissítővel a légteret, meg visszaállítgattam mindent az eredeti helyére, hogy anyáméknak nehogy feltűnjön valami, amin Finn nagyon jól szórakozott, de Ayla legalább próbált segíteni. Felmálházva indultunk, pontosabban osontunk ki a lépcsőházból.
- Eddie, miért játszod azt, mintha államtitkokat csempésznél a túrazsákodban? - Suttogta Ayla, amikor megálltam a kukák mögött, és leguggoltam. Finn mögöttünk állt cigizve és szánakozva nézett le ránk, ahogy a kukák mögött guggoltunk.
- Ott a szomszédunk. Frau Heisenberg.
- Mi bajod vele? Kedves öreg hölgy - mondta Finn, majd láttam, hogy integet. Gondolom a nőnek.
- Finn! - Sziszegtem oda halkan. - Nem hiányzik, hogy azt hallgassam, hogy Eddie mit lófrált itthon... hétfőn délelőtt tízkor?
- Tiszta a terep Dietrich ügynök, mehetnek - indult el Finn a szemeit forgatva a kapu felé. Jesszus. Hogy veheti ennyire komolytalanul ezt?
- Na jó srácok - sóhajtotta Ayla, ahogy kiértünk a házból. - Lépek vissza suliba. Törim lesz. Este találkozunk - ölelt magához szorosan engem, majd Finnt. Este? Találkozunk? Megy vissza suliba? Mi van?
- Este találkozunk? - Kérdeztem Finnt, miközben elindultunk a másik irányba. Bár fogalmam se volt, hova megyünk. Csak követtem.
- Aha.
- Értem.
- Majd meglátod. Megismered a többieket.
- Többiek? Kapok még több Finnt? - Fintorogtam.
- Haha, akkora mázlid nincs - dobta el a csikket.
- Most hova megyünk?
- Hova menjünk? - Állt meg előttem.
- Nem tudom? Meg amúgy...hol fogok aludni?
- Van egy tök fasza árok a közelben.
- Finn. Ismételten baszd meg.
- Hol aludnál? A lakosztályomban - tárta szét karjait.
- Értem. Akkor letehetném a cuccaimat? Leszakadok.
- Hát...nekem nincs még kedvem haza menni - húzta a száját.
- Akkor hozd helyettem - mutattam a hátamon utazó, szolid 40 kilós zsákra.
- Hmm...nem, köszi - vont vállat. Kösz.
Végül egy parkba ültünk le. Egy közeli boltban vettünk valami reggeli (?) ebéd (?) pótlékot, bagettet, camambertet, epret, szőlőt, és elnyúltunk a fűben. Már kezdett melegedni az idő, kora őszi napsütés melengette az arcunkat. Mellettünk néhány óvodáskori gyerek labdázott vagy éppen fogócskázott, örömteli sikongatásuk ölelte be a teret. Idősek sétáltak egymásba karolva vagy kutyát sétáltatva.
- De szar lehet nekik - bukott ki Finnből, miközben rágyújtott.
- Kiknek? - Kérdeztem, de ő csak biccentett egyet az ovisok felé. - Mert?
- Nem tudom. Tökre utáltam óvodába járni.
- Miért? Nézz rájuk, milyen boldogok. Érted. Még semmi gondjuk nincs. Egész nap esznek meg alszanak. Meg játszanak.
- Nem boldogok.
- Miért?
- Ha az egyik nap nem veszik be a labdázásba valamelyik srácot, akkor bukta, kész, vége mindennek. Óriási seb, szocializációs készségek kuka. Na meg ott van a megfelelési kényszer, már ilyen korban, érted? 5 éves formák, aztán már megmondják nekik, hogyan rajzoljon virágot. Kibaszott paradigmákba szorítják a kölyök gondolkozását. Már most! Szar az egész.
- Az élet előtere - vontam vállat.
- Eds! - Ült fel hirtelen. - Na. Na, azt nézd. Ő - mutatott előre. Egy piros kabátos, vörös, fonott hajú lány sétált édesanyja mellett, a kezét fogva. Valamiről nagyon magyarázott anyjának, teljes beleéléssel. A nő hallgatta mosolyogva, néha valamit hozzáfűzött, de a kislányt nem lehetett lelőni. A gyermeki mosoly ott pihent arcán. - Ő boldog - fújta ki a füstöt. - Szabad. - Elmosolyodtam.
- Gondolom téged sem egyszer vettek ki az oviból.
- Miért, téged sose? - Nézett rám napszemüvege mögül.
- Nem - nevettem fel. - Minden nap ott rohadtam. Néha betegen is. Anyámék nem preferálják ezt a lógás témát.
- Aha. Ezért fosol ennyire tőlük.
- Nem fosok tőlük...
- Szóval akkor egész nyugodtan felhívhatod anyádat, hogy nem volt kedved elmenni, ezért itthon maradtál? - Kérdezte, de nem válaszoltam.
- Én se szeretek lógni.
- Most mégis itt vagy.
- Ja. Szarul is érzem magamat miatta.
- Az első két heti lógásod miatt is? - Tolta le orra hegyére a napszemüvegét.
- Most megfogtál. De az más.
- Miben?
- Az részben...legális volt. Tudtak róla anyámék.
- Tehát ha anyád tud róla, az onnantól legális. Nézzük...kinyírsz öt embert, elmondod anyádnak, onnantól fátylat rá?
- Finn, ez más. Kiforgatod a szavaimat.
- Azt, hogy tekintélyelvű nevelést kaptál, azt nem tudom hova forgatni - tekert be egy újabb cigit.
- Te mennyit szívsz? - Kérdeztem meglepve. És persze a témát terelve.
- Eds, ez csak fű.
- „Eds, ez csak fű" mondta Finn Schreiber, a Laissez-faire szülők gyermeke - vágtam rá, mire Finn felnevetett.
- Melyikünk járt jobban? - Kérdezte a fűben elnyúlva még mindig nevetve.
Egész délután ott voltunk. És végig beszélgettük az egészet. Hogy az anyukájával régen ő is rengeteget sétált itt. Hogy mennyire utálta a menzát. Hogy mindig félt mindkettőnk a dadustól. Aztán hirtelen szóba jött Nietzsche és a nihil. Majd valahogy arról volt szó, hogy van egy eldugott kis színtársulat, és hogy véletlenül mindketten láttuk tőlük Kafka Átváltozását, és hogy mennyire király volt. Hihetetlen volt. Finn állati értelmes srác, komolyan. És bónuszként egyszer sem jutottak eszembe anyámék. Meg hogy hogyan gyilkolnának meg, ha tudnák, hogy egész nap a parkban fetrengtem és semmi hasznosat nem csináltam az égvilágon. Semmit. Csak léteztem. És mintha egy pillanatra szabad lettem volna.
Este hat körül tápászkodtunk fel a földről, ugyanis Finn kapott két telefont. Egyet az anyjától, egyet meg valami haverjától. Mindkettőnek lényege annyi volt, hogy hol van, és miért nincs ott. Szóval először Finnék lakása felé vettük az irányt. Az Almstadtstraßenel lakott, ami relative közel volt a parkhoz. Bár a környék maga nem volt a legfényesebb. Legalábbis a miénkhez képest, bár azt utálom, hisz mondhatni egy turista látványosság volt az otthonom.
Egy elég régies, de mégis a maga módján szép lépcsőházba értünk be. Orromat megcsapta a dohos levegő, ami a térben terjengett. Mély levegőt vettem. Megnyugtatott. Komolyan. Két emeletet sétáltunk fel, míg nem megálltunk egy hatalmas, fehér ajtó előtt, amin látszott, hogy az idő már megviselte, hisz széléről már kezdett lepattogzani a festék. Finn kezdett szórakozni a zárral, amikor nyílt az ajtó. Középmagas, kedves arcú nő nyitott ajtót. Szeplők vonultak végig az arcán, mélybarna szemei csillogtak. Azt hiszem, ő lesz Finn anyukája.
- Szia, édesem - ölelte magához Finnt. - Gyertek be - biccentett. Az előszobát melegség járta át. A falak mustársárgában pompáztak, rajta festményekkel. Akarom mondani, gyerekfestményekkel. Ezeket biztos Finn csinálta.
- Anya, ő itt Eddie.
- Szia - nyújtotta a kezét mosolyogva. - Selma Platzdasch.
- Eddie Dietrich, nagyon örülök Frau Platzdasch - mutatkoztam be viszonozva kedvességét. Platzdasch. És nem Frau Schreiber. Elváltak? Jesszus, Finn említést se tett az apjáról egész délután. Akkor igen?
- Eddie egy pár napig igénybe venné az állati jó szívedet és a szobám felét, ugye nem gáz? - Dőlt neki a bejárati ajtónak Finn.
- Persze, dehogy baj! Szívesen látunk - simította meg a karomat kedvesen.
- Köszönöm...
- És minek köszönhetjük a társaságodat, Eddie? Már ha nem vagyok túl indiszkrét...- Kérdezett rá Finn anyukája. Automatikusan az alsó ajkamba haraptam, és Finnre néztem.
- Lett volna a héten valami osztálytábor, aztán véletlen majdnem elment, de megmentettem - darálta le Finn.
- Ó, ez... szuper. Kértek egy teát? Most főzöm - biccentett a konyha felé az anyukája, de Finn elindult a másik irányba.
- Anya, nagyon cuki vagy, de sietünk - nyitotta ki a szobája ajtaját, és felkapcsolta a villanyt.
- Jézusom - csúszott ki a számon. Enyhén sokkos állapotba kerültem. Könyvek, könyvek, de mindenhol könyvek, az asztalon, a polcokon, a földön, mindenfelé, rengeteg papír szétdobálva, amire talán még valami volt is irkálva, egy gitár elfeküdve a romok között, az íróasztalán könyvtorony, kettő könyv nyitva, ceruzák és tollak szétdobálva rajta. És az ágya. Amin éppen a 22-es csapdája pihent.
- Üdv a birodalmamban - dőlt le az ágyára Finn. Tátott szájjal álltam még mindig az ajtóban. - Egész nap hisztiztél a táskád miatt, most meg itt a lehetőség, és nem veszed le.
- Te...te hogy találsz meg itt bármit?
- Tanulmányok bizonyítják, hogy a rendetlen emberek kreatívabbak és kiegyensúlyozottabbak. Itt éppen elmém munkálkodását láthatod.
- De ez...ez nem rendetlenség...itt leforgathatnák a harmadik világháborút baszki - léptem közelebb, és ledobtam a táskámat.
- Na jó, inkább menjünk.
- Ha visszaértünk, a szobád ugyanúgy fog kinézni.
- Ja. De megpróbálok gondoskodni a megfelelő véralkoholszintedről, hogy amikor hazaesünk, ne érdekeljen - csukta be mögöttünk az ajtót.

Sziasztok kedveseim!💕
Ez most egy elég hosszúcska rész lett, és bocsánat hogy ilyen későn pakolom ki, de mindig ilyenkor száll meg az ihlet :D
Köszönök minden kommentet és voteot,nagyon cukik vagytok!💖
P.s. Gondolkozom, hogy esetleg összeteszek egy lejátszási listát a "srácaim" életének zenéiből talán jövőhéten, de majd még meglátjuk!
Legyetek jók, pussssz💕