The Difference Between Hell and Home

30.

Finn

A szélcsend ominózus pillanatai mindig képesek elhitetni veled azt, hogy tényleg kezd minden csillapodni. Pedig ezek azok a bizonyos jelek, hogy nemsokára utolér, sokkal intenzívebben az, ami eddig pihent. Mi persze naivan, bár kimondatlanul jegyeztük meg egymásnak, hogy most vége? Vége. Ezek a mondatok szájunkat nem hagyták el, rossz ómen lett volna, vagy nem tudom. Meglepődve konstatáltuk azt, hogy a napokban elmaradtak a csípősnek szánt, valójában elég gyenge attrocitások, tőlük nekünk címezve. Nem mondom, hogy teljesen eltűntek volna, hisz olykor hisztérikus nevetés csapódott le rajtuk, mikor elsétáltunk előttük. Vagy egy-egy elejtett megjegyzés, amit fél füllel hallottunk csak, de jobb is volt így. Legalább került egyik fél sem kínos szituációba. Ők azért nem, mert olyannyira elképesztően nívótlan szavakkal igyekeztek lejáratni mindkettőnket, hogy ezek végül inkább rajtuk csattantak. Mi meg azért nem, mert őszintén mondom, de sokkal kreatívabban tudtam volna saját magamat földbe tiporni, s a szekunder szégyenérzet így legalább eltűnt a mindennapjainkból. Eddiere pedig egyre büszkébb voltam, azt hiszem. Mintha az összes megjegyzés lepergett volna róla, meg sem rezzent egy porcikája sem, mikor esetleg mellettük elhaladva valami támadó-jellegű mondat elhagyta valamelyik száját, mert csak bekerült ez az éterbe, s keringett, minket kikerülve. Egyre nyugodtabb volt, felszabadultabb, és már nem is feszengett annyira vészesen, magához képest. Talán ezért is kezdtem azt hinni úgy igazán, hogy tényleg vége van. Gondoltam ezt én. Ó, Finn, hogy milyen könnyen át lehet téged baszni.
A péntek reggelem elég szarul indult. Otthon nem volt semminemű koffein, egyedül a tegnapról maradt kevés por csücsült táskám alján egy tasakban. A konyhaasztalnál ülve futtattam a teljesen reményvesztett rendszert, hogy most mi a faszt csináljak. Bőven elmúlt már fél nyolc, így természetesen ma is késésben voltam, mint állat. Nem lett volna időm még valahova beülni kávézgatva még tovább húzni az időt. Ujjaimmal doboltam az asztalon, rágódtam egy csíkon. Megint menjek be kicseszett magas pulzussal? Álljak le megint Eddievel vitatkozni ezen? Á, nem érdekel. Vállamat megvonva, saját magammal egyetértve öntöttem ki egy kevés port az asztalra, majd egy szép, és igen vékony meg persze rövid utcát húzva szívtam fel orromba az egyetlen adrenalin-löketet, ami a közelemben volt. Erőhöz jutva tápászkodtam fel, gyorsan felkaptam a földről hátizsákomat, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Lábaimat szinte ész nélkül szedtem előre, mint valami tök lelkes diák, aki életében először véletlenül elaludt, és ezért lelkiismerete olyan erővel igyekszik eljuttatni iskolája kapujához, hogy szinte mindenkit fellök maga körül. Na majdnem ilyen voltam. Csak a lelkiismeretem helyett engem a cucc vezetett. Az első órámat csípőből lekéstem, és persze a szünetet is, így csengetésre toppantam be az épületbe, ahol még kerülgethettem a késéssel harcoló sorstársaimat is. Szó nélkül nyitottam be a terembe, ahol Frau Reinhardt az asztalnál ülve kezében fogta a naplót, és az ajtó kicsapódására megrázkódva fordult felém.
- Bocsánat - ismételtem századjára az „elnézést" összes szinonimáját első óráimon véghez vitt késéseim miatt. Szemeimmel Eddiet kutattam egyből, aki ott ült helyén, s fejét rázta mosolyogva. Méregzöld, napsárga csíkos pulóverben volt, aminek fehér szegélye gyönyörűen kiemelte vékony csuklójának vonalát. Baromi jól nézett ki, komolyan.
- Ó, Schreiber úr. Hát akkor ne is üljön le, meg volna az önként jelentkező felelőnk - csapta be a naplót, rosszindulatú mosolyt villantra rám. A kurva életbe.
- Miből? - Kérdeztem megrökönyödve.
- Biológiából, seggfej - kiabálta a hátsó sorból Tyler. Ne szólj vissza. Abba fogja hagyni. Ne szólj vissza. Ez működött a héten. Ne szólj vissza.
- Apfelbaum, fejezze be. Szeretne helyette felelni? - Lapozgatta a tankönyvet Reinhardt, szemüvegét kampós orra hegyére tolva. Ijedten néztem Edsre, aki csak a fejét fogta, hiszen tudta, hogy Reinhardt boldog lehet, ha legalább azt tudom, hogy ő tanítja a biológiát. Akármilyen gáz is beismerni, tényleg így volt. Nagyon nem izgatott ez akkoriban. Nem bírta lekötni a figyelmemet az, ami nem érdekelt. Megerőltetni meg ki akarja magát? Felesleges. - Nemhez kötött öröklődés - adta ki a címet, mintha ez aztán kurva sokat segített volna. Majd a tanári asztalhoz elé sétált, és összefont karral méregetett. Jó. Kezdjünk el pofázni. Az mindig megy.
- Szóval...- Haraptam be ajkamat. - Hát az emlősökben meg állatcsoportokban a hímeknél x és y, a nőstényeknél x meg x kromoszómák vannak - Fejeztem be az egyetlen dolgot, amit tudtam.
- Nagyon jó, - sóhajtotta a tanár unottan - most akkor ezt magyarázza el részletesebben.
- Mit?
- Ezt. Mondjuk, hogy ezeket a sejteket hogy hívjuk. Ilyenekre vagyok kíváncsi. - Hát nekem meg kibaszottul nem volt ehhez most kedvem. Unottan bámultam a plafont, egyik lábamról a másikra állva, próbálva azt visszatartani, hogy elkezdjek sétálgatni a teremben. Majd hirtelen kapálózásra lettem figyelmes. Eddie mutogatott, hogy figyeljek rá. Tátogott valamit. Értetlenül néztem rá. Valami tök halandzsa szó volt. De a d betűt ki tudtam venni.
- Hú - gondolkoztam el hosszan, mintha annyira tudnám, miről van szó. - D betűs, nem?
- Fantasztikus - válaszolta tiszta közönnyel. Dipamid? Dipomin? Dopamin? Mi a fasz? Nem értem. Idegesen kezdett firkálni füzetébe, majd felém mutatta.
- Diploid sejtek! - Mutattam a tanárra vigyorogva, Eds felé meg egy hálás pillantást küldtem.
- Jó. Tovább. Milyen kromoszómák ezek?
- Ivari? - Kérdeztem félve.
- Magából mindent harapófogóval kell majd kirángatni?
- Kicsit szégyellős vagyok - rántottam vállat szerényen.
- Aha. Látom - forgatta meg szemeit egy pillanatra. De aranyos. - Mondja, előfordulhat e, hogy ezek a kromoszómák megcserélődnek? - Jézusom, honnan tudjam? Gondolom nem. Eddie lassú bólogatásba kezdett. Ja. Akkor igen.
- Igen.
- Oké, és kiknél látjuk ezt? - Már majdnem sikerült rávágnom, hogy a madaraknál, de elvágta szavaimat egy mély hang.
- Dietrich, nem kell segíteni a barátnődnek, nélküled is olyan kurva okos úgyis - fröcsögte Kline, székén hintázva. Ajkaimat összeszorítva igyekeztem azon, hogy visszaszóljak valamit, de nem tehettem. Reinhardt lendületből fordult meg felé, és szúrós hangon kezdett neki.
- Eddie Dietrich, mondanám, hogy jöjjön ki Finn helyett felelni, de nem mennék vele sokra, így inkább megkérdezném, hogy óhajtja e majd azt a jegyet, amit összekapar magának a fiatalember? - Mutatott rám hátulról, fortyogva. Eddie némán rázta meg a fejét. Bassza meg, ne már. Nem őt kéne most ezért kiosztani. - Akkor, Finn - fordult felém vissza. - Kezdjük előröl. Kiknél cserélődik fel? A madarakon kívül, amit már hallottunk - nézett Eddiere lesajnálóan. - Hogy történik mindez?
- Schreiber, gondolj magadra, biztos a ratyiknál is megcserélődik - visított fel Tyler, s ezzel egy időben dőlt ki az összes a padjából, könnyeiket törölgetve a nevetéstől. Ha ha. Hát ez aztán tényleg jó volt. Unottan tapsoltam meg kommentjét, Reinhardt csak idegesen fészkelődni kezdett, valami olyasmit motyogott, hogy hagyják abba, meg hogy zavarják a felelést, ilyenek. S ezt az egész káoszt egy magabiztos monológ megkezdése törte meg.
- Felvilágosítalak arról, hogy Dean Hamer genetikai elmélete szerint az X kromoszómának lehet köze a homoszexualitáshoz, pontosabban ennek egyik végszakaszán található az xq28 nevű gén, ami talán beleszólhat ebbe, de hozzá tenném, hogy hiányos az elmélete, ráadásul Magnus Hirschfield kidolgozott egy neurológiai és hormonális elméletet, aminek végül semmi értelme nem volt, de nyugodtan nézz utána ezeknek, meg az se ártana, ha tudnád, hogy pszichiátriai és pszichológiai szakemberek egységesen kimondták, hogy ez nem minősül betegségnek. Egy dolgot viszont sajnálok, azt, hogy nem lehet kigyógyítani az embert abból, hogy egy degenerált gyökér - zárta le Eddie egész nyugodt hangon, majd padjába visszafordulva rám nézett, s elmosolyodott. Engem meg elöntött a forróság simogató érzete. De a csikorgató visítás térített vissza a valóságba.
- Na jó, elég volt, Schreiber, egyes, Apfelbaum, egyes, Dietrich...- Állt meg egy pillanatra. - Szintén - csapta fel a naplót, és intett, hogy húzzak a helyemre. A székemre ülve halk „ne haragudj" hagyta el a számat, mire ő annyit suttogott, hogy tök mindegy.
Rettenetesen fura volt amúgy. Mármint az, hogy miután ez az incidens lecsengett, mintha Tyler visszavonult volna. Egy szava nem volt hozzánk. És ez aggasztott a legjobban. Pedig ilyenkor általában jön az, hogy „hú, meg há, meg kurva anyád Schreiber". De semmi ilyen nem történt. Nem voltam nyugodt. Egy cseppet sem. Furcsa volt az egész légkör aznap. Belengte valamiféle rejtett feszültség. Próbáltam úgy kezelni a dolgokat, mintha annyira betett volna neki az, hogy Eddie ledegeneráltazta, és megtörtént a megváltás, szeplőtelen Szűz Mária lett a gyerekből, meg minden. De hát nem így volt.
Utolsó óránk végeztével Eddiere még kellett várnom nagyjából negyed órát, mert Keglerrel dumált meg valami novella elemzéses félreértést, s nekem ebbe túlzottan nem volt kedvem beszállni, ezért az udvarra sétáltam ki, hogy rágyújtsak. Nem volt vészes idő. Bár az égbolt teljes takarásban volt a ránehezedő viharfelhők nyomása miatt, a nap sugarai egy pontban mégis lyukat ütöttek rajta, s terítették be a betont. S ezek a sugarak finoman simogatták az arcomat, ezért szememet lehunyva szívtam cigarettámat, és magamba egyszerre a d vitamint, a falnak döntve fejemet. Majd hirtelen eltűnt a melegség, s teljes sötétség lett úrrá. Homlokomat ráncolva nyitottam ki szememet.
- Hát mit ad Isten, szervusztok - mosolyogtam rájuk kellemetlenül, miközben összeszorított fogaim közül kidőlt a füst.
- Szevasz - lépett közelebb Tyler, egészen közel.
- Mi a helyzet? - Érdeklődtem, próbálkozva azon, hogy valami kedves stílust magamra erőltessek.
- Vázolom - nyomta két ujjával homlokomat erősen, így fejemet nekilökve a falnak, amit ott is tartott, jó szorosan. - Most kiverem belőled a szart is, aztán megtanulsz a seggeden maradni - csikorgatta fogait eszeveszett módon. Ajtócsapódás hallatszott, halk léptek, egy tornacipő súrlódása a sarkon-fordulás miatt, s egy megtorpanás. Eddie állt előttünk, kezében könyvét mellkasához szorítva. Ijedten nézett végig rajtunk.
- Mi a faszt csináltok? - Kérdezte csendesen, s megindult felénk.
- Mit csinálnánk? Kicsit helyre teszem a kiscsaj agyát. Bár őszintén, rád is férne egy kis helyrerázás - fordult Eds felé, a fejem szorítása így alább maradt.
- Most mi van? - Szólaltam meg zsebre dugott kézzel. - Meg akarsz verni? - Tettem fel a kérdést, s ezzel elértem, hogy újra rám nézzen. - Oké. Gyerünk - tártam szét a kezemet.
- Finn...- Kezdett bele Eddie, de beleszóltam.
- Nem, komolyan. Gyerünk. Ha neked most attól jobb lesz, hogy most megfejelsz egyszer vagy kétszer, gyomron taposol, vagy feltöröd az orromat az agyamig, akkor hajrá. Ha ezzel elintézzük a „számlát", akkor csináld. Bár én még mindig annak a híve vagyok, hogy örülnék, ha inkább elmondanád, hogy mégis mi a kurva élet bajod is van tulajdonképpen velem. Szóval az így elég jó lenne, de mindegy. Ha neked ez kell. Legyen. Nem is igazán lepődök meg amúgy - nevettem el magamat. - Így kommunikálsz. Cselekszel. Ha valami nem tetszik, nem szürkeállományodat dolgoztatod meg, hanem inkább izmaidat. Ami amúgy lássuk be, elég szar. Szóval én tényleg nem akarok neked rosszat. Ha te így tudsz beszélgetni, hogy kivered pár fogamat, akkor beszélgessünk így. Na. Mi lesz? - Léptem hozzá közelebb, mert már annyira mindegy volt ez az egész. De Tylernek csak gyöngyözött a homloka, s kezdett vörösödni az egész arca. Nyaki ütőere gyors ritmikát vett fel. Meg se mozdult. Vártam egy pár másodperces hatásszünetet, hol rá, hol Klinera, hol arra a gyerekre, akinek még mindig fogalmam sincs a nevéről, de egyik sem lépett semmit. Tudtam, hogy ez lesz. A nagy büdös semmi. - Hát jó. Akkor nem - indultam volna meg Eddie felé, de karomat erősen megszorítva rántottak vissza, majd erőteljes csapódás verődött arcom vonalán, orrcsontom reccsenése hallatára testemben végigfutott egy egyetemes hányinger-érzet, s feszítő lüktetés lett úrrá arccsontom körül. Melegség öntötte el a területet, ami orromból indult, s ajkaimba csordogálva bújt át fogaimon ez a vas ízű folyadék. A fülem csengeni kezdett, s a sokk miatt már a betont éreztem kezeim alatt. Nem láttam sok mindent, homályos volt körülöttem a világ. Még egy gyenge, vagy erős, vagy már mit tudom én milyen rúgással koronázta meg magát az egyik, bordáim közé, ami már talán nem is fájt annyira. Majd öklét megrázva mondott valamit még, amit nem hallottam, s eltűntek előlem. Kettőt pislogtam, és hirtelen Eddie jelent meg előttem. A fejemet fogta, valamit nagyon magyarázott. Egyik kezemet megemelve töröltem le végre a szűnni nem akaró folydogáló akármit orromról, de a mozdulattól össze kellett szorítanom fogaimat, mert őszintén, ordítani tudtam volna, annyira fájt. Sötétkék pulóverem ujján valami még sötétebb anyag jelent meg. Vér volt.
- Finn? Finn - szólongatott Eddie folyamatosan, s mivel végre a csengés alább maradt, széles mosolyra húztam a számat.
A mosdóban a csempézett talajon ülve nyomtam orromba nagyjából két percenként cserélgetve a zsebkendőket, már egész szép halom tornyosult mellettünk.
- Ez egy nagyon király kreáció, ki is állíthatnád - nyögtem ki orrhangon, a véres zsebkendők felé biccentve egy óvatosat. De meg is bántam. Belehasított a fejembe a fájdalom. Eddie a szemeit összehúzva rázta a fejét folyamatosan. - Az lenne a címe, hogy „Az iskolán belüli erőszak hatása a környezetre". De most komolyan, mennyi zsebkendőt él fel egy ilyen kis szolid eset?
- Hagyd abba - utasított mérgesen, de csak nevettem. - Most miért nevetsz?
- Miért, sírjak?
- Hát, nem tudom. Most rendezték át az arcodat.
- Nyugi, ígyis-úgyis jó kan vagyok - kacsintottam rá, bár most éppen pont nem úgy festettem. Egy kézzel szorítottam orromhoz két zsepit, egyiket orromból csordogáló vér megállítására, másikat meg fogínyemben meginduló vérzésre. Inkább nem válaszolt, csak egy zsebkendőt bevizezve törölte le a már megalvadt vért arcomról.
- Miért csináltad?
- Mit?
- Ezt. Minek provokáltad ki? Kellett ez?
- Nem provokáltam ki. Fordított pszichológiát akartam alkalmazni. Nem jött be. Ez a gyerek veszett ügy. Nem használ rajta semmi - döntöttem hátra fejemet, mire Eds visszatolta, hogy ezt ne csináljam.
- Ne döntsd hátra. Csak nyomd oda jobban - kezével kissé megnyomva az én kezemet, tolta orromhoz erősebben a zsepit, mire felszisszentem. - Oké. Be kéne vinni téged valami orvoshoz - állt fel.
- Nem! - Szóltam rá.
- Mert?
- Mert...nem kell, nem vagyok vészesen - próbáltam feltápászkodni. Hogyne. Majd bemegyek kórházba. Csinálnak egészen véletlenül valami rutin-ellenőrzést, aztán...
- És ha eltörött?
- Dehogy törött el.
- Baszdmeg te azt honnan veszed? - Nevetett fel Eds kínjában.
- Érzem - helyezkedtem szembe a tükörképemmel. Az alvadt vér úgy terült el bőröm felszínén, mint üszkösödő beteg testén a fekete, kínokkal teli foltok. De egyébként orrom nem tűnt megtöröttnek. Kicsit zúzódott volt, de talán ennyi. Bár elég undorító volt. Már pont szólt volna, mikor pittyent a telefonom. Lassan rángattam ki zsebemből, s néztem rá az üzenetre. Cím. Fájdalmas mosolyra húzódott a szám.
- Mi az?
- Cím.
- Cím? Mi van? Te így akarsz elmenni ma? - Mutatott rajtam végig idegesen.
- Hát most miért?
- Finn, légyszíves.
- Majd felveszek egy balaklavát, aztán jó leszek.
- Persze. Nem mész te így sehova. Hazakísérlek inkább - karolt át óvatosan.
A metrón ülve rémült tekintetek vonultak rajtam végig, de mit tudtam volna csinálni? A fejem zúgott még mindig, és rettenetesen fájt a rá mért ütés miatt. Nem bírtam foglalkozni a megrökönyödött arcokkal. Picit szédültem is, így Eddiebe kapaszkodva sétáltunk fel a lakásig, ahol az ágyon egyből eldőltem, de vállamat két kézzel megfogva húzott vissza, hogy jobb lenne, ha most ülnék. Pont egy pohár vízért ment ki a konyhába, mikor megcsörrent a telefonom. Ayla volt az.
- Szia - szólaltam meg rekedt hangon.
- Finnie! Láttad a címet?
- Aha.
- Mikor találkozunk?
- Figyelj, most nem tudok beszélni. Történt egy kis gáz, ezt majd megbeszéljük kicsit később - suttogtam a telefonba, de felesleges volt hangerőmet lejjebb venni, mert Eddie vissza is ért, s mérgesen méregetett.
- Micsoda?!
- Akarom mondani nem, nem tudok ma menni - sóhajtottam Eds szemébe nézve, aki végre nyugodtan bólintott egyet, és a kezembe adta a vizet.
- Finn. Mi történt?
- Semmi. Majd elmesélem. Nincs baj, tényleg. Vigyázzatok magatokra.
- Hát ezzel most nem nyugtattál meg - hangja elég ingerült lett, így nagy levegővétellel elecseteltem neki röviden a történteket. Jól kinevetett, aztán mondta, hogy majd átnéznek akkor hozzám, de megnyugtattam, hogy nem kell, Eddie itt van. Elkeseredetten dobtam le magam mellé a telefont. Most hagyok ki először egy ilyet, önhibám miatt. Fasza.
- Most mit hisztizel? Életedben először kihagyod. Meg amúgy is, jobb ez így. Egy hétvégén nem rombolod magadat szarrá.
- Hát pont ezen hisztizek - dőltem le újra az ágyba. - Nem értem. Jó, mindegy. Majd elmegyek, ha hazamentél - mosolyogtam rá gúnyosan.
- Hú, de kibasztál velem - sóhajtotta cinikusan. - Akkor nem megyek haza - tárta szét karjait. Mintha ez akkora fenyegetés lett volna. Pedig ettől a kijelentésétől szélesedett ismét vigyor az arcomra. S öntött el a tiszta boldogság, ami elfeledtette velem egy pillanatra félig megtört orrcsontom szúró fájdalmát.

Sziasztok kedveseim! 💕
Most csak annyit jegyeznék meg, hogy úristen. Harminc.