The Difference Between Hell and Home

8.

Finn

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. De nem rossz értelemben. Csak hát...kurvára meglepett. Mondjuk, nem tudom, hogy ő lepett e meg jobban, vagy én magamat. Már épp szólaltam volna meg, amikor Eddie telefonja pittyent. Kibányászta nadrágzsebéből a telefont, és ránézett.
- Fasza. Tylerék már írogatnak, hogy hol a jó istenbe vagyok - motyogta idegesen.
- Úristen, Eddie - néztem rá gondterhelten.
- Mi...mi az? Mi az? - Kérdezte aggódva.
- Tiszta sápadt vagy...nem vagy te lázas? Totál szarul nézel ki...szerintem ez streptococcus lehet...anyád helyében így nem engednélek el olyan veszélyes helyekre, mint egy osztálykirándulás...-vontam fel a szemöldökömet, mire megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Felnevettem.
- Bassza meg Finn, ne hozz már rám infarktust, azt hittem valamelyik gyökér a közelben van...
- Infarktus! Mekkora ötlet. Írd nekik, hogy infarktusod volt.
- Finn. Nem hiszem, hogy egy infarktus után sajnálkoznék nekik, hogy nem megyek - rázta a fejét röhögve.
- Tök mindegy, annyira debil mindegyik, hogy akár kómát is mondhatnál, elhinnék - rántottam vállat, Eddie meg elmosolyodott, amitől automatikusan nekem is mosolyra húzódott a szám. Ami még mindig szörnyen fájt, amiért pénteken szétharaptam. Égetett, ahogy húzódott a seb. Óvatosan nyelvemet végig húztam az alsó ajkamon, szinte reflex volt az egész, de tudtam, hogy csak pillanatnyi megnyugtatást fog adni a számon pihenő harapásnak, utána ismét kurvára fog csípni.
- Mi történt a száddal? - Ráncolta a homlokát a mellettem baktató srác. Nehezen tartotta a tempómat, hiszen alapjáraton fél fejjel alacsonyabb, ergo rövidebbek a lábai, táskája meg majdnem akkora volt, mint ő maga. Kissé komikus látványt nyújtott így. De mégis valahogy megvolt a sajátos bája.
- Elharaptam - jelentettem ki egész egyszerűen, de Eddie megtorpant. - Mi az? Ennyire sokként ért? - Fordultam meg. Mellkasa egyre szaporábban járt fel le, kapkodta a levegőt. - Eddie. Mi az? Mi van? - Kérdezgettem, de nem válaszolt, csak az előttünk levő épületre meredt. Egy hatalmas irodaházra. Legalább húsz emeletes volt, sivár és szürke, tele ablakokkal. Nyakkendős fószerek és kosztümös, karót nyelt nők járkáltak fontoskodva aktatáskával ki-be a forgóajtón, kezükben elviteles kávét szorongatva. Még mindig nem értettem.
- A...apám...apám...- Ennyit tudott kinyögni.
- Apád? Mi apád?
- Itt...itt...- Nyöszörögte levegőt kapkodva.
- Itt dolgozik? - Próbáltam kitalálni, mire gondol. Aprót bólintott. - Jó. Először is, húzzunk innen - ragadtam meg a karját, mert annyira le volt fagyva, hogy se jobbra, se balra nem lépett. Amikor már kellő távolságba voltunk a borzasztóan lehangoló irodaháztól, megálltam, és Eddiere néztem, aki még mindig szaporán vette a levegőt.
- Meg fog ölni...meg fognak ölni anyámmal...rituálisan feláldoznak...kinyírnak...meg...meg fognak ölni...úristen - motyogta üveges tekintettel maga elé.
- Eddie. Eds. Eds - csettintgettem előtte, mert egyáltalán nem hagyta abba a kántálást arról, hogy a szülei kibelezik.
- Apám megtudja, hogy itt mászkálok és fejbe lő...jézusom...jézusom...- hunyta le a szemét. - Egy, kettő, három, négy, öt... - Kezdett el halkan számolni.
- Mit csinálsz? - Ráncoltam a homlokomat.
- ...nyolc, kilenc, tíz...-Folytatta.
- Eds - ragadtam meg két kézzel a vállát, mire végre rám nézett. - Mit mondtam? - Kérdeztem, de csak kétségbeesett tekintetet kaptam vissza. - Mit mondtam? - Ismételtem meg magamat nyugodtan.
- Hogy mondjam azt, hogy infarktusom volt?
- Nem - nevettem el magamat.
- Hogy a hátizsákom tartalma nem véd seggfejek ellen?
- Nem! Eddie. Gondolkozz.
- Hogy megoldjuk?
- Igen. Mint mondtam, megoldjuk. - Ráztam meg a vállát egy kicsit, és éreztem, hogy feszültsége kicsit felengedett. Levegővétele kezdett lelassulni, majd kicsit nyugodtabban kifújta a levegőt. - Oké. Most keresünk egy helyet, ahol leülhetsz, kaphatsz egy kávét, és ami a legfontosabb, a szüleidtől mentes - soroltam neki a lehető legnyugodtabb hangsúllyal, amivel csak tudtam, hogy lehetőleg tényleg ne kapjon infarktust. Nem akartam feszegetni a témát. Nem akartam még jobban felkavarni. De egy biztos, hogy rohadtul fél tőlük. Rohadt kíváncsivá tett, de tudtam, hogy nem jó ötlet, ha most elkezdtem ezzel nyaggatni. Mert újra kezdődött volna ez a pánikroham szerű valami.
Egy kis utcában ültünk be egy nagyon apró és eldugott kávézóba. Bent a friss kávé keveredett a sütőből kiszedett péksütemény illatával. Halkan jazz szólt a háttérből, s ezek kombinációja láthatóan megnyugtatták a fiút. Velem szemben ült, és a tejeskávéját kavargatta szótlanul. Csend volt közöttünk, egyedül a kanala csattogása törte meg, ami néha-néha hozzákoccant a bögréhez.
- Min dolgozik szürkeállományod? - Törtem meg a csendet.
- Hogy vajon apám a konyhakéssel vagy verbálisan fog meggyilkolni - jelentette ki szemrebbenés nélkül.
- Rossz válasz.
- Mi?
- Azon gondolkozz, mivel eteted meg az öreged - húztam le a feketémet.
- Mivel etetem meg?
- Ja.
- Semmivel, Finn. Nemsokára jön anyámnak a telefon, hogy hol vagyok. Mert nem a vonaton tartok épp Schwerinbe, hanem egy random kávézóban kapok idegösszeroppanást - tördelte az ujjait.
- Dehogy kapsz.
- De! - Nézett bele a szemeimbe idegesen.
- Van otthoni telefonotok? - Kezdett el pörögni az agyam.
- Mi van? - Kérdezte teljesen értetlenül.
- Azt kérdeztem, hogy van e otthoni telefonotok.
- Van. De ez mégis hogy jön...- Kezdett bele, de én csak elővettem a telefonomat, és Aylat tárcsáztam. Eddie már szóra nyitotta volna a száját, mire mutatóujjamat felmutatva jeleztem, hogy pillanat.
- Finnie - szólt bele boldogan Ayl.
- Csóközön - köszöntöttem én is mosolyogva.
- Mi a helyzet? Tényleg, jót kávéztunk reggel - jegyezte meg gúnyosan, mire arcba vágott a felismerés, hogy nekik ígértem meg azt ma reggelre, amit éppen Eddievel csinálok éppen.
- Figyelj Ayl, bocs, tényleg, de most ez mindegy. Nincs kedved megcsillogtatni színészi képességeidet, hogy megsegíts egy menekült srácot? - Kérdeztem a telefonba, mire Eddie széttárta kezeit.
- De, persze.
- Oké, akkor...hol is laksz? - Kérdeztem Eddiet.
- A Savignyplatznál.
- Jesszus, mennyi pénzed van neked? - Akadtam ki a cím hallatán, mire Eddietől csak egy szemforgatást kaptam.
- Na, a Savignyplatznál negyed óra múlva.
- Jézus, ki lakik ott? - Jegyezte meg Ayla is nevetve.
- Majd meglátod. Csók - nyomtam ki. - Na. Induljunk.
- Addig nem, amíg nem mondod el, hogy mi az isten van?!
- Azt akarod, hogy a tanárok hamarabb csörrentsék meg édesanyádat, mint ahogy mi hívnánk fel, és tájékoztatnánk őket arról, hogy a kicsi fiuk lázasan fekszik az ágyában és telesírja a kispárnáját, mert nem mehet velük? - Hajoltam hozzá közel, Eddie elismerően bólintott, felpattant, és kisiettünk a kávéházból.
- De várj, kit hívtál?
- Egy barátomat.
- Neki így...nincs órája, vagy valami? Tudod, tanítás, kötelezettségek...- kezdte el sorolni.
- Mint mondtam, egy barátom. Megkértem. Jön.
- Aha. Értem...- Nézett rám furán. Persze hogy fura neki. Ha nekem is Tylereim lennének, én se tudnám, hogy megy ez.
Tökéletesen időben értünk a helyszínre. Muszáj volt, minden másodperc számított. Ayla már ott várt minket, amikor odaértünk.
- Finnie - ugrott a nyakamba vidáman. - Jól vagy? - Suttogta a fülembe, utalva a péntek estére. Vagy a szombat hajnalra. Délutánra. Nem tudom.
- Persze - válaszoltam gyorsan, majd kiküzdöttem magamat az öleléséből.
- Na, ki a menekült? - Mérte végig Eddiet.
- Eddie, Ayla. Ayla, ő pedig a srác, akinek megmented az életét - mutattam rá Eddiere.
- Szi...- Kezdett volna bele, de Ayla őt is karjaiba zárta. Hát ja. Kicsit közvetlen. Amíg sétáltunk a lakás felé, Aylának nagyjából felvázoltuk a helyzetet.
- Tehát ha jól értem...- Kezdte el összefoglalni Ayla. - Nem akarsz elmenni egy hétig kirándulni, mert seggfej a társaságod, és...
- Oltári nagy seggfejek - javítottam ki.
- Azért nem annyira! - Vágott közbe Eds.
- De. Borzalmasan, hihetetlenül, meghatározhatatlanul...
- Nem lehet meghatározhatatlan, épp most használtál rá két jelzőt - javított ki Eds flegmán.
- Ez egy túlzás Eddie, vágod, oximoron, ne kelljen már benned csalódnom - válaszoltam vissza hasonlóan kedves stílusban.
- Na, ez most nem érdekel - vágott az eszmecserénkbe Ayla, egyébként jogosan. - Úgy tudom, nincs annyi időnk. - Dobolt a lábával már a lépcsőházban állva. Már az is valami hihetetlenül kifinomultan volt rideg és modern. De a lakásukba lépve még inkább elfogott ez az érzés.
- Te itt laksz? - Fintorogtam egyet.
- Nem, csak mázlim volt és pont volt egy kulcsom a kapuhoz és a bejárathoz is...persze hogy itt lakom Finn - rázta meg a fejét.
- Anyád milyen? - Szólalt meg Ayl.
- Tessék? - Döbbent le Eds.
- Jaj, bocsi. Úgy értem, milyen? Hogy beszél? Milyen a hangja? Nyájas? Édes? Rekedt? Van valami kifejezett hanglejtése?
- Jesszus...nem tudom...- Kezdett el gondolkozni Eddie, de addig én körbejártam a nappalit. Borzalmas volt. Fehér falak. Szürke kanapé. Fekete dohányzóasztal, amin tűpontosan egymásra vannak halmozva az újságok. Két óriási ablak, függöny nélkül. A konyha szinte ugyan ez. Szürke. Fehér. Fekete. Arra kaptam fel a fejemet, hogy már kicseng az otthoni telefonjuk. Ayla megköszörülte a torkát, és vidám, de mégis komoly hangon köszöntötte Herr Geislert. Az igazgatót. Merész döntés.
- Üdv, Herr Geisler. Frau Dietrich vagyok.
- Ááá, Frau Dietrich, jó reggelt. Már hívni akartam, hogy...
- Igen igen, tudom, röstellem, hogy nem hívtam, de szegény Eddiemnek olyan pocsék a közérzete...40 fokos lázzal fekszik itthon, sajnos nem tudtam elengedni - Ayla hangja teljesen megváltozott. A konyhapultra könyökölve szorítottam a szám elé a kezemet, visszatartva a röhögést. Eddie is ugyanebben a pózban figyelte Ayla műsorát, bár ő nem nevetve, inkább totál idegesen.
- Ó, sajnálom. Értesítem a kollégákat. Jobbulást Eddienek.
- Köszönjük szépen, átadom! Viszont hallásra.
- Viszont hallá...-És kinyomta. Kibukott belőlem a röhögés, Aylaval együtt.
- Anyám nem is beszél így! - Tárta szét értetlenül a karjait Eddie.
- De totál megette a csávó, hát nem tök mindegy? - Kérdezte még mindig nevetve.
- And the Oscar goes to...dobpergés...- Kezdtem el dobolni a pulton. - Ayla Frank! - Karoltam át, mire Ayla meghajolt.
- Rózsákat az öltözőmbe.
- Örök hálám, komolyan...- Túrt bele a hajába Eds mosolyogva. És igen. Ettől ismét, automatikusan mosolyognom kellett. A rohadt életbe. Fáj a szám...

Sziasztok kedveseim!💕
Először is szeretném megköszönni hogy elértük a 2000 megtekintést (juhéé🎉!), nagyon királyak vagytok! Remélem, akik olvassák, azok szeretik is, vagy legalább elnyeri tetszésüket!
Másodszor: mint láttátok, új borító lett, kapott egy egy mondatos leírást a könyvecske és *dobpergés* cím is lett! Szerintem mindegyik elég illő, de majd a későbbiekben kiderül, hogy miért is. Bár már így is sokat sugall...:D
Köszönöm, hogy vagytok! Pusssz💕