The Difference Between Hell and Home

28.

Finn

A pult mögül imbolyogva sétáltam le, s vetettem magamat egyből Jackre, Macre és Eddiere. Két karomat kitárva szorítottam mindegyiket magamhoz, teljesen előjött az MDMA egyik legkedvesebb hatása, a túlfűtött érzelmesség, amit ha akarnál, sem tudnál leállítani. Ez valahogy előránt minden olyat belőled, amit amúgy igyekszel a legmélyebbre elrejteni. Vagy csak egyszerűen nem vagy képes kifejezni. Persze, nem csak szavakkal. Testi kontaktusban nyilvánul meg leginkább az ilyen.
- Meg vagy? - Érdeklődött Jack mosolyogva, s közben egy csókot nyomott a homlokomra, mialatt Ayla is megjelent.
- Mi folyik itt gyermekeim? - Kérdezte nevetve.
- Szeretetkör - válaszoltam zsibbadtan, és egyik kezemet kinyújtottam felé, de pont azt, ami Eddie vállán pihent. Testemnek és a szernek ez a lépés valahogy nem tetszett. Homlokomat ráncoltam, és szinte reflexből húztam el kezemet Malcolm válláról, s temetkeztem Eddie karjaiba. Arcomon szétterülő vigyor s testemben végigfutó hideg s egyszerre meleg érzet jelezte, hogy igen, így már jó.
- Jól vagy? - Kérdezte közel hajolva fülemhez, hangja lágy volt és egyben valahol egészen mélyen ideges.
- Tökre - nyögtem ki, belenevetve válaszomba. Homlokát vállamra döntve ölelt magához gyengéden, de képtelen voltam ezzel betelni. Nem tudom, milyen erősen szoríthattam magamhoz, nem igazán voltam képes súlyának érzékelésére. Mintha bőröm nem az enyém lett volna, hanem valami ismeretlen anyagból állt volna, ami csak épphogy, puhán érzékelte azt, hogy igen, Eds itt van mellettem, s éppen ölel. Engem. Komolyan mondom, nem bírtam betelni a lényével. Olyan volt, mintha a sírás kellemetlen, visszafogott érzete kerülgette volna arcüregem kietlen tájait, s ez az egyetlen, már-már fojtogató érzés töltötte volna be üres terét. Kibaszott matéria.
- Finnie - bökte meg vállamat valaki. Fejemet óvatosan emeltem fel, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elhagyjam jelenlegi pozíciómat. Szúrós szemekkel néztem fel az előttem álló göndör lányra, napszemüvegem mögül. Kedvesen mosolygott rám, de én továbbra is hunyorogva figyeltem őt. Fingom se volt, ki lehetett. Majd egyik kezét felém nyújtotta, most azt kezdtem el vizsgálni. Hosszú, vörös karmai voltak. Vékony csuklóján bőrkarkötő lifegett, s felette megindult valami elnyűtt, leopárd mintás bunda-szerűség. Míg agyam dolgozott, hogy összerakja, ki is ő, Eddie ölelése teljesen felengedett, és megállt mellettem. Nem esett jól. A biztos pont elveszítése miatt picit meginogtam, de a lány, kinyújtott kezével elkapta vállamat. Lassan Eddiehez hajoltam, s feltűnést kerülve rákérdeztem.
- Ez ki?
- Selma - méregetett értetlenül, majd kibukott belőle a röhögés. - Tőle szereztél vizet. Meg...mást - tette hozzá kicsit halkabban. Ja. Selma. Hát hogyne.
- Selma! - Fordultam vissza a lányhoz, magamra erőltetve egy kifejezetten kellemetlen mosolyt. Jó hülyén nézhettem ki. Kezemet felé nyújtottam, hogy bemutatkozzak. De ő csak ajkait összepréselte, és kínos nevetésbe kezdett.
- Finn, már találkoztunk. Egyébként nem Selma a nevem.
- Nem? - Hajoltam közelebb hozzá, s megráztam a kezét. - Bocs, freudi elszólás - nevettem fel, s fülemet megcsapta Eddie elragadó kacagása. Egyből felé kaptam a tekintetemet. Mosoly pihent arcán, amit próbált leplezni. Gondolom, hogy ne bántsa meg Selmát. Illetve nem Selmát. Mit tudom én, kit. Amúgy én sem akartam. Így jött ki.
- Mi? - Kérdezett vissza a lány értetlenül.
- Anyámat hívják Selmának. Érted. Freud. Meg elszólás. Mindegy - legyintettem, és vissza fordultam a többiek felé. Lehet, hogy nem voltam a legjobb arc éppen, de őszintén? Kurvára nem érdekelt.
- Finn - furakodott át köztem, és Eddie között újból, majd megtorpant előttem. Feszülő állkapoccsal néztem végig rajta. - Annyit akartam, hogy van még nálam egy bogyó. De nem kell, csak a fele. Kéred a másikat? - Biccentett felém, s felém nyújtott egy apró ziplock tasakot. Amiben ott lapult valami. De a kurva életért nem láttam, hogy mi az. Akárhogy pislogtam, homályosan tudtam csak kivenni a zöld foltot, ami tenyerének maszlagán terült el.
- Mi ez? - Kiabáltam oda.
- Zöld Moncler. Kell? - Kérdezte, miközben alsó ajkát megnyalta.
- Ne menjen kárba. - Nem hazudok, nem gondolkoztam rajta túl sokáig. Vállat rántva jeleztem, hogy részemről tök mindegy, gyerünk. Fogai közé vette a pirulát, óvatosan kettéharapta, és felém nyújtotta a másik felet. Amit én már minden gond nélkül vettem volna el, ha valaki nem fogja meg a karomat.
- Finn, lassan mennünk kéne - állított meg Eddie.
- Mert?
- Mert...- Sóhajtott, és tartott egy pár másodperces szünetet, míg gondolatait összeszedte. - Mert mindjárt hét óra van, apámnak meg azt kamuztam, hogy nálad alszom, ezért nem állíthatok haza ilyenkor. És kezdek nagyon fáradt lenni. Szóval légyszíves, ne - nézett mélyen a szemeimbe. Ó, a kurva életbe. Grimaszolva igyekeztem futtatni a helyzetet elmém zavaros vizein, álltam is ott egy darabig, mintha világmegváltó terveket szövögetnék, pedig csak annyin pörgött szürkeállományom, hogy hogyan tudnám megoldani egyszerre azt, hogy ezt még bedobom, de haza is jutunk nemsokára. Nem. Nem volt megfelelő terv. Semmilyen. Nem is bírtam egy értelmes és kézenfekvő gondolatmenetet összerakni.
- Jó, vágod, nem kell. Nézz körbe, biztos lesz rá jelentkező - mutattam körbe a társaságon, majd sorra nyomtam egy-egy csókot Malcolmék arcára, és rohadt nehezen, de kiléptünk a helyről. Kint már kezdett köszöngetni a nap, apró sugarai igyekeztek valami fényt s némi tisztaságot vinni a sörben és vízben úszó tornacipőink eddig fehér orrára.
- Te komolyan meg akartad azt még enni? - Érdeklődött Eds, miközben én azon voltam, hogy szemeimet minél inkább összehúzzam, még így is, napszemüvegben, hogy a kora reggeli fénycsóvák ne vakítsanak meg.
- Nem, dehogy - legyintettem. De. Persze, hogy meg akartam enni. Legbelül ő is tudta ezt. - Kösz, hogy kimentettél.
- Aha. Képzelem, mekkora mentés volt. - Hangjában érzékeltem azt a finom iróniát, amit mindig alkalmaz, mikor tudtomra akar adni valami olyat, aminek szó szerinti kimondását nem érzi megfelelőnek. Szerettem ezt a hanglejtést. Csak ő csinálta ezt ennyire kifinomultan. Utánozhatatlan volt, én mondom.
Az egyik, már nappali buszt sikerült elkapnunk, így egy ülésre levágódva kezdett el megint karmolgatni az anyag. Próbáltam úgy viselkedni, mint minden teljesen normális, nem szer hatása alatt lévő fajtársam, akik éppen munkába igyekeznek, hogy továbbra is építgetni tudják a fergetegesen unalmas s egyben totál értelmetlen életüket.
- Bassza meg - nézett órájára gondterhelten. - Lassan nyolc van.
- És?
- Megígértem, hogy korán haza érek. Ebből az lesz, hogy nulla alvással eshetek be, amit ezer százalék, hogy észre vesznek, meg biztosan be fogok aludni. A kurva életbe már - masszírozta meg orrnyergét.
- Akkor...- Bólintottam egy ritmusban a fülem által átalakított, busz hangos fékcsikorgásának, meg kipufogójának durrogásának valami eszeveszett ritmikájára, amitől újra csavargatni kezdett a cucc. Hurrá. - Mi legyen?
- Nem tudom. Ezeket te szoktad megoldani - nevetett fel fáradtan.
- Tényleg - kaptam le napszemüvegemet, hátha majd attól jobban fog menni az, aminek gátlására pont, hogy használom ezt a szart. - Nem tudom. Menjünk hozzád?
- Persze. Majd ilyen állapotban anyám elé rángatlak.
- Kösz - dobtam felé a levegőbe egy csókot. De igaza volt. - Akkor menjen haza mindkettőnk.
- Nem.
- Mi nem?
- Nem. Mondom. Nem.
- Mert?
- Mert nem - nyomatékosította a végét. Nem értettem. Persze, én sem feltétlenül akartam hazamenni. Mármint nélküle. Vagyis ha már állítólag az volt megdumálva, hogy nálam alszik...
- Akkor figyelj - ragadtam meg kabátja ujját, és lehúztam a buszról, mert éppen a Savignyplatznál állt meg.
- Igen. Itt lakom. És?
- Figyelj - támaszkodtam meg vállában. - Na. Most az lesz...figyelj. Na - igyekeztem kipréselni magamból valami értelmeset, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb.
- Mi van? - Nézett rám, s már kibukott belőle a röhögés.
- Az van - mutattam rá, s nagyokat pislogva próbáltam megparancsolni magamnak, hogy ne hallucináljak rá bármit is. - Hogy most felmegyek. Veled. Megmondjuk, hogy annyira de annyira nem tud csillapodni a lelkesedésem eme nemes tudomány iránt, mint a biológia, hogy ma nálad tanulunk, és olyan jó gyerekek voltunk, hogy felkeltünk hatkor, hogy átjöhessünk hozzád - fejeztem be végre a véget érni nem akaró gondolatmenetet, ami lehet, hogy teljesen értelmetlen is volt. - Világos?
- Na nem. Finn. Nem. Ilyen állapotban biztos nem állsz anyámék elé. Nem. Ez nem vicc.
- Szerintem pedig vicces - nevettem el magamat a helyzetünk teljes abszurditásán, meg hogy minek is vesszük ennyire komolyan ezt az amúgy totál komolytalan szituációt.
- Nem vicces.
- Jól van - gyújtottam meg cigarettámat, mert tüdőm a buszút legeleje óta ordított. - Akkor haza megyek.
- Nem - ragadta meg a karomat.
- Most mi van? Nem értelek.
- Mert mondjuk romokban vagy és kibaszottul nem fogom hagyni, hogy így mászkálj emberek között reggel nyolckor? - Bukott ki belőle szinte levegővétel nélkül, majd engem vonszolva megindult a kapujuk felé. - Na ide figyelj, Schreiber - kapta ki számból a még égő cigarettát, és eltaposta a földön. - Most az egyszer kérlek, kurvára kapd magadat össze, amíg anyámmal lezavarjuk ezt a kellemetlen beszélgetést.
- Miért nyomtad el? - Hagytam figyelmen kívül monológját. Égetőbb probléma volt jelenleg, hogy a cigarettám eltűnt az ajkaim közül. Meg még mindig leragadtak gondolataim annál, hogy nem hagy így mászkálni. Vagyis hogy ne menjek így emberek közé. Vagyis mit is mondott pontosan?
- Finn. Komolyan beszélek.
- Jól van már, nyugodj le. Uralom a káoszt - vigyorogtam rá, de ő csak szemeit forgatta. Oké. Tényleg össze kellett magamat szednem. Nem lehettem ennyire szana-szét. Szemüvegem visszakerült orrnyergemre, új rágót vettem be, hogy ne legyen annyira kegyetlenül dohányszagom, ami szerintem teljesen mindegy volt már. Arcomra varázsoltam azt a mimikát, amivel talán el tudtam érni, hogy kevésbé legyen feltűnő az, hogy éppen totálisan meg vagyok zuhanva.
- Jézus mária - mérte végig arcomat Eddie, ahogy megálltunk az ajtó előtt. - Most fognak kinyírni. Egyre kérlek. Ne szólalj meg - nyomta le a kilincset. Szédelegve léptem be az ajtón, de nagyon próbálkoztam azzal, hogy minél sikeresebben tartsam lábaimat a talajon.
- Szia...sztok - állt meg Eddie anyja előttünk köntösben, kezében egy fehér porcelánbögrét szorongatva.
- Szia - köszönt vissza Eds egy cseppet sem feltűnően feszengve, s én csak biccentettem egyet anyja felé. Nem beszélek. Csönd, Schreiber. Ne legyél szétfolyva. A helyzet ura vagy. Ne hagyd, hogy állkapcsod felett elveszítsd az irányítást. Nincs semmi baj. Igazából nem is vagy szerhatás alatt. Minden oké.
- Tényleg jó korán jöttél. Vagyis jöttetek - lépett hozzánk közelebb. S homlokát kezdtem vizsgálni. Azokból az apró ráncokból, amik rajta pihentek, egy idő után háromszögek kezdtek kirajzolódni, abból körök, s ezek olykor átcsaptak neonszínekbe. Egészen szép volt ennek játéka. - Finn? - Törte meg hallucinációm varázsát Eds anyja. Fogalmam se volt, mit mondott. És azt se, hogy mennyire bambulhattam el homlokára hallucinált síkidomok táncán. Ezért egy kedves mosolyt igyekeztem arcomra erőltetni. Hátha beválik. Ha meg nem, maximum debilnek néz. Ennyi. - Miért van rajtad napszemüveg? - Érdeklődött, furcsállva jelenlegi attitűdömet.
- Ööö... - Kezdte húzni az időt Eds.
- Pollenallergia - jelentettem ki nemes egyszerűséggel első szembe jött gondolatomat, mire Eddie idegében homlokon csapta magát.
- Bocs anya, de megyünk tanulni - tolt be a szobájába, ott hagyva édesanyját értetlenkedésének közepén.
- Borogasd! - Szólt még utánam, de Eds becsapta ajtaját, s leült az ágyára. Meredt maga elé egy ideig, kezeit szája elé húzva, majd lassan leejtette combjaira.
- Schreiber...- Ennyi jött ki a száján. S innentől csak fejét rázta.
- Most mi van? - Járkáltam fel-alá a szobájában, mert annak ellenére, hogy huszonnégy órája talpon voltam, még vitt előre a két szer törvénytelen gyermeke. - Szerintem teljesen oké voltam. - Majdnem hozzá tettem, hogy örüljön annak, hogy nem kérdeztem meg anyjától azt, hogy mégis milyen érzés, mikor színes alakok karistolnak végig fejének vonulatain. Majdnem. Ezekre nem szabad rákérdezni. Soha. Az esetek 99,9 százalékában nem igazi az, amit látsz. Ne. Kérdezz. Soha. Semmit.
- Ó, semmi. Egy áldás vagy - sóhajtva vetett keresztet rajtam, mire felnevettem. - Na - nyúlt íróasztala felé, majd lerántott onnan egy könyvet. Pontosabban tankönyvet.
- Ez mi?
- Tudom, még nem ismeritek egymást, de bemutatom neked a biológia tankönyved - fektette le közénk, és fellapozta.
- Most ez komoly?
- Micsoda?
- Hogy tanulni akarsz.
- Mert?
- Eds, hulla szinten mozogsz. Aludnod kéne.
- Nem.
- Mi az, hogy nem? De.
- Megígértem, hogy tanulok. Ha haza értem. Ami koránra volt megbeszélve. Ez történetesen most van - ásította.
- De ez komolyan faszság - vontam fel a szemöldökömet. - Én ezt nem értem. Szaron vagy, mert most értél haza. Aludnál, mert fáradt vagy. Miért nem alszol?
- Most magyaráztam el.
- Akkor kérlek még egyszer.
- Finn. Apámnak azt mondtam, hogy korán haza jövök. És tanulni fogok. Ezen mit magyarázzak még?
- Tudod, - könyököltem fel az ágyon - én ebből nem hallok semmit. Csak azt, hogy parázok a saját szüleimtől, mert autoriter módszerekkel tettek azzá, aki.
- Hagyjál már.
- Hagylak, ha alszol.
- Adj inkább egy csík spét - idézett engem gúnyosan, hangomat imitálva.
- Aludj már! - Igyekeztem megvajákolni fejét két kezemmel, de csak röhögött. Majd ez lassan kezdett átcsapni abba, hogy óvatos mozdulatokkal simogattam arcát, addig a pontig, míg kissé el nem húzódott tőlem. Furán méregetett egy ideig. Mondanám, hogy tudtam, mi a baja. De itt most Eddie Dietrichről beszélünk, kérem szépen. Tippelni lehetett csak. S egy könnyed mozdulattal fordult át a másik oldalára, háttal nekem, és pár percen belül már csak halk szuszogása ölelte be az egész szobát, míg én fél karomra támaszkodva fürkésztem fáradt arcának minden egyes apró részletét.

Sziasztok kedvesek!💕
Ez a rész ismét nagyon nehezen íródott meg. Kész kínlódás egy hét kihagyás után írni. Sose csináljatok ilyen hülyeséget!
(Ebben a részben esküszöm, utoljára, zárójelben megjegyzem, hogy senkit ne érjen meglepetésként, ha nem látta esetleg egyik kiírást sem, hogy névváltozások történtek.)
Pussz,
és remélem hamarosan jelentkezem az új résszel (ami már nem lesz ennyire nyögve-nyelős :D bár nagyon remélem, hogy ez a minőségén nem látszik, na mindegy.) 💕