The Difference Between Hell and Home

1.

Eddie

Szépen lassan felemészt ez a hely. Az ágyamban feküdtem, és a plafonon számolgattam az apró kitüremkedéseket.
- 5478,5479,5480,5481... - Motyogtam halkan, szemrebbenés nélkül. - ...5482. - És lehunytam a szememet. Tudtam, hogy ez a vége, ha eljutunk 5482-ig akkor minden király lesz. Faszt. Ma sem alszom. Sóhajtva benyomtam a telefonom főgombját, és hunyorogva konstatáltam, hogy 3:17 van, ergo 2-3 órája számolgatok, és semmit az égadta világon nem segített, csak közelebb vitt a 7:00-ás ébresztőmhöz. Kurvára semmi kedvem az egészhez. Sosem értettem, hogy anyámék miért erőltetik ezt. Mármint oké, persze, abban a játékban benne vagyok, hogy hordjuk a kölyköt analízisre, ilyen-olyan gyógyszereket írjunk ki neki, vigyük el kezelésekre, csak hogy rájöjjünk, mi a jó életért nem tud a saját testében létezni a gyerek? Pontosabban tudok, efelől semmi kétség! Csak...hogy is mondjam, nem vagyok általában a saját társaságom szíve-csücske. Nagy általánosságban ugyanezt csinálom. Oxigénből széndioxidot, tágítom Németország korfáját, és számolgatom a tapéta rostjait. Nem nagy szám. Anyámék meg teljesen kivannak, olykor őket jobban sajnálom emiatt, mint magamat. De annyival egyszerűbb megoldások léteznének, például hanyagolni kéne ezt a suli-témát, és elkezdeni magánba...de persze, miért is tudná jobban az, hogy hogyan kéne megoldani, mint aki ezzel él tizennyolc éve. Na jó. Amikor elérkezik az estém azon pillanata, hogy a saját életemet próbálom megoldani, akkor van a megfelelő pillanat arra hogy friss levegőhöz jusson az agyam. Kiültem a párkányra, meztelen karomat megcsípte az a tipikus őszhajnali hideg, de állati jól esett. Lent még járkált pár autó, a házak oldalát megvilágították a hirdetőtáblák fényei, és néhány ablakból kiszűrődött a sorstársaim éjjeli lámpáinak fénye. Igen. Talán ez az egyetlen dolog amiért még szeretni tudom ezt a fertőt. Berlin nem alszik. Mintha...mintha egy pillanatra nem lennél egyedül, amikor kiülsz az ablakodba. Iszonyatosan megnyugtat.
Már lassan jött fel a nap, én pedig tudtam, hogy nem tudok már elmenekülni. 2 hetet megúsztam belőle már az elején, több is fog menni. Nagy nehezen letápászkodtam a párkányról, és a fürdőbe magamra csaptam az ajtót, kifejezve nemtetszésemet anyámék felé a szeptember tizenhatodikai hétfőről. A csapnak támaszkodtam s homlokomat a tükörnek döntöttem, mert hirtelen túl hevesre váltott a szívverésem és erős, nyugtalanító szorítás fogta át tüdőmet. Szokásos elsőnapos idillek. Egyik kezemmel a gyógyszerem felé kutattam vakon, levertem egy pár holmit a polcról, de végre megkaparintottam. A földre rogytam le, s mikor kezeimmel megéreztem a hűvös csempét, ami szilárd talajt adott, elkezdtem lenyugodni. Rendben, Eddie, akkor most próbáljunk meg felállni. Így általában sikerül. Hidegvízzel megmostam arcomat, nedves ujjaimmal átszeltem fürtjeimet, mert éreztem, hogy menthetetlen, meg amúgy is, tök mindegy.
Amint felöltöztem, lekullogtam a konyhába, ahol anyám már az lefőtt kávé illatfelhőjében járt fel és le.
- Jó reggelt, Eddie. - Mosolygott rám kedvesen, s feltette a legklisésebb kérdést, amit ilyenkor fel lehet tenni. - Izgulsz?
- Nem tudom, erről nincs statisztika - ráncoltam a homlokomat, miközben belekortyoltam a kávémba.
- Miről?
- Halál előtti izgalmakról.
- Eddie...-Vett mély lélegzetet. - Kérlek. Egy éved van...Próbáld meg egy picit...
- Próbáld meg egy kicsit élvezni, meg értékelni, amid van, tudom anya, 10 éve ez a beszélgetés lezajlik közöttünk, mindig ugyanaz a vége. De köszönöm, hogy figyelmeztetsz, magamtól tök elfelejteném...
- Edward, kérlek, csak segíteni szeretnék...
- Anya - röhögtem fel kínosan. - Tudsz? Tud bárki is? - Csaptam fel a hátizsákom, és indultam volna el, ha nem szól utánam.
- Várj csak, elviszlek! - Össze rezzentem. A kurva életbe. - Tudod, nehogy eltévedj... - Vette fel a kabátját nevetgélve.
- Ha-ha - morogtam teljesen remény vesztve. Így a reggeli kerülősétám szépen át lett húzva. Remek.
Ahogy folyamatosan közeledtünk a helyhez, a gyomrom annál inkább, szinte egyenesen arányosan összeszorult. Az ajkaimat harapdáltam, hogy valamennyire megnyugodjak. Mikor leállt a motor, másfél percig csendben ültünk egymás mellett. Ezek mindig annyira nyomasztó pillanatok. Fogalma sincs, mit mondhatna. Nekem meg már nincs mit. Majd végre anya megölelt, én meg kiszálltam az autóból, s a kényelmetlen légkörből. Mélylevegő, és...action.
- Dietrich! - Üvöltötte tesztoszterontól fűtve Kline, én pedig félmosolyt erőltetve magamra, odalépkedtem.
- Helló - köszöntem vigyorogva, mire ő nyomott egy ujjpercszaggató öklöst összeszorított ujjaimra. Á. Inkább vicsorogtam. Az jobb szó rá.
- Mi volt veled, ha? 2 hétig semmi Dietrich, szerinted?! Szétestünk! - Vágott hátba „barátian" Tom.
- Beteg volt - közölte szomorúan Susie, és a pulcsimat kezdte igazgatni. - Ugye?
- Ja, izé, vágjátok...febris...catarrhalis epidemica...
- Hú haver, az keményen hangzik, latin szavak, meg ilyenek - rágózott az arcomba idegesen Tyler. Szeretem, hogy ostobák.
- Na de vágod, Dietrich - boxolt bele a karomba Tom, miközben elindultunk befelé. Mindjárt hányni fogok. - Akkora durrantásról maradtál le, mert a fétis katedra latin hülyeségeddel voltál elfoglalva hogy hú. - Utalt a teljesen értelmetlen, szerintük rettenetesen találó „durrantás" szó alatt valami rém unalmas és szánalmas házibulira.
- Mi? Mégis milyen durrantás az, ahol Dietrich nincs ott? - És igen. Visszaestem a szerepembe. Kezdődik.
- Semmilyen! - ordították egységesen, megjegyzem a folyosón. Kultúra. Én mondom, kultúra.
- Bocs főnök, igazad van - tette röhögve a vállamra a kezét Tom. - De amúgy nagy volt.
- Teraszon volt. Oda basztuk elég rendesen.
- Ja, de nem csak azt basztuk oda - öklözött össze röhögve K meg Tyler.
- Na, kit rántottatok rúdra? - Kérdeztem nevetve.
- Valami egyetemista bulát, kurva nagy volt. Asszem', szeret. - Nézett a távolba Kline.
- Mert? Lenyelte? - Vontam fel a szemöldökömet, mire egységes röhögés tört ki mindenkiből. Belőlem meg lassan a hányás. Magamtól.
- Baszdmeg Dietrich, hiányoztál - vert vállba Tyler, közben láttuk betipegni Lexet az ajtón a 15 centis magassarkújában, amiben már legalább 4 éve nem tanult meg járni. Bár lehet, van az több is. De hála istennek, én csak négy éve látom akrobatikus mozdulatait ezekben lépkedve.
- Hú srácok, sziaszt...Eddie! - Csillant fel vibrálóan kék szeme, és egyből (na jó, plusz fél percet számoljunk a magassarkú miatt) odarohant hozzám, hogy szétrúzsozza az arcomat szájával. - Kicsikém, mi volt veled, hát úgy hiányoztál!
- Latin fertőzés - zárta rövidre Tom.
- Fú, az valami trópusi dolog?! - Csodálkozott Lex.
- Aha, nagyon durva volt, halálközeli élmény - bólogattam serényen, de belülről nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
- Frászt hoztad ránk, Eddie, 2 hétig eltűntél, semmi válasz...- Kezdte el nyomni Susie. Várjunk. Ez hülyeség. Egész nyáron alig beszéltem valahányukkal. Milyen két hét? Mindegy. Három hónapnyi mennyország volt, drága Susie. Én csak bólogattam elismerően, néha megráztam a fejemet, ha a helyzet úgy kívánta, de igazából fogalmam se volt, miről beszél. Sose örültem még ennyire Herr Wagnernek, mert kettévágva Susie monológját, és elkezdte tartani az óráját. Persze, naiv Eddie, azt hiszi majd most 45 perc csend következik...
- Nahát nahát, Edward Dietrich, betévedt?
- Ja, betévedtem - morogtam az orrom alá nyomatékosítva a „tévedés" szót, Tomék erre nevetésben törtek ki.
- Hogy mondja? - Vonta fel a szemöldökét. S minden szempár rám szegeződött, várva azt, hogy folytassam a totál felesleges szájharcot Wagnerrel. Őszintén? Semmi kedvem nem volt hozzá. - Én is így gondoltam. - Fordult a tábla felé, az agyam meg automatikusan kikapcsolt. Sose tudok ezekre koncentrálni. Erősen elgondolkoztam, hogy elővegyem e a Franny és Zooeyt, de nem volt kedvem Tylerék „fú Dietrich mit csinálsz, teszed le"-zését hallgatni, szóval inkább elengedtem. Bár nagyjából ezt már három és fél éve elengedtem. Addig még mertem kísérletezni ezekkel. Most már egyszerűen csak rohadtul nem érdekel. Az osztályommal az az égető probléma, hogy nincs meg senkiben az a bizonyos „aurea mediocritas" (hogy latinnál maradjunk). Vannak azok, akikkel Szapphón kívül nem igazán lehet miről beszélni, és...és Tylerék. Tylerékkel meg csak túlélek. Jobb, mintha minden nap a fiú mosdóban mártogatnák a fejemet a klotyóba. Védettség. Talán erről lenne szó.
- Jó reggelt kívánok, kifejezetten magának, Dietrich - köszöntött a második órán Frau Seitz, én csak intettem egyet, már megszoktam a külön köszönetet jelenlétemért. Már éppen kezdtünk nagyon belefolyni az Andok geológiájába, amikor ezt halk kopogás törte meg.
- Igen? - Kérdezte Seitz sóhajtva, krétáját elemelve a táblától egy pillanatra, mire kinyílt az ajtó. Középmagas, göndör srác hajolt be rajta.
- Elnézést. - Mosolygott szelíden a tanárnőre, aki még valamit várva, csak tovább méregette a fiút. - Finn. Finn Schreiber.
- Finn...Finn...-Kereste a naplóban nevét.- Aha! Az új...tetszik e tudni, hogy az első órája fél nyolckor kezdődik, nem pedig kilenckor. Ez történetesen a második órájának a fele.
- Az idő relatív - Vont vállat a srác lazán, mire elmosolyodtam. Jobban végig mértem. Nagyon sápadt bőrén szeplők vonultak végig, arccsontja erősen magas és formált volt, nyakát fekete garbó takarta, fekete farmerének zsebéből kikandikált egy piros Marlboro doboza, talán ez volt az egyetlen szín az öltözetében. Hunyorogva figyeltem, amint lehuppant a negyedik padsor harmadik padjába, táskájából egy könyvet vett ki, enyhén lecsúszott a széken, és fellapozta...a Zabhegyezőt.