The Difference Between Hell and Home

48.

Finn

Tényleg elképesztően rühelltem a születésnapokat. De azt hiszem, sose jött még ilyen jól kifogásként. Egyébként a reptérig egész nyugodt volt, talán a fáradtság volt ennek a legnyomósabb indoka. Az úton még anyjával is beszélt, hogy hamarabb lelépett otthonról, mert születésnapom van, elém jön, meg ilyenek, és igyekszik hazaérni vacsorára, de nem feltétlenül biztos, hogy sikerül. Eds anyjának csak félhazugság jár. Túl jó egy egészhez. Igazából Eddienek nem meséltem túl sokat arról, hogy mit is beszéltem az anyjával azon a bizonyos estén. Azon vagyok leginkább, hogy rávezessem, hogy édesanyja talán mégsem a sátán méhében fogant. Nehezen, de szerintem alakul. Amúgy meg egészen elképesztő, hogy az emberek mennyire nyugodt szívvel hisznek el mindent, ha valaki születésnapjáról van szó. Ez persze elég kiábrándító, de mint említettem, kivételesen kijelenthetem, hogy anyám jó napra időzítette a világrajöttemet.
Az egyetlen problémám az volt, hogy hihetetlenül álmos voltam, így igyekeztem volna beiktatni egy másfél órás power-nap szerűséget, ha nem érzem magam mellett azt, hogy Eds az ülésbe markolva, szaporán de mégis halkan kapkodta a levegőt.
- Nem bírod? - Szólaltam meg lehunyt szemekkel.
- Mit?
- A repülést.
- Azt a fajta repülést nem bírom, amiről anyámék nem tudnak. - Nagynehezen kinyitottam a szemeimet, és ránéztem.
- Nyugi. Inkább aludj.
- Aludjak?! Mi lesz, ha lezuhanunk? Mit mondom anyáméknak?!
- Hát akkor már igazából semmit - nevettem fel erőtlenül, de ő ezt korántsem tartotta humorosnak. - Eds. Nem fogunk lezuhanni.
- Te azt honnan veszed?
- Belsős infó.
- Az agyamra mész. De tényleg - döntötte hátra a fejét. - Belegondoltál abba, hogy...
- Nem.
- Oké - tette keresztbe karját, és dühösen az ablak felé fordult. Ilyenkor szemöldökét mindig összehúzta, s két vékony, finom mélyedés ékelődött homlokára, amit imádtam. Vicces volt, amikor duzzogott. És egyben gyönyörű.
- Na, ne kímélj - sóhajtottam, várva, hogy rámzúdítsa az összes felesleges rettegésfaktorú agymenését.
- Mi lesz, ha késik a gépünk visszafele? Vagy nem indul. Vagy valami gáz lesz. Vagy Párizsban ragadunk. Finn, mi lesz akkor? Vagy mi lesz az igazolatlanunkkal? Mit mondok anyáméknak? Úristen.
- Most mondok egy nagyon bölcset.
- Na.
- Tizenegyezer méter magasságról nem igazán szállhatsz ki, szóval kezdj megbékélni a gondolattal.
- Kösz, rengeteget segítettél - tördelte kezeit újra, amit valljuk be, elég fájdalmas volt nézni. Ujjpercei néhol ki voltak sebesedve ettől a reflexszerű pótcselekvéstől, mert a pánikkezelése lassan tényleg annak volt mondható. Lassan emeltem ki egyik kezét a folyamatos tördelésből, és nagyon óvatosan megsimítottam, jelezve azt, hogy hagyja abba.
- Nem segít a helyzeten - biccentettem a keze felé, amit éppenséggel sajátomban tartottam. Szinte elveszett a keze az enyémben. Mintha nem is fogtam volna semmit. De egyszerre mégis mindent jelentett az a pár másodperc. Ilyen hihetetlenül apró keze volt a srácnak. Szerintem azért is tudott így festeni, vagy mit tudom én, de volt benne valami, mármint az ujjaiban, a tenyerében, abban a pár, pánik szülte, kicsiny sebhelyben, úgy az egészben, ami magyarázatot adhatott tehetségére. - Ráérünk kitalálni élesben.
- Nem akarok élesben ilyet csinálni - motyogta halál sápadtan, és kezét visszahúzta ölébe.
- Nem fogunk. Próbálj aludni. Nyugi - vettem fel a leghiggadtabb hangomat, azt, amit nála szoktam használni. Ez általában beválik. Vagyis már nagyjából egy hónapja nem balhéztunk óriásit, él mindkettőnk, szóval valószínűleg működik.
Valamilyen irdatlan csoda folytán sikerült valamennyit aludnunk, ami meglepően sokat segített a halál-közeli ájulás ébreségi szintünkön. A vonaton ülve még leginkább csak ébredeztünk, az ablakon kinézve pislogtunk, és próbáltuk realizálni, hogy igen, most tényleg Párizsban vagyunk. Nap sütötte álommal küszködő arcunkat, december elejéhez képest egész jó idő volt. Eddie a napszemüvegemben ült velem szemben, térdeit felhúzta maga elé s állát rátámasztva legeltette szemeit a tájon. Makulátlan bőrét olykor cirógatták a reggeli napsütés fehéres sugarai, ezzel elérve, hogy én ne Párizs utcáiban gyönyörködjek, hanem benne. Olyan volt, mint egy fáradt gyermek, 'ki egy hosszú kocsiút után elsőként látja meg a tengert. A vonatról leszállva egy pár percig csak álltunk, a vonat is elsuhant már mögöttünk, amerikai plánban tökéletes jelenete lehetett volna valami francia coming of age filmnek.
- Hova menjünk? - Fordult felém Eds. Vállat vontam. - Fasza - nézett rá órájára. - Nincs időnk amúgy semmire.
- Mennyi az idő?
- Háromnegyed tíz.
- Mindenre van időnk - indultam meg, de nem jött utánam, ezért felé fordulva kezdtem el sétálni. - Nem Eiffel tornyot mászni meg Louvreos tárlatvezetést nézni jöttünk - tártam szét a karomat mosolyogva, és biccentettem, hogy induljon el. Hátizsákja pántjába kapaszkodva rágta száját, majd sóhajtva megindult utánam. A La Saine mellett sétálva azonnal belebotlottunk egy hatalmas üvegablakos, borostyánnal benőtt régiség boltba, ahova szinte megbeszélés nélkül rontottunk be egyszerre. Iszonyatosan szűkös volt az egész, szerintem nagyjából két emberre lett tervezve, de ennek ellenére tele volt zsúfolva régi bakelitekkel, porceláncsészékkel, analóg kamerákkal, polaroid gépekkel, ékszerekkel, amiknek nagy részét már felemésztette az idő s a rozsda, s az egész helyiségben ezeknek az összhatásának a fanyar szaga keringett. Eds egy poros festmény előtt guggolt, napszemüvegemet fejére tolta fel, és kezével óvatos mozdulattal ért a képhez. Egy félmeztelen nő feküdt egy díványon, göndör fürtjeit éppen egy hajtűvel igazította rendezetté, s ágyékánál egy fehér lepedővel tartatta meg a festő azt a szépséget, 'mit csak valaha ő láthatott.
- Tetszik? - Kérdeztem mellé hajolva.
- Nem tudom. Annyira nem. Csak kurvára elszomorít.
- Mert?
- Hogy ez csak így itt van. Egy tök random boltban. Pedig valakinek anno biztos állati sokat jelentett. Itt díszeleg egy nő, félpucéran. Érted, most neki milyen lehet? Odaadta a testét a vászonnak, meg annak, aki lefestette, erre itt köt ki.
- Pedig szerintem pont ez volt a lényege.
- Miért?
- Gondolj bele, lehet már száz éves is megvan ez a kép, lehet ez a nő már nem is él, de van róla egy festmény, ami kering a világban, és senki se tudja, ki volt ő, csak van róla egy fél akt portré. A festő nem feltétlen magának csinálta. Megakarta mutatni, hogy ez a nő...gyönyörű volt. Vagyis szerintem nem, de mindegy, csak azt hiszem értem, mit akart elérni. Hogy ez a szépség megmaradjon immanens szinten, és ne a testével együtt eméssze fel a föld.
- Hogy ez a szépség megmaradjon immanens szinten, és ne a testével együtt eméssze fel a föld - ismételt meg halkan, mutatóujját óvatosan húzta végig a vásznon képződött porrétegen, majd felnézett rám.
- Mi az?
- Semmi - mosolyodott el, és felállt, majd engem kikerülve nézelődött tovább. Én a bakeliteket kezdtem átnézni, de igazából nem volt túl nagy választék, mert vagy Èdith Piafot fogtam ki, vagy Francis Lemarquet, szóval egy idő után kezdtem megunni a keresgélést, ezért egy polaroidot kezdtem forgatni a kezemben. Őskorból maradhatott kábé meg, nem gondoltam volna, hogy működik, de a fószer, aki időközben papucsban kicsoszogott hátulról egy zománcbögrével kezében, tört angollal és franciával vegyesen igyekezett nekem valami olyasmit magyarázni, hogy szerinte már nem funkcionál, de ha elviszem, akkor ad hozzá filmet is, meg minden. Vállrántva egyeztem bele a „tök mindegy, ha nem működik, legalább királyul néz ki, meg öt eurót kért érte, miért hagynám ott porosodni" vonalon elindulva. Teljesen reményvesztve guggoltam le Edstől egy pár méterre, aki épp elmélyülve tanulmányozta az egymásra halmozott, félkész, már besárgult lapokon lévő skicceket. Hibátlan koncepció volt, legbelül imádkoztam, hogy villanjon egyet a gép, s ha van egy felsőbb erő, aki most látja ezt az egészet, ő sem lehet olyan kegyetlen, hogy nem hagyja, hogy megörökítsem ezt. A szívem majd' kihagyott egyet, mikor villant a vaku, Eds egy pillanat alatt kapta oda a fejét kissé megilletődve és kissé morcosan, de reménykedtem, hogy a képen még abban a bizonyos pozícióban sikerült elkapnom.
- Jézusom, belezavarsz a szívritmusomba - tette mellkasára a kezét. Hát barátom, te is az enyémbe. Csak te nem vakuzással. Hanem saját magaddal. Mosolyogva vettem kezembe a képet, vártam az élesedését, nem is volt több néhány másodpercnél. Szó nélkül mutattam felé a képet, elég büszkén, de leginkább én örültem annak, hogy Eddiet sikerült lekapnom. Mármint nem úgy. Hanem képen. Mindegy. - Azta - lépett közelebb, és kivette a kezemből, mellettem megállva, másik kezében egy fekete bőrkötéses, nagyjából A5-ös méretű könyvet szorongatva.
- Az mi? - Biccentettem a könyv felé.
- Könyv. Üres.
- Hogyhogy?
- Csak úgy - rántott vállat, de valahogy nem elégített ki ez a válasz.
Majd úgy ültünk ki a Champ-de-Marsra, mintha végtelen időnk lett volna. Egyébként tényleg végtelen volt. Csak sajnos a járatunk végessé tette.
- Ritkán élek át veled ekkora közhelyeket - kacagott halkan Eds, miközben combjai között tartotta a fekete könyvet, aminek lapján folyamatosan járt a tolla, míg én a padon elfeküdve szívtam a cigarettámat, hunyorogva nézve őt, azon igyekezve, hogy megfejtsem, mit csinál.
- Mármint?
- Hát Párizst. Érted, itt ülünk az Eiffel torony alatt - mutatott szabad kezével fel -, bagettet tördelve - mutatott most a padra - és kávézva. Te még ráadásul cigizel is.
- Tökéletes lányregény pillanat lehetne - bólintottam elismerően.
- Hányok. Már csak tudod mi hiányozna?
- Hogy megkérjem a kezedet?
- Ott azért még nem tartunk, de ja - csukta össze a könyvet nevetve, én meg automatikusan ültem fel, egyik térdemet felhúztam magam elé, és egész komolyan néztem a szemébe.
- Miért, hol tartunk? - Kérdeztem egészen halkan, tartva a szemkontaktust. Nem volt sok levegő közöttünk, arcunk közti távolság kimerült pár centiméterben, és talán már egyetlen egy milliméterrel közelebb is kerültem hozzá, amikor arcba röhögött. - Most mi van?
- Finn, ez kurva jó volt. Esküszöm elgondolkodhatnál a Künstén - utalt állítólagos színészi képességeimre, de kijelentésétől elöntött a finom düh, hogy nem képes komolyan venni. Már én is csak nevettem, és napszemüvegemet levéve masszíroztam orrnyergemet, mert már kezdtem feladni. - Jó, mondjuk az úgy nem fair, hogy napszemüveg volt rajtad. De egy percig tényleg elhittem, hogy leszel olyan klisés és lesmárolsz az Eiffel torony előtt - röhögött még mindig. - Rám hoztad a szívinfarktust.
- Jól van, nyugodjál meg, Berlinbe se smárolnálak le, nemhogy Párizsban - löktem el a fejét gúnyosan, de ő tovább kacagott. Ráhoztam a szívinfarktust. Fasza. Ez igazán kedves tőle.
- Amúgy...- Állt el egy pillanat alatt nevetése, s arca elkomolyodott.
- Amúgy?
- Nem rossz, hogy nem vele vagy itt? Ha már közhelyeknél tartunk.
- Kivel? - Kérdeztem szemöldökömet felvonva.
- Hát...- Húzta el a száját. - Vele.
- Most úgy kéne tennem, mintha tudnám, kiről dumálsz?
- Finn, akiről egy hónapja meséltél utoljára - nézett fel rám egy pillanatra a könyvből, majd zavartan visszafordulva folytatta eddigi tevékenységét. - Tudod. Bár azt se tudom, hogy ő van e még. Sose beszéltünk róla. Ez nem fura? Mindegy. Szóval?
- Szóval mi?
- Nem tré, hogy nem vele kliséskedsz bagettet törögetve a Champ-de-Marson, meg hogy ő így nincs itt?
- De, itt van - morogtam fogaimat összeszorítva s hajamba túrva, de ő csak előrébb hajolva jelezte, hogy nem értette, amit mondok. - Mondom itt van - jelentettem ki hangosabban, indulatosabban, majd Eddie arcára azt hiszem, kiült a kékhalál. Az agyam pedig zakatolni kezdett, minden lehetséges felállást két másodperc alatt futtatott le, hogyha ez most szarul sül el, akkor talán minden ettől a pillanattól bomlik össze, és már szinte hallottam a vár falaiban a fuga kezdetleges reccsenését, ahogy Edsre néztem. - Mármint ő...ő mindig itt van velem - mutattam a mellkasomra, amiben valami éppen irdatlan fájdalmasan vergődött egyik helyről a másikra, mintha egy zavart molylepke keringett volna a lámpaburában. - Érted. Ez nem olyan, hogy ha nem vele vagyok, akkor már nincs velem.
- Ja, értem - szólalt meg hosszas, vészjósló hallgatás után, mialatt lezajlott előttem nagyjából az életem, meg az, hogy mikor fog elkezdeni ordítani, hogy jézusom, hagyjam békén, tudja, hogy rá gondolok, hogy mindig rágondolok, tudja, hogy halálosan bele vagyok esve, neki ez sok, most inkább szálljak le róla, mert ez így nem normális. De nem történt meg. Talán hitt nekem. Talán nem. Talán rájött. Talán jobban is örültem volna, ha rájön. S ezek után szót sem szólt, csak tovább mozgatta a tollat a könyvben.
- Mit csinálsz? - Hajoltam közelebb, de azzal lendülettel húzta mellkasára a könyvecskét, hogy ne lássam. - Most mi van?
- Semmi. Rajzoltam.
- Mit? - Kérdeztem érdeklődve, tényleg egészen nyugodtan, de ő csak vállat vont. Ne kezdjük ezt megint. - Mi bajod van?
- Nincs semmi bajom.
- Akkor miért nem mutatod meg?
- Tessék - dobta szinte az ölembe összecsukva, majd homlokát felhúzott térdére hajtotta. A kinyitott borító fehér felülete üres volt, a mellette lévő lapon, középen, Eds apró betűivel, idézőjellel az elején egy mondat.
- Hogy ez a szépség megmaradjon immanens szinten, és ne a testével együtt eméssze fel a föld? - Olvastam fel hangosan, kérdő hangsúllyal, mert iszonyatosan ismerősen csengett.
- Ja.
- Ez miért ismerős?
- Baszdmeg, mert te mondtad. Pár órája - húzta félmosolyra száját.
- Erre még én sem emlékszem, te hogyan? - Döbbentem le.
- Még a boltban írtam bele nagyon gyorsan, azért is vettem meg - fordította el fejét a torony s a megkopaszodott fák felé.
- De...hogyhogy?
- Tetszett. Meg rájöttem, hogy annyi minden hagyja el a szádat, amire nem is emlékszel, és ezért ahogy kimondod, elveszik az éterben. Tudom, hogy te meg úgysem fogod leírni. Én meg majd loholok utánad, mint Máté Jézus után, aztán levésem a prédikációidat - mosolyodott el, miközben tornacipőjének orrával babrált. Nem jutottam szóhoz. Annyira szerettem. És azt hiszem, megértettem a mondatom jelentését, azt a jelentését, amit a könyvhöz tulajdonított. Remegő kézzel lapoztam egyet a következő oldalra, ahol fekete tollal húzott skiccek voltak, a csontig lehullott faágakról, a berozsdásodott szélű utcai lámpákról, kutyáját sétáltató öregúrról, a morzsálódott baguetteről és a papírpoharas kávéról, s rólam. Ahogy a pad támlájának dőlve, fejemet hátradöntve, napszemüvegben világít meg a téli napsütés, kezemben egy szál Marlboroval, minek füstje rajzán pont az Eiffel toronyig szállt, bár a tornyot direkt nem rajzolta meg túl nagy odafigyeléssel, csak épp, hogy pár vonallal.
- Ez kibaszott jól néz ki - néztem fel rá még mindig elképedve, de ő csak megszeppenve, kissé félve s óvatosan tekintett rám.
- Kösz. Tudod mit lehetne még...
- Ezt? - Húztam elő a beszállókártyánkat, amit idefele használtunk fel.
- Igen - vette ki a kezemből, majd a könyvbe csúsztatta, de farzsebében kezdett kutatni, ahonnan meg egy blokkot vett elő, és azt is mellérakta.
- Az mi?
- Annak a kávézónak a blokkja, ahol voltunk. Nem tudom, elrakom az ilyeneket. Most jól jött - húzta fel vállát, mintha tényleg egy tök természetes dologról beszélgetnénk, s nem arról, hogy ő éppen emlékeket gyűjt rólunk, amitől...hogy is mondta? Belezavar a szívritmusomba. Igen.
- És akkor ez most pontosan mi is?
- Nem tudom. Ilyen mindenes. Benne vagy te, meg most Párizs, aztán majd kiderül.
- Tudod mit...- Vettem vissza a könyvet, tollát elkértem, s a róla készített képet belehelyeztem, majd aláfirkantottam a mondatot. - Legyen közös - nyújtottam vissza.
- Belezavarsz a szívritmusomba? - Olvasta fel nevetve, s rám nézett.
- Aha - húztam mosolyra számat, és a pad támlájára könyököltem. - Vagyis ezt meg te mondtad.
- Mikor?
- Amikor lefotóztalak - magyarázkodtam egy tökéletes indokkal, pedig igazából ő tette ezt velem.
- Ja, tényleg - túrt a hajába vigyorogva. - Legyen közös - bólintott boldogan. - Amúgy mennyi van még?
- Micsoda?
- A gépben. Film.
- Ja. Kilenc. Talán.
- Add - nyújtotta kezét a gépért, majd teljesen impresszionista módon kezdtünk fotózgatni magunk körül, majd az utolsót magunkról. Olyan volt, mintha hirtelen visszacseppentünk volna a nyolcvanas évek végére, és próbáltunk magunkról képet csinálni.
- Na, ez volt az utolsó - mutattam felé a fantasztikus képet magunkról, ami tényleg nem lett vészesen rossz.
- Itt hagyjuk őket?
- Micsoda? - Kérdeztem vissza meglepve.
- Tudod, igazad volt azzal a festménnyel kapcsolatban. Ezeknek a dolgoknak meg kell maradniuk. Maradjon meg Párizsban.
- Jó - egyeztem bele őt átkarolva, de kibújt kezem alól, és erősen ölelni kezdett magához.
- Azért egyet tartsunk meg.
- Melyiket?
- A közöset. Az lesz a könyv első idézete alatt - nézett fel rám egy pillanatra, elmosolyodott, s fejét visszahajtotta mellkasomra, én pedig már azon se tudtam aggódni, hogy meghallja e, hogy szívverésem szinkópa szinten ütlegel.

Na heyho!
Kitettem a részt a legfontosabbat elfelejtve:
RileySweet drága alkotott egy fantasztikus képet a könyv egyik fejezetéhez, amibe beleszerelmesedtem teljesen. Eddie arckifejezését egyszerűen imádom, pont így képzelem el a kis fejét amikor épp mérges Finnre :D 😍❤️❤️
egyszerűen imádom.❤️