The Difference Between Hell and Home

24.

Finn

Kellően undorítóan éreztem magamat. A kóla már teljesen kiment belőlem, a bor ütött, amit már elég rég éreztem utoljára, a fáradtságom meg tetőzte az egész kombinációt. Főleg az, hogy a tegnapi ruhámban feszítettem, amiben letoltam már egy teljes műszakot, és a cigaretta kátrányos íze keringett a számban. Gyomrom kissé fel is volt fordulva, ugyanis a kiadós hányásom óta semmi nem érintkezett nyelőcsövem vonulatával a bort leszámítva. Egyszóval maga a borzalom fogalma volt a jelenlegi fizikai állapotom. De ki kellett bírnom. Egyáltalán nem akartam Eddiet egyedül hagyni az iskolánk falai között. Persze, lehet beindult nálam valami túlféltő mechanizmus, meg lényegében éreztem, hogy azért ebben az egészben nekem is van saram. De lelkiismeretfurdalásom egy cseppet sem volt. Ennek így kellett történnie, és ha nem az én „hatásomra", vagy hogy is fogalmazzak, történt volna ez, akkor máskor robbant volna szét ez a már így is túlfeszített léggömb. Nem tudom, Eds meddig bírta volna így ki. Kétlem, hogy sokáig. Bár nagy szó volt, hogy ezt az állítólag kényelmes állapotot ilyen hamar feladta. Ehhez valami tornádó-szerű hatásnak kellett történnie. Talán ez az is volt. Ki tudja. Gyötört a hányinger, most éreztette velem szervezetem azt, hogy vagy ennem kell valamit, vagy szert juttatni magamba. Nem voltam képes egyikre sem jelenleg. Émelyegve lépdeltünk el az osztályig, ahol csak bedőltem a padomba, és karomra dőlve fordultam felé.
- Jól vagy? - Kérdezte halkan, félig a padomon ülve.
- Aha. De kéne valami.
- Mi?
- Valami. Egy utca.
- Hogy mondod? - Nézett rám értetlenül.
- Egy utcácska. Na. Tudod.
- Mi van?
- Eds, bassza meg. Csík - tettem hozzá halkan.
- Tök jó lenne, ha nem kódolva beszélnél ezekről. Amúgy meg kurvára felejtsd el.
- Mert?
- Mert nem. Fejezd be.
- Eds, ne már. Egy csík. Na.
- Nem.
- Egy kicsike csík - emeltem fel a mutatóujjamat erőtlenül. Iszonyatosan szükségem lett volna rá. A testem már porhanyós volt a ránezehető fáradtságtól.
- Nem - tolta el a kezemet. - Menj inkább haza. Vagy akármi. Aludj. Nekem mindegy. Csak fejezd be az utcázást, vagy mit.
- Nem utcázás. Utca. Csík. Érted...áh mindegy - döntöttem vissza a fejemet. Mintha valami láthatatlan súly rántotta volna le a mélységbe. - Egy cigi? Azt még elszívhatok?
- Aha. Vagy várj. Milyen cigi?
- Hát...cigis. Tudod. Hengeralakú, nikotinos, ilyenek...
- Nem vagy vicces.
- Igazán sajnálom, ha nem lennék fent huszonnégy órája, lehet jobb arc lennék, nem tudom - motyogtam csukott szemekkel, de lélekben már az udvaron tekertem be a cigimet.
- A Marlborodból szívsz?
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor mi lesz? Nem engedsz ki? - Nyomtam ki magamat a padomból összeszedve minden erőmet, de a testemben szétterülő erőteljes szédülés visszaültetett a székre.
- Maradj. Itt. Érted? - Markolta meg erősen a vállamat. - Mindjárt szerzek valamit, amitől felébredsz. - Válaszul csak gyengén intettem egyet rá se nézve, fejemet újra a padra hajtva, s gondoltam, lehunyom a szemeimet egy pillanatra. De kiderült, hogy a pillanat nem az időtartamra vonatkozott, hanem konkrétan annyi idő alatt rántott magával az álom. Egy zavaróan hangos csattanás rázott fel, ami pár centire volt tőlem, és erre automatikusan felkaptam a fejemet. Eddie állt előttem, aki egy automatás kávét tolt elém. Kissé fintorogva mértem végig a valószínűleg jéghideg, nyálkás és teljesen koffeinmentes löttyöt, abban a tipikus barna, igénytelen pohárban. De őszintén hálás voltam neki. Erőm nem lett volna megmozdulni az égvilágon semmiért, talán csak azért, hogy a mosdóban rendbe tegyem magamat egy kis spurival. Épp, hogy beleittam a szétédesítőszerezett folyadékba, a fülemet ismerős hang csapta meg.
- Nahát, de aranyos. Már itt tartotok? Kávét hoztok egymásnak? Hát megszakad a szívem - kapott mellkasának jobb oldalához Tyler. - De gusztustalan.
- Jegyzem meg, a szíved a bal oldalon van - mutattam rá minden elismerésemet kifejezve arról, hogy mekkora gyökér.
- Hé,hé - nézett körbe ijedten. - Ha...hallotta valaki hogy kérdeztelek? - Hajolt szinte az arcomba.
- Figyelj, most kurvára nincs ehhez hangulatom se energiám - toltam magam hátrébb sarkam segítségével a székemen.
- Bocs, nem akartam megzavarni a hányinger romantikázásotokat - lökte előre a fejemet Tyler nevetve, miközben a helyükre mentek, és végre befogták. Bár nem maguktól, ugyanis Kegler belépett az ajtón a csengő megszólalásával szinkronban. Eddiere néztem, aki teljesen értetlenkedve nézte folyamatosan a mögöttünk csoportosuló társaságot.
- Nyugi - biccentettem felé.
- Mi a fasz? Mi az, hogy nyugi? Mi az, hogy romantikázás? Mi a faszomról beszélnek?! - Akadt ki halkan, de szemeiben látszott az, hogy majd szétpattan az idegtől. Mire válaszolni akartam volna, már visszaült a helyére, és szégyenkezve, enyhén vörös arccal, pulcsiját szája elé húzva csúszott le a székén, s lesütötte szemeit. Én meg nem értettem. Mármint azt, hogy ezen hogy van energiája ennyire kiakadni. Meg alapból...ezen miért kell ennyire kiakadni? Semmi erőm nem volt most ezzel foglalkozni. Azt a kis maradékot, ami volt, azt is abba öltem, hogy ne fél percenként bukjon le a fejem, hanem mondjuk kettő-három. Fantasztikus volt. És persze fingom se volt arról, hogy Kegler éppen mivel tömíti el a szabad gondolkozásra amúgy is képtelen, körülöttem lévők agyát. Néha Edsre pillantottam, de ő már áteshetett a holtponton. Ugyanis tollát ritmusosan, puha mozdulatokkal, enyhe ideggel fűszerezve ütötte füzete lapjához. És egyszer sem keveredett rám a tekintete. Mondjuk nem lehettem valami frenetikus látvány. A padon elnyúlva hatalmasakat pislogtam, és próbáltam a zavaró fényhatásokat kivédeni. De enyhe haragot és feszültséget éreztem körülötte, és ötletem se volt, hogy miért. Próbáltam úgy tenni inkább, mintha figyelnék Keglerre. Tizenöt másodperc nyitott szem, öt másodperc csukott. Jó. Tíz másodperc nyitott szem, tíz másodperc csukott. Nem. Nem megy. Öt másodperc nyitott...
- Finn? - Pattant ki a szemem egy pillanat alatt, Herr Kegler rám irányuló felszólítására. - Jól van?
- Nem kéne olyan sokáig kufircolni - vágott hozzám egy tollat hátulról Kline. - Úgy látom, Dietrich jobban bírja a strapát - röhögött fel undorító módon, és erre természetesen az egész terem zúgni kezdett.
- Kline Sommer, fogja már be - vágott az asztalra Kegler, mintha ezzel bármit is elért volna. Őszinte leszek, engem kibaszottul nem érdekelt. De Eddie a tenyerébe temetkezve könyökölt a padon, és a fejét rázta. És ettől öntött el igazán a düh.
- Kimehetek? - Kérdeztem rá, mire Kegler bólintott, én pedig imbolyogva a mosdók felé vettem az irányt. Az egyik fülkébe szinte bedőlve zártam magamra az ajtót, és kezdtem el kétségbeesetten kutatni zsebemben a kis ziplock tasakot, amiben tegnapról, hála Waldának, maradt egy kevés spurim. Mivel a redvás klotyóban eldönthettem, hogy a lehugyozott wc-ülőkén vagy a minden elképzelhető testnedvben úszó padlón húzok egy csíkot, ezért inkább ínyembe dörzsöltem bele, és mintha egy pillanat alatt éledtem volna újjá. Biztos vagyok benne, hogy a huszonegyedik század Jézusa is valahogy így támadna fel. Sokkal erőteljesebben nyitottam be az osztályterembe, újra visszanyertem az erőmet. És újra tudtam verbálisan szétszaggatni azt a szerencsétlent.
- Jobban van? - Érdeklődött kedvesen Kegler, mire heves bólogatásba kezdtem. Haha. Sokkal.
- Hú, tanár úr, nyissunk már egy ablakot, eddig is meleg volt, de most - legyezgette magát Tyler. És igen. Újra ordenáré nevetés tépte szét a csendet a teremben. Én csak halkan nevettem fel, már-már kínomban. - Te mi a faszt nevetsz?
- Ja, semmit. Csak vicces, hogy három burkolt és egyben valaki számára szórakoztató megjegyzést tettél a melegekről, illetve arról, hogy meleg vagyok, Eddievel együtt. Ami amúgy lássuk be, elég szánalmas. Bár nem tőled, tőled nem is várnék mást, az meglepőbb, hogy itt mindenki nevet ezen. Vagy szociális nyomás? Nem tudom. Tök mindegy. Mindenesetre a kibaszott 21. században vagyunk, ahol tudtommal kurva kellemetlen dolog azzal baszakodni, hogy valaki meleg. Mi van akkor, ha meleg vagyok? Mi van akkor, ha Eds meleg? Neked mégis mi a kurva élet közöd van hozzá, mondd már meg? Az égvilágon semmi. Egy teljesen normális jelenséget figurázol ki, aminek semmi humortartalma nincsen. Kurva kíváncsi lennék, hogy neked komolyan ennyire halálosan sivár a magánéleted, hogy ilyenek izgatják a fantáziádat, hogy mit csinálok Eddievel, vagy egyszerűen csak ezzel akarod totál kétségbeesetten bizonygatni azt, hogy te nem vagy meleg? - Fejeztem be nyugodtan, széttárva a karjaimat a tanári asztal előtt. Kegler mögöttem állva egy szót sem szólt. Eddie a fejét fogta és szégyenében arcát elöntötte a megaláztatás kínos vörössége.
- Schreiber baszdmeg, én kinyírlak - tört ki a padok mögül, homlokán folyamatosan lüktető érrel.
- Elég - lépett előre Kegler. - Ezt most fejezzék be.
- Kurvára nem! - Kapálózott utánam Tyler, de én csak zsebre dugott kézzel méregettem ezt a halálosan szánalmas gyereket, miközben Kegler egyik kezével tolta el tőlem az engem szétszedni akaró kölyköt.
- Szerintem pedig de - szólt rá erélyesen. - Gondolom van jobb dolgotok, mint az igazgatónál dekkolni, szóval mind a kettő húzzon vissza a helyére és lehetőleg kerülje el a másikat - fejezte be diplomatikusan, de ez korántsem oldott meg semmit. Néma csend uralkodott a teremben. Csak a hátsó padokban ülő, inkompetens társaság duruzsolását lehetett hallani. A székemre levágódva igyekeztem elkapni Eds tekintetét, teljesen sikertelenül. Mi baja van?
- Eddie - szólítottam meg halkan. Lassan felém fordította fejét, és egy méreggel teli fejrázást kaptam csak tőle. Őszintén nem tudtam, mi rosszat tettem.
A csengő megszólalásakor Eddie fogta magát, és kiviharzott a teremből. Utána kéne mennem? Mielőtt ezt átgondoltam volna, már pattantam is fel, de Kegler elkapott.
- Finn. Komolyan kérdezem, minden rendben van? - Próbált a szemembe nézni, de nem hagytam. Nem hagyhattam. A pupilláim biztosan kimagaslóan hatalmasak voltak.
- Persze. Csak dolgoztam tegnap. Alig aludtam.
- Értem. De azért örülnék, ha nem menne a tanulmányai rovására. Maga kimagaslóan tehetséges, Finn. Ne vesszen már kárba - tette a vállamra kezét bíztatóan. Hát ez a leggiccsesebb szöveg, amit egy tanár mondhat. Majdnem hánytam tőle.
- Nem fog - biccentettem aprót, és az ajtó felé vettem az irányt. Fogalmam se volt, hova mehetett. Jártam egyet a folyosón, hisz amúgy is szükségem volt egy kis sétára, hogy ne a padomban ülve rázzam a lábamat rohadt feltűnően. De sehol sem találtam. Ezért az udvarra igyekeztem, hogy legalább egy cigit elszívhassak. Persze, Marlborot. Legalább ennyire legyek jófiú. Az ajkaim között szorítva egy szálat léptem ki a hűvös levegőre, ahol a falat támasztva pillantottam meg Eddiet. Meggyújtottam a cigarettát, és szó nélkül megálltam mellette. Erre ő totál gyerekesen fogta magát, és megindult befelé.
- Neked most mi a problémád? - Szegeztem neki a kérdést, mire megtorpant, és visszafordult.
- Hogy mi a problémám? Konkrétan kijelentetted Tylernek, hogy buzi vagyok. Meg hogy te is az vagy. És hogy a kapcsolatunkba ne szóljon bele. Mi a fasz bajod van neked?
- Hé hé hé - állítottam le a különösen offenzív támadását. - Kezdjük ott, hogy mi az, hogy buzi? Dietrich, mi a szar van veled? - Lepődtem meg teljesen a szóhasználaton. - Egyébként is, én ezt egy szóval sem mondtam.
- De. Konkrétan kijelentetted, hogy neki ne legyen gond az, hogy bu...oh, bocsánatot kérek a liberális lelkedtől. Szóval hogy homoszexuális vagyok. Tehát baszd meg - fordított hátat nekem ismét, és ment volna be, ha nem szólok utána.
- Tudod mit érzek most?
- Mit? - Sóhajtott idegesen, karjait széttárva.
- Enyhe csalódást.
- Leszarom - nyitotta ki az ajtót, és be is vágta maga után. Hát ez most kissé kiábrándító volt. Nem tudtam felfogni, hogy mi a jó isten történik. Elméleti síkon vázoltam azt, hogy Eddie meleg. De persze, állítása szerint nem az. Én nem tudom. Mindegy. Nem ez a lényeg. Nem kérdőjeleztem identitásokat. Semmi ilyen nem történt. Mi a probléma? Homofób volna? Ennyire? Kétlem. Ez rettenetesen meglepő. Furán éreztem magamat. Nem volt kedvem bemenni. Még elszívtam két szálat, és végig azon agyaltam, hogy most éppen mi baja van. Eddie komolyan egy nagyon, de nagyon bonyolult szerkezet. Véletlenül rossz szót használsz egy mondatban, kész, vége mindennek, rábasztál. Aztán pörgethetsz vissza mindent, hogy mégis mi volt az az apró, de mégis legjelentősebb momentum, ami belezavart a kis világába. Az ő kis szférája rettenetesen komplex. Minden kis részletnek meg van a maga helye, egy összekuszálódottnak látszó akármi, amibe ha jobban belenézel, mégis fantasztikusan gyönyörű. Csak érthetetlen. Kurva nehéz rajta kiigazodni. És mikor azt hinnéd, sikerül, belebuksz egy újabb, eddig ismeretlen részletbe. Hát igen. Ez volna Eddie Dietrich. És ezért mozgatja meg szürkeállományom minden egyes sejtét. A kurva életbe.

Sziasztok kedvesek!💕
Emlékeztek még rám? Na jó, tudom, csak egy hete nem volt rész, de érzem magamon, hogy tökre kijöttem a ritmusból (köszi karácsony). Ezt a részt ezért is elég bénának éreztem, vagy nem tudom, hogy fogalmazzak. Lehet csak azért érzem, mert egy hete nem írtam semmit. Na mindegy. Majd lehet egyszer átírásra kerül a drága.
Na de remélem azért jól teltek az ünnepek, nekem kicsit sok volt az ide-oda rohangálásból, és most örülök a nyuginak.:D
Pussz!💕