The Difference Between Hell and Home

27.

Eddie

Finn hihetetlen módon össze tud zavarni. Mármint annyira rohadt egyszerűnek éli meg a világot. Nem értem. Mintha az ilyen dolgok halál átlagosak és egyértelműek lennének. A saját maga által elfogadott kis világában él, ahol konkrétan minden normális, csak az nem, ami a valódi valóságban egyenlő a deviancia fogalmával. Nagyjából. Hihetetlen egy srác. Elképesztően összetett elme, s mégis olyan egyszerűnek tűnik minden, ha az ő agyával próbálsz egy pillanatra gondolkozni. És ezzel zavar össze a legjobban. Nem tudom. Kurva nehéz ez. Volt egy nagyon stabil világképem, ami olyan evidensnek tűnt, hogy nem hittem volna, hogy bárki is meg tudja repeszteni akár egy kicsit is. Viszont mostanában leginkább azt érzem, hogy egyre jobban roppan össze az egész. S épül valami új helyette. Ami sokkal ingatagabb lábakon áll, de mégsem vagy képes lebontani, mert belemarta magát az összes kibaszott sejtedbe. Hiába próbálnám kiverni a fejemből az összes szót, ami elhagyta a száját, képtelen lennék rá. Minden egyes szava szó szerint ismétlődik meg bennem és azt hiszem, ha álmomból is ráznának fel, vissza tudnám idézni. Fogalmam se volt, hogy mi ütött belém. Úgy ittam a szavait, mintha írónak suttogott volna édes hangon múzsája. Persze, ebben az identitás-dologban is próbált győzködni. És leginkább csak azért vágtam rá, hogy nem tudom, mert annyira kezdett felzaklatni a téma, hogy muszáj voltam valamivel lezárni. Talán a legjobban attól féltem, hogy esetleg meg fog győzni. Talán. Fogalmam sincs. De szerintem erről igazán nem lehet meggyőzni senkit. Ha a nőkhöz vonzódsz, akkor az így van. Ha a férfiakhoz, akkor meg úgy. Az egyetlen kibaszott probléma viszont az volt, hogy az égvilágon semmi alapom nem volt arra, hogy megállapítsam magamról, hogy mi is vagyok valójában. Vagy...egyáltalán tényleg van szükség arra, hogy meghatározzam önmagam? Nem tudom, bassza meg. Teljesen letaszított a normáimból húzott hegység tetejéről, és már csak centiméterek választottak el attól, hogy lezuhanjak a totális ismeretlenbe. Hogy is mondta? Hogy ekkor érjük el a csúcspontot? Amikor oda zuhanunk, ahol nincs kapaszkodó? Igen. De én nem akartam zuhanni. Kurvára nem volt hozzá merszem. Ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem. És egyben valahogy, valamilyen értelemben mégis...a leggyengébb.
Napjaink relative gyorsan, és zökkenőmentesen pörögtek le. Természetesen ez annak volt köszönhető, hogy Tylert szerdán elkapta valami állati ronda influenza-szerű akármi, ezért haza lett küldve, és a hét további részében vezető nélkül igyekezett tovább pusztítani a falka. De sikertelenül. Nélküle valahogy már nem volt akkora erejük. Mintha szétestek volna egy pillanat alatt, ahogy Tyler kitette a lábát az iskola kapuin. Szánalmas volt az egész. Néha próbálkoztak valami enyhén gáz dumával belénk taposni, de annyira kellemetlenül csapódott le, hogy inkább csak kínosan nevetve tovább állt mindkettőnk. Bár az én véremet kevésbé igyekeztek kiszipolyozni, mint Finnét. Rajta próbált csattanni az összes, degeneráltak által tett, teljesen meggondolatlan és összefüggéstelen megjegyzés. Igen, Tyler ritkán betegedett le. Így nehezen tudtam megtapasztalni, milyen is az, mikor elveszítik a biztosítékot arról, hogy bármit is mondanak, az poén és/vagy lélektipró lesz. De most kezdtem igazán a mélyére látni ennek az egész pestisnek. Egyre jobban undorodtam el tőlük, s az egykori önmagamtól. Én is ilyen lettem volna? Nem akartam tudni. Őszintén nem.
Hogy mi van most Finnel? Azt hiszem, minden oké. Sőt. Egyre szorosabbá válik ez az egész, s én nem tudok dönteni, hogy ez jó e, vagy fojtogat. Nem igazán sikerült soha senkinek ennyire megnyílnom. Oké, nem azt mondom, hogy de kurva bonyolult meg összetett egy ember vagyok, mert biztos nem. Meg persze, érzem azért, hogy ez még mindig nem az. Mármint hogy ez nem a totális megnyílás. De fingom sincs arról, milyen az a bizonyos totális megnyílás. Ez volna az? Lehet ennyi volnék? A kurva életbe, kezdem átvenni a szokásait. Kezdek minden szarságot megkérdőjelezni. Jó ez? Vagy nem? Ki a halál tudja...
Az egész héten átölelő, óvatos s ritka remegésbe torkolló enyhe félelem végét jelzi az, mikor pénteken becsengetnek Kegler órájára. Ilyenkor mindig átfut rajtam egyfajta megkönnyebbült sóhaj, mert tudom, hogy ilyenkorra agyi kapacitásuk már a „rengeteg terhelés" hatására leredukálódik nagyjából egy két éves szintjére, s eszük ágában sincs arcunkba fröcsögni valami nevetségesen szar, kemény oltásnak szánt akármit. Szóval ilyenkor nyugodt vagyok. Azt hiszem. Igyekszem befogadni Kegler szavait, hogy minél gyorsabban vége legyen, és elhúzhassak innen. Vagyis elhúzhassunk.
- ...végeredményben akkor hogyan is értelmezhetjük Samsa átváltozását metaforikusan? - Nézett körbe az osztályon, de síri csend uralkodott. Én meg utáltam pofázni ilyenkor. Bár nem igazán szólalt meg más, így legtöbbször rám maradt ez a rohadt nemes feladat. - Finn? - Nézett a mellettem ülő srácra, aki a székén teljesen lecsúszva olvasott valami totál másik könyvet. És egy pillanatra se nézett fel. - Finn? - Szólította meg megint. A homlokomat kezdtem ráncolni. Meg se mozdult. Nem értettem. Csak lapozott egyet a könyvben, majd kezére támasztva állát, olvasott tovább. Kicsit felment bennem a pumpa. Csíptem Keglert, talán ő volt a legnormálisabb ebben az anarchia uralta helyben. Mivel semmi reakciót nem váltott ki a srácból, ezért ellökte magát a tanári asztaltól, és lassú léptekkel hozzá sétált, majd két kezével rátámaszkodott a padjára. - Mit olvas? - Kérdezte még mindig elég nyugodtan, hangjában komoly érdeklődés tükröződött. Bírta Finnt. Nagyon bírta. Másnál talán már rég elszakadt volna a cérna, és páros lábbal rúgta volna fel az igazgatóiba.
- Schreiber, te fogyatékos, hozzád dumálnak - formált tölcsért kezéből Kline, mire megforgattam a szemeimet. Finn csak mutatóujját a magasba emelte, ezzel jelezte, hogy pillanat. Oké. Ha nem ismerném, egy pillanat alatt pofoztam volna fel a kölyköt. Sőt, Kegler helyében is így tettem volna. De ő kikerekedett szemekkel vizslatta a fiút. Rettenetesen féltem, hogy mikor törik el nála a mécses, s mikor üvölti le a fejét legalább ötven decibellel. Egyre jobban húztam össze a szemeimet s egyre inkább készültem arra, amit mindennél jobban utáltam. Amikor Kegler ordított. Ritkaság számba mentek az ilyen esetek. De maga volt a borzalom. Majd egy jó tíz másodperc után teljesen nyugodt vérmérséklettel behajtotta könyvének sarkát, becsukta a könyvet, és a felette magasodó tanárra nézett.
- Vonnegut - válaszolta meg egyszerűen a kérdését.
- Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian? - Ült fel félig padjának szélére.
- Nem. Ötös számú vágóhíd - közölte rezzenéstelen arccal.
- Értem - bólintott, s ajkait összepréselte. - Jó regény, tényleg. De most az Átváltozással foglalkozunk - biccentett a háta mögé a táblára, ahol már egy teljes gondolattérkép volt a regény értelmezéséről. Finn a padból kidőlve vetett egy pillantást az elemzésre, majd egy grimasszal nyugtázta az egészet. - Szóval?
- Mi szóval?
- Finn. Most vezettem rá az osztályt, hogy hogyan értelmezhetjük az átváltozását főszereplőnknek. Szeretném, ha megfogalmazná saját szavaival. Talán jobban megmarad a többieknek - váltott halkabb, bizalmasabb hangsúlyra. Erre Finn ajkait gondterhelt sóhaj hagyta el, és előre dőlve olvasta át a táblára vésett jegyzetet már sokkal részletesebben. Majd egyszer csak kibukott belőle a nevetés. - Valami gond van? - Érdeklődött értetlenül.
- Aha. Ez borzalmas - vont vállat.
- Tessék? - Szállt le a padjáról, és ő is a tábla felé fordult.
- Tök elcsépelt és egyszerű. Ráadásul ha jól látom, már pedig jól látom, egyetlen egy értelmezés adott.
- Ezt hogy érti? - Hallottam hangjában az idegességet, amit igyekezett mosollyal leplezni. Én csak sokkolva ültem, és hol Finnre, hol Keglerre néztem.
- Úgy, hogy bármit is értelmezni egyféleképpen a legnagyobb hiba. Főleg ezt. Speciel nekem az a véleményem, hogy az átváltozásnak szemmel látható bizonyítéka nem volt, Samsa testben maradt ugyan az. Majd miután családja elvesztette egyetlen egzisztenciális támpontját, innentől kezdve metaforikusan értelmezzük Samsát csótánynak, hisz saját magát is annak érezte, családja pedig szintén ezzel etette végig. Hogy lehet úgy értelmezni, hogy családjának büntetése volt az, hogy Gregor csótánnyá változott? Jézusom, legklisésebb faszság, ráadásul értelmetlen - rázta meg fejét, Keglernek meg szája enyhén tátva maradt. Vele együtt nekem is. S szerintem mindkettőnknek ugyan attól. Hogy hogy a picsába mert ebbe beleállni?
- Finn, figyeljen. Nyissa ki a tankönyvét, olvassa el az elemzést, aztán beszélgethetünk erről. Szívesen meghallgatom a véleményét, bár nem feltétlen értek vele egyet - fújta ki a levegőt, hogy lenyugtassa magát, s ne döntse rá a padját véletlenül.
- Ja, azt látom - forgatta meg szemeit, mire a csengő mentette meg attól, hogy Keglerrel még jobban megutáltassa magát. Nem hazudok, szerintem nekem esett le a legnagyobb kő a szívemről. Megkönnyebbültem hunytam le a szemeimet egy pillanatra, majd villámgyorsan cuccaimat a táskámba kezdtem söpörni, míg Finn vállára csapva hátizsákját biccentett felém, hogy menjünk. Kegler tekintetét elkerülve slisszoltam ki a teremből, bár nekem egyáltalán nem volt okom rá. Csak rettenetesen féltem, hogy elkapja Finnt út közben. Ő csak magabiztosan sétált mellettem, s mikor végre átléptük a küszöböt, kibukott belőlem.
- Mi a faszért voltál ennyire tiszteletlen Keglerrel?
- Hogy? - Nézett rám nevetve.
- Kibaszott nagy paraszt voltál.
- Valahogy a tudtára kellett adnom, hogy szar az, amit csinál.
- Nem szar. Ő az egyetlen normális ember itt.
- Az már azt is jelenti, hogy jól tanít? Tudod, aki nem tudja csinálni, az tanítja - idézte Woody Allent, de én csak szememet forgattam.
- Nem Finn. Ez nem volt fair. Tök korrekt ember.
- Eds, leszarom, hogy mennyire korrekt. Minden órán az agyunkba rágja azt, hogy mit kell gondolnunk bizonyos művekről. A fasz kivan ezzel. Ennek nem ez a lényege. Szabad asszociáció az egész. Kafka nem azért írta ezt, hogy valami beskatulyázott német irodalmi analfabéta, aki megírta ezt a teljesen értelmetlen tankönyvet, a saját kénye szerint alakítsa a véleményünket.
- Ez nem a kibaszott Waldorf - sziszegtem halkan, mikor már kiléptünk az épületből, utalva régi gimijére.
- Ja, ez nem a Waldorf. De ugyan olyan kölykök járnak oda, mint ide. Legalább is ugyan olyan lappal kezdenek. Csak itt elkúrnak minden lehetséges kompetenciát azzal kapcsolatban, hogy önálló véleményed legyen bármiről - vett szájába egy cigarettát.
- Ja. De azt is megérthetnéd, hogy nem mindenki olyan, mint te - hánytam a szemére kissé gúnyosan.
- Ezzel nem lehet mentegetőzni. Na. Este jössz, ugye? - Váltott témát, de én még mindig fortyogtam.
- Hova? - Kérdeztem a legkevésbé kedvesen.
- Egy haverunk tol egy szettet ma este egy buliban.
- Milyen buliban?
- Olyasmi lesz, mint a múlt heti, vágod. Csak nem ott. Kicsit közelebb.
- Ó, hogyne. Legnagyobb vágyam, hogy szétcsapott emberek között álljak, és szétdurrantsa a zene a dobhártyámat - vontam vállat, iróniával fűszerezve mondandómat.
- Szóval ez egy igen. Akkor majd írom a címet. Csók Eds - ölelt magához egy pillanatra, majd a másik irányba sietett.
- Finn, baszdmeg, nem, ez egy nem! - Kiabáltam utána, de hátra fordulva csak azt mutogatta, hogy nem hallja, amit mondok, közben természetesen vigyorgott. A kurva életbe már. Jó, persze nem volt jobb dolgom. Miért is lett volna? Bár az is elég király programnak ígérkezne, hogy anyám és apám savanyú képét bámuljam egész este. Nem? Nem. De szívem legmélyén éreztem, hogy azért enyhén szarul esett volna, ha ma nem találkozunk este. Oké, tudom, hogy egész nap együtt vagyunk az óráink miatt, szóval ez tök hülyén hangzik, de az mégsem ugyan az.
A pszichológusom meglátogatása után szinte ugyan úgy ballagtam haza, mint ahogy elindultam. Ma elég szűkszavú voltam. Lehet, hogy apámnak igaza van ezzel kapcsolatban. Talán tényleg nincs túl sok értelme ennek az egésznek, és felesleges pénzkidobás. Dr. Lichtenberg tényleg rendes ember, csak nem mozdulunk semerre. Mintha elbeszélnénk egymás mellett. De az is lehet, hogy én préselem ki ezt a szituációt. Ötletem sincs. De egyre inkább esélytelennek találom a dolgot. Mást kéne keresni? Aki máshogy közelít meg? Nem tudom. Komolyan mondom. Haza fele sétálva, zsebre dugott kézzel végig ezen kattogott agyam. Meg azon, hogy Ő mennyivel többet tudott kicsikarni belőlem, mint Dr. Lichtenberg. Sikerült annyiban maradnom, hogy biztosan azért, mert az esetek többségében, lelkizősebb beszélgetéseink alatt alkoholszintem magasan állt, s lehet, hogy Lichtenbergnél kávé helyett boroznom kéne. De akkor még fogalmam se volt róla, hogy ez a lehető legnagyobb faszság volt, amire csak gondolhattam okként.
A vacsora asztalt körül csend honolt. Senkinek nem volt kedve a másikhoz, de mégis olyan kibaszott fontos volt az, hogy együtt utáljuk egymást. Telefonom hangos pittyenése törte szilánkosra a némaságot. Óvatos mozdulattal nyúltam zsebemhez, s kicsúsztattam a telefonomat. Finn írt egy címet, meg egy időpontot. Hirtelen nem értettem.
- Ne nyomkodd a telefonodat vacsora közben - szólt rám apám élesen, mire reflexből csúsztattam vissza zsebembe a telefont, s abban a pillanatban hasított belém, hogy ez annak a bulinak a helyszíne lesz. Apró mosoly húzódott a számon a felismeréstől, hogy van menekülési lehetőségem innen. Ráadásul vele. Vagyis velük. Mármint gondolom Jackék is ott lesznek.
- Bocsánat - motyogtam halkan. - Este elmennék - dobtam be az ötletet, erre apám szinte lassított felvételben tolta le maga előtt az újságot, anyám kezében meg megdermedtek az evőeszközök.
- Hova? - Kérdezett rá anyám.
- Öm...- Gondolkoztam el egy pillanatra. Csak nem mondhatom, hogy valami illegális szarra megyek, ahol narkósok vonaglanak olyan zenére, ami hasonlatos egy elromlott mosógép kétségbeesett jajveszékelésére? - Finnél aludnék.
- Ó. Persze. Menj csak - mosolygott rám kedvesen, de apám morgó hangja egyből lelohasztotta arcáról.
- Nem.
- Tessék? - Tettem fel a kérdést meglepetten. Eddig ha Tylerékről volt szó, általában elengedett. Lehet nem kellett volna említenem Finnt? Kurva istenit.
- Mondom. Nem.
- Miért?
- Mert azt mondtam, hogy nem. Tanulj inkább. Rád fér.
- Finnel is tanulnánk...- Tettem hozzá halkan.
- Nem érdekel - rántotta vissza arca elé az újságot, én pedig anyámra kaptam a tekintetemet, aki tehetetlenül nézett rám vissza. Mi mást vártam? Tök jó. Csak némán forgattam tovább tányéromban az ételt étvágytalanul, amikor anyám halk hangja csapta meg fülemet.
- Holnap korán hazajön. Ugye, Eddie? - Mosolygott rám bíztatóan, mire bólintottam.
- Rendben, engem aztán nem érdekel. A te életed, úgy szúrod el, ahogy akarod - vonta meg széles vállait, és el is hallgatott. Hálás pillantást küldtem anyám felé, hisz talán most először állt ki mellettem. Meglepett. Nagyon. De nyert ügyem volt. Bár apám ismét nem hazudtolta meg magát, legalább annyi örömöm volt, hogy azt mondta, nem érdekli. Hurrá?
Még egy olyan ígéretet tettem, hogy tízig legalább még csendben tanulok a szobámban, és így csak ez után tudtam elindulni. Közben persze folyton jöttek az üzenetek Finntől, hogy emeljem már fel a seggemet, és induljak el, meg hasonlók, mert ők már várnak a hely előtt, és kurva hideg van, meg minden. Ezek tartották bennem a lelket. Negyed tizenegykor indultam el, szinte lábujjhegyen osonva, hogy nehogy apámnak eszébe jusson, hogy elengedett, és véletlenül meggondolja magát. A hely nem volt messze, húsz percet zötyögtem a metrón, egészen a Jannowitzbrücke-ig. Nem igazán járkáltam erre. Bár nem volt külterület, valahogy mindig elkerültem ezeket a részeit Berlinnek. Akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok, amikor egy totál lepusztult, talán régen valami kínai cipős-boltként vagy olcsó arab étteremként funkcionáló épületet láttam meg a sarkon, ami előtt elég nagy tömeg ácsorgott, s hallójáratomat kezdte mardosni a belőle kiszűrődő zene. Bizonytalan léptekkel indultam meg a nem túl bizalomgerjesztő épület felé, fejemet folyton ide-oda kapkodva, ismerős arcokat kutatva. De egyszerűen nem találtam egyikőjüket sem. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Az emberek körülöttem rémisztőek voltak. Múltkor is lesokkolt ez a látvány, de most talán jobban.
- Eds - ölelt át hátulról valaki, kinek hangja ismerősen csengett. - Hát csókolom - fordított maga felé Malcolm, s újra karjaiba zárt. Majd jött még Ayla, Finn és Jack is, így egyszerre nyomták ki belőlem az összes levegőt, ami bennem volt. Úgy éreztem magamat, mint egy több emeletes szendvics közepén egy fonnyadt saláta. Alig kaptam levegőt.
- Azt hittük már megint offolsz minket - karolt át Jack, mikor végre elengedtek a többiek.
- Nem, dehogy, csak izé...mindegy - sóhajtottam, majd a földet kezdtem volna szuggerálni, de Finn elkapta a tekintetemet. Kérdően nézett rám, tekintetével sugallta, hogy mi van. Csak fejemet ráztam, mire Finn hirtelen karjaiba zárt. Hát hogy mondjam. Amióta kiderült Finnről, hogy pán, azóta akarva-akaratlanul is kissé ódzkodok a testi érintésétől. Vagyis igazán próbálkozom, hogy ez ne így legyen. De kurva nehéz.
- Mi van Eds? - Suttogta a fülembe, hogy a többiek ne hallják, még mindig szorosan magához húzva engem.
- Semmi. Komolyan.
- Apád?
- Nem. Vagyis egy kicsit. Lényegtelen. A lényeg, hogy most itt vagyok.
- Ja - tolt el magától egy kicsit, majd elmosolyodva elkezdett behúzni a helyre, Aylaékat követve. Betonlépcsők vezettek fel az emeletre, ahol egy körben álltak meg, s Finn zsebében kezdett matatni. És mindegyikük kezébe nyomott egy-egy kék bogyót. Kék? Ez múltkor rózsaszín volt. Ez akkor most mi?
- Eddie? - Nézett rám kedvesen Ayla.
- Tessék?
- Te nem? - Utalt a kezében tartott kék akármire.
- Nem. Amúgy is, ez mi? - Próbáltam túlkiabálni az üvöltő zenét.
- Kék Redbull - válaszolta Mac egyszerűen, majd szájába dobta, és vízzel öblítette le.
- Marha vicces - dugtam zsebre kezeimet mérgesen. Jól van. Akkor ne vegyenek komolyan. Fogalmam sincs ezekről a rohadt szerekről. Vagy ez is egy ilyen kurva kódnév?
- Nem cicám, ez a neve - kiabálta Jack, bár így is alig hallottam. - Ez laszti. Csak más.
- Miben? - Kérdeztem vissza.
- Mindegyiknek más az MDMA tartalma, vágod, máshogy csavar be - hajolt közel Finn fülemhez, s meleg leheletét érezve libabőrös lettem. Kezdtem megérteni, hogy hogyan is működnek ezek a szerek. Bár nem akartam tovább faggatni őket róla, mert egyszerűen alig hallottuk egymást, de igyekeztem összerakni a dolgokat. S az este alatt nem egy arcnál láttam ilyet. Persze, más is feltűnt itt-ott. De szinte minden színben és alakban pompázó bogyót láttam ajkak között eltűnni. Zöld. Kék. Lila. Sárga. Kerek. Háromszög. Négyzet. Sőt, sörösüveg. Minden volt. Én meg csak a szokásos fröccsömmel igyekeztem elviselni a borzalmas zenét, amit egy idő után kezdett megszokni hallójáratom. A pultosok nagyon furán néztek rám, amikor kikértem a szénsavas vízzel kevert boromat. Nem igazán értettem, de mikor Finnék már legalább hatodjára vettek vizet a pultban, azt hiszem eljutott a tudatomig, hogy az a nagy büdös helyzet, hogy kibaszottul dehidratáltak lesznek a cucctól s az ég világon senki nem iszik semmi féle alkoholt ilyenkor. Meg hát ugye rettenetesen felpörgeti őket. Mozdulataik gyorssá s hirtelenné válnak. Mintha ide-oda rángatózott volna minden végtagjuk. Rágózásuk fájdalmas képére állkapcsomba nekem is fájdalom nyílalt. Nem mondom, tényleg meg lehet rökönyödni ezen. De talán mégis Finntől rémültem meg a legjobban. Oké, talán ugyan olyan volt mint a többiek. Napszemüvegében, folytonos mosolyra húzva száját lötyögött mellettem, s úgy óránként rádobott egy újabbat. Ilyenkor mindig eltorzult az arcom. Nem kifejezetten boldogított az, hogy ezt műveli magával. Persze, Mackéknek sem örültem. De Finn állapota a kelleténél jobban megviselt. Néha még azok a fantasztikusan gyönyörű szemei is fennakadva látszódtak napszemüvege mögül. Nem volt szép látvány. Elhihetitek nekem. Mellbe vágott, elég rendesen. Minden egyes újabb dobásánal egyre jobban féltem, hogy esetleg túl fogja tolni. De csak ismeri a határait. Ugye? Ugye ismeri?! S a körülöttünk táncoló emberek is ugyanebben az állapotban feszegették saját, valószínűleg ismeretlen határaikat. Egyáltalán nem volt komfortos. Sőt...
Kezdtem fáradni, de a többiek annál jobban pörögtek. Majd olyan négy óra körül egyre szkeptikusabban méregettem Finnt. Oké, komolyan rohadtul féltettem. Már legalább hat órája bent voltunk, és azóta ki sem mozdultak. És állati meleg volt. De egyikük sem érzékelte. Féltem, hogy baj lesz. Hogy kurva nagy baj lesz.
- Finn - simítottam meg karját óvatosan, mire vigyorogva felém fordult.
- Hm?
- Kimegyünk egy kicsit?
- Mert? Szarul vagy? - Érdeklődött rágóján csámcsogva, ami erős eperillatot árasztott magából.
- Kéne egy kis levegő - mutattam az ajtó felé. Pedig nekem semmi bajom nem volt. Jó, kurvára fáradtam már. De igazából csak őt akartam kicipelni onnan egy kicsit, hogy az agya egy kevés levegőhöz jusson, és valamennyire lenyugodhasson. A teraszra érve lendületből vágódott le egy padra Ayla és Finn, Macék pedig felszívódtak, mert egy három lányból álló társaság, akiket állítólag ismertek, arrébb húzta őket. Én csak felettük állva méregettem őket. Mindkettő lába szemmel követhetetlen tempóban rázkódott a földön, és hatalmas slukkokban szívták cigarettájukat.
- Jól vagytok? - Guggoltam rá eléjük, és combjukra tettem kezemet.
- Kurva jól - döntötte hátra a fejét Ayla széles vigyorral. - Csak menjünk már. Menjünk már vissza!
- Jaja, bent is el tudjuk szívni - vont vállat Finn, s egyszerre álltak volna fel, ha nem rántom őket vissza a seggükre.
- Nyugi. Pihenjetek már egy kicsit - néztem rájuk szúrós szemekkel. - Van vizetek?
- Van - kezdte magát tapogatni Finn, a vizét keresve, majd száját lebiggyesztve konstatálta, hogy még sincs. Gondterhelten fújtam ki a levegőt, hogy most akkor mehetek vissza vizet szerezni nekik, és felálltam. - Várj - állított meg, s körbenézett. - Hé, Selma - szólt oda egy fekete, göndör hajú lánynak, aki leopárd mintás bundában ült barátai között. A lány fekete napszemüvegét letolva fordult Finn felé, s pupillájának maradéka felcsillant, majd egyből felpattant, és magához ölelte Finnt. Ki a picsa ez? - Van vized? - Kérdezte felnézve rá, miközben az állítólagos Selma hátulról ölelte őt.
- Persze szívem - nyúlt át asztalukhoz, s egy éppen teljesen kidőlt gyerek elől elvette a vizes palackot, aki hangos "hé"-zéssel nyugtázta az egészet. Majd odanyújtotta Finnek, aki csak egy csókot dobott neki, s az én kezembe nyomta a flakont.
- Baszdmeg, nem nekem kell, hanem nektek - adtam vissza neki nevetve. Enyhe komikum is volt azért abban, hogy ennyire szét voltak csapva. Persze, nem azt mondom, hogy de kurva vicces, hogy tönkreteszik magukat, de komolyan, már mit tudtam volna tenni?
- Cscscs..cscsáá - karolta át hirtelen egy szinte kopasz, állati vékony, fekete garbós, arany fülbevalós kb huszonéves srác Finnt és Aylat, ezzel fellökve az eddig Finn mögött terpeszkedő csajt, aki csak zavartan arrébb állt. Szemhéja erősen ki volt húzva valami fekete szemceruza szerűséggel, s ez még jobban kiemelte azt, hogy szemei másodpercenként fordultak fel, majd vissza.
- Ans, csók - ölelte át maga mögött a fiú fejét, aki csak szemét behunyva mosolygott kettejük között. - Neked nem a pult mögött kéne lenned?
- Jja...ja izé srácok...srácok, nagyon rotty..rotty...rottyon vagyok - nevetett, miközben a szavak szó szerint folytak a szájából, össze vissza. - Le...lele..lelelekéne kicsit...érted...kicsit...sok sok volt...
- Mit toltál életem? - Kacagott Ayla.
- Latyesz-matyesz meg egy icike picike...picike keta-meta - motyogta, s még mindig vigyorgott. Kurva rémisztő volt. Finn és Ayla vállába kapaszkodott, látszott rajta, hogy ez az egyetlen, ami még testét függőlegesben tartja. - Srác...srácok álljatok már be..helyettem egy picikét légyszi, légyszi, össze...össze kell magam szed...szed...igen, össze. Lééccikee' - Bukott fejjel előre, s Finn tartotta meg mellkasánál fogva, hogy ne bukfencezzen egyet a betonon. S rám nézett. Pontosabban próbált rám nézni. Ajkaival csücsörítve méregetett egy darabig, majd újra széles mosolyra húzódott a szája, s kezét felém nyújtotta erőtlenül. - Szsz..szia én Ans..Anselm, te meg...nagyon szép - húzta kezemet maga felé, és nagyon gyengén ajkait hozzá nyomta. Fogalmam se volt, mit hallucinálhatott rám. Biztos egy nagy kosár rózsát vagy naplementét.
- Ans, ülj le - állt fel Finn, és a helyére ültette a teljesen szétfolyt gyereket.
- Dde..de komoly...lécc..léc...hah...na. Foson...vagyok.
- Látom - karolta át Finn röhögve. - Nyugi. Megoldjuk. Csak valakinek figyelnie kéne rád.
- Majd ezz..ez a szép fiú - mutatott rám, vagyis akart volna rám mutatni, de keze visszacsapódott az ölébe.
- Ez a szép fiú velünk jön - lépett mellém Finn nevetve, majd átkarolta a derekamat. Szerintem látta az arcomon azt, hogy mennyire megrökönyödtem. Szörnyű volt ezt látni. Hogy ezt műveli veled ez a sok szar.
- Ja boccccsesz' - hunyta be szemeit, majd Finn a kezébe nyomta a vizes palackot, hogy igyon. S ő anélkül, hogy letekerte volna a kupakját, koccintotta fogához. Atya isten. Ayla segítőkészen megitatatta, és végül valami szervező-szerű arc jelent meg, aki felkarolta a srácot, s közben a fejét rázta.
- Hova tűntél? - Kérdezte nyugodtan.
- Rom - vágta rá egyszerűen Ans.
- Értem.
- Be...beáll...beállnak helyettem - mutogatott Aylaékra.
- Engem nem érdekel, csak valami legyen, mert árván áll a pult, amióta kimásztál onnan négykézláb. Az emberek fele meg miattad jött, szóval kurva gyorsan kapd össze magadat - próbálta megállítani maga előtt a srácot, de lehetetlen volt.
- Fél órát...annyit kérek...meg spét! - Mutatott fel az égre, mire a szervező gyerek sóhajtva elindult vele befelé.
- Lerakom a backstageben. És nem kap spét. Ti se adjatok neki. De akkor csináljatok valamit - mutatott befelé. Erre Ayla és Finn összenéztek, majd mindketten ajkaikba harapva bólintottak egyet.
- Mi...mitől lett ennyire szarul? - Kérdeztem rá, ahogy elindultunk befelé.
- Ez a csúnya kis rém a ketamin - válaszolta Finn.
- Ketamin?
- Aha. Igazából lónyugtató - vont vállat. Kezdenek nem meglepni ezek a dolgok. Lónyugtató, bassza meg.
Bent a teremben tényleg senki nem állt a pult mögött. Csak az emberek rángatóztak lent az alapritmusra, ahogy gondolom Ans ott hagyta a szettet. Én inkább lent álltam meg Macék mellett, amíg Ayla és Finn felmentek a pult mögé, és valamit nagyon dumáltak, egymás füléhez hajolva.
- Mit csinálnak? - Kiabálta nekem Jack.
- Az a gyerek, Anselm, vagy kicsoda, akinek most ott kéne lennie. Hát...nincs a legjobb állapotban. Felküldte őket maga helyett - mutattam rájuk. - Egy ideig. Amíg rendbe jön.
- Jézus - nevetett fel Malcolm. - Öreg hiba.
- Mert? - Néztem rá értetlenül. S mire válaszolni tudott volna, a monoton zajt felváltotta valami más. Fogalmam se volt róla, hogy mi volt az. Jackék hangos nevetésbe kezdtek bele ahogy megcsapta fülünket a zene. Nekem fogalmam se volt róla, hogy mi volt, csak azt tudtam, hogy borzalmas volt. Nem is értettem, hogy mi a szar folyik itt. De itt még a pult mögött állók igyekeztek visszafogni magukat, s komolyan kezdtem azt hinni, hogy csak én nem értek a technohoz. A körülöttünk lévők visítozva huhogtak nekik, nevüket ordították, egyértelműen ismerte őket nagyjából mindenki. Majd ahogy lecsengett az a szörnyűség, aminek igazat megvallva egy kicsit örültem, mert nem az a tipikus sejtszéttépős zene volt, de attól függetlenül ritka szar volt, azt hittem, örülhetek, hogy vége. De akkor kezdtek igazán elindulni a lejtőn, s belefulladni a totális trashbe. Ahogy felcsendült a - komolyan, nem hazudok - világ egyik legnagyobb szégyene, Finn önelégülten, ajkaiba harapva emelte a magasba a kezeit, Ayla a hasát fogta a nevetéstől, mindenki más pedig magából kikelve kezdett ordítani. Borzasztó volt. Agyam próbálta lefuttatni, hogy mi a picsa zajlik itt? Miért üvölt egy illegális bulin a kibaszott Now You're Gone, ráadásul annak a srácnak köszönhetően, akinek azt hittem, hogy a legkifinomultabb zenei ízlése van? Lesokkolva figyeltem meg mindenkit. Először féltem attól, hogy a szertől túlfűtött kedélyű arcok meg fogják dobálni Finnt és Aylat amiatt a kegyetlenség miatt, amit ott fent elkövettek ellenük. Úgy éreztem magamat, mintha a kétezres évek elején, egy speedben fürdő, kurva szar, orgiával összevont parádén lennék. De ők láthatólag baromi jól érezték magukat. Sőt. Igazából mindenki, rajtam kívül. Bár én sem úgy fogalmaznék, hogy szarul voltam, vagy valami, inkább ledöbbent. S rájöttem, hogy annyi cucc volt ott már mindenkiben, hogy teljesen mindegy volt, hogy egy jól megszerkesztett techno jut el fülükig, vagy az éppen szóló Sandstorm (? Ne kérdezzétek. Én sem értem.) esetleg a Micimackó főcímdala. Mindegyikre ugyan úgy reagáltak volna. Főleg, mert Finn állt a pult mögött. És Ayla. Onnantól végképp mindegy volt már.
- Turn up the bass boy - ordította Ayla Finn arcába azt a rohadt Scooter számot, ami elindult, s erre Finn könnyeit törölgette már. Itt realizálódott bennem, hogy ezek komolyan azon versenyeznek, hogy ki tud szarabbnál szarabb számokat letolni, amire a szétcsapott emberek egyre jobban megkattannak. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Tényleg volt benne egyfajta nagyon groteszk humor. Tiszta abszurd volt az egész helyzet. S mikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, az Omen után teljesen arcba vágott az U Can't Touch This. Feladtam teljesen. Kibukott belőlem a nevetés, Malcolmmal és Jackkel együtt. Nem tudtam hova tenni a helyzetet. Ráadásul Aylaval még szinte egy külön műsorszám is voltak, azokkal a frenetikusan szar mozdulatokkal, amik egybe mégis annyira zseniálisak voltak, hogy ez szülte meg azt a bizonyos, sajátos báját a performansznak.
- Ki fogják őket nyírni - ordította Mac még mindig nevetve. - Komolyan mondom. Még egy ilyen szám, és valamelyik elvágja a torkukat.
- Én leszek az - csapta magát fejbe Jack, ahogy átváltott a zene...oké. Azt hiszem, ez volt a tetőpont. Pontosabban azt hittem, ezt lehetetlenség tovább fokozni. Azt, hogy Britney Spears szól. A számhoz kaptam a kezemet, s megráztam a fejemet. Teljesen szét volt esve mind a kettő. Szerintem már azt se tudták, mennyi egy meg egy. Majd hirtelen láttam, hogy Finn előre hajol, valakivel beszél. Göndör hajú volt. Ez biztos az a Selma. Vagy ki a fasz. Összehúzott szemekkel méregettem, ahogy lábujjhegyen hajol fel a pulthoz, s Finnek a kezébe nyomott egy napszemüveget, amit feltolt orra hegyére. Nyújtott felé valamit. Nem láttam, mi az. Egyszer megrázta a kezét, jelezve, hogy nem. De végül vállat vonva vette ki kezéből a kártyát, amin egy csík valami (speed? Kokain? Fogalmam se volt, és ami a legjobban felhúzott, hogy valószínűleg ő sem tudta) egyensúlyozott, s orrába szívta.
- Oops I did it again - kapta szája elé kezét, én meg komolyan azt hittem, felmegyek, és felpofozom. Én ezt nem értem. Előbb látta egy haverját konkrétan majdnem meghalni, mert túltolt...mindent kábé. A karjaimat átfonva álltam, és őt méregettem idegesen. Kíváncsian vártam, mikor fog összezuhanni. Jó, nem akartam, hogy baja legyen. De kurvára nem tudja, hol a határ. Teljesen tönkre fogja magát tenni. Rettenetesen szar volt így látni. Persze, semmi komolyabb baja nem volt. Nem volt olyan állapotban, mint az a srác. Ans talán. De ez akkor is...
- Jjjó srácok, úgy hallom, Ans visszatért a halálból, szóval most mi lépünk - kiabálta Finn leállítva a zenét, de nem tudta folytatni, mert mindenki hangos, lehangoló „hú"-zásba kezdett. - Búcsúnak küldöm ezt ott hátul annak a három csodának meg ennek itt mellettem, mert ti vagytok életem kibaszott szerelmei - mutatott ránk dülöngélve, napszemüvegét letolva orrnyergéig. Széles mosoly húzódott végig a számon, Jackék ordítani kezdtek, meg szíveket formálni ujjaikból s a magasba mutatták nekik. Én csak vigyorogva ráztam a fejemet, egészen addig, míg meg nem hallottam, hogy mi is az, amit nekünk küld. Abban a pillanatban fagyott le az arcomról az egész. Ha azt hittem, Britney Spears Oops, I did it again-jénél rosszabb nem lehet, kibaszott nagyot tévedtem. Mert Finn nagyon is képben volt ezekkel az alvilági rontással egyenlő borzalmakkal. S megfeledkeztem arról, hogy létezik...a Spice Girls. Édes istenem. De hát ismét nem bírtam visszafogni magamat. Ordenáré nevetésben fakadt mindhármunk.

Sziasztok kedveseim! 💕
Hú. Életembe nem írtam ilyen hosszú részt. Basszus, több, mint két résznek felelt meg! :D Csak nem akartam szemszöget váltani, meg túl sok részig húzni ezt az eseményt, ezért inkább egybe megírtam. Meg igyekeztem Eds szempontjából megragadni azt, hogy milyen emberek és anarchikus hangulat uralkodik az ilyen bulikon. Remélem, sikerült valamennyire.:)
Meg igazából oka az is, hogy ilyen hosszú rész lett, mert lehet, hogy most egy jó darabig nem fogok tudni új részt hozni.:( Szóval bocsi előre is, ha csúszni fognak a dolgok...
Plusz!
Drága nővérem, krystallze belekezdett egy történetbe, aminek a címe Írj rólam, én lefestelek. Lessetek bele mindenképpen, szerintem nagyon nagyon jó és izgi! Egy része van kint eddig, de hamarosan jön majd a folytatás! :)
Pusz, és legyetek jók! 💕