The Difference Between Hell and Home

5.

Eddie

Éjjel sikerült végre öt órát aludnom. Ami nálam nagy számnak számít, főleg ebben az időszakban. Az ébresztőm megszólalása után anyám nem kopogott be az ajtómon, ami azt jelenti, hogy hamarabb lelépett dolgozni, apám meg annál inkább. Erősen elgondolkoztam azon, hogy a mai napot inkább így elfelejteném, de nincs kedvem szüleim agymosását hallgatni vacsora közben, szóval inkább feltápászkodtam és benyomtam a telefonomat. Rengeteg üzenet villant be, természetesen a Tylerékkel közös csoportból. Tegnap óta folyamatosan szidják az új srácot, konkrétan megnyitni nem volt hangulatom, mert annyira fröcsögő volt az egész. Nem mintha amúgy megnyitottam volna, de így legalább még nyomósabb indokom volt rá.
Kivánszorogtam a fürdőbe, gyorsan bevettem a gyógyszereimet, amitől sikerült kicsit lehiggadnom. Már a tudattól is, hogy bennem van, és nemsokára jobb lesz. Vagyis valamivel. Ugye? Biztos...
Összekutyultam egy tejeskávét és leültem az asztalhoz. Csend volt az egész lakásban. Sokkal jobb így. Mármint csípem anyámékat, meg jó hogy vannak, csak nincs arra szükségem hogy reggel körül ugráljanak a kérdéseikkel hogy hogy vagyok, mit csinálok ma, beérek e, bevettem e a gyógyszereket, stb. Mondjuk ez inkább anyám. Apám csak a Handelsblatt mögül néha kimorog valami életbölcsességet a reggeli kávéját szürcsölve, ami totál megváltja a napomat. Oh, várj, nem.
Nagy nehezen elszántam magamat, felkaptam egy kötött bordó pulóvert és szépen, komótosan lesétáltam a bringámhoz. Hogy még véletlenül se erőltessem meg magamat. Meg véletlenül se érjek be időbe.
Szóval eszeveszett módjára tekertem. Amit még a kibaszott iskolámnál is jobban gyűlölök, az a késés. Borzalmasan kínos. Belépsz, mindenki téged bámul, aztán következik a még kínosabb magyarázkodás, ami igazából senkit sem érdekel, mert elkéstél és pont. Szörnyen utálom ezt. Ha tudom, hogy kések, inkább be se megyek. De most ledobtam a bringámat a suli előtt és rohantam be a terembe. Mint egy lelkes diák. Haha. Ezt meg kéne mutatnom a pszichológusomnak. Lihegve csaptam ki a tanterem ajtaját, és pont akkor szólalt meg a csengő.
- Dietrich! - Köszöntött üvöltve Tom. Én csak lihegve intettem egyet, de tekintetem egyből a negyedik padsor harmadik padjához vezetett. Üres.
- Thomas Depperschmidt, több kultúrát, köszönöm - jött be sóhajtva Herr Kegler, és a tanári asztalra tette noteszét. Hát ja. Talán az egyetlen ember, akit kedvelek ebből a gányból.
- Bocs, tanárúr - tartotta fel kezét Tom.
- Dietrich - biccentett felém Kegler, én meg félmosollyal üdvözöltem. A tábla felé fordult, és írni kezdett. Homlokomat ráncolva olvastam a macskakaparását. Ez az egyik legirritálóbb tulajdonsága. Mármint hogy kurva rondán ír.
- Na - porolta le krétás kezét. - „Abban talán nem vagyok biztos, hogy mi érdekel valójában, de hogy mi nem érdekel, abban egészen biztos vagyok." - Tárta szét karjait, átnézett az osztályon, de tekintete rajtam akadt meg, utolsó reményén. - Nos?
- Albert Camus - vágtam rá kánonban egy rekedtebb hanggal. Mi van? A hang forrása felé kaptam a tekintetemet. Az a forrás történetesen Finn volt. Az ajtóban állt, a falnak dőlve. Enyhe cigarettaszag csapta meg az orromat, ami valahogy egy cseppet sem volt kellemetlen. Sőt. Jobban szemügyre vettem a srácot. Szürke-fekete flanel inge lazán kigombolva, alatta egy egyszerű fekete póló félig betűrve a fekete farmerébe. Egyik kezével hátizsákja pántjába markol, s fejét kicsit megdöntve néz a tanári asztal mögött állóra. Vagyis...baszd meg Eddie. Most észre vette, hogy bámulom. Egyből tollamat kezdtem csattogtatni idegességemben. - Elnézést - szólalt meg ismét.
- Finn Schreiber. Volt eddig olyan óránk, amiről nem késett el? - Rázta meg a fejét Herr Kegler.
- Igen.
- Mégpedig?
- Pénteken.
- Csoda is lett volna, ha az utolsó órájáról elkésik. Na, menjen - intett neki mosolyogva.
- Hé, ennyivel megússza? - Csattant fel Tyler.
- Mennyivel?
- Hát nem tom'...Így, elengedi, csak úgy, minden nélkül, csak azért mert még új ez a kis pöcs, ez kurvára nem fair! - Csattant fel. Kegler sóhajtva, kissé már idegesen fordult vissza a táblától, és az asztalra támaszkodva válaszolt.
- Mit szeretne, Apfelbaum? Igazgatóit írjak neki 5 perc késésért? Írjak be egy fekete pontot? Inkább fogja be és figyeljen, sokkal többre megy vele a társadalom - zárta le végre, bár Tylert nem olyan egyszerű leállítani. Most legalább már nem csak azt hallgathatom, hogy kapja be Schreiber. Kiegészült Keglerrel. Hurrá? Finn csak levágódott a padjába, és szokásosan elővett egy könyvet. Na. Ez már nem a Zabhegyező. De rohadtul nem tudom elolvasni, mit olvas. Kicsit közelebb hajoltam. Faszom. A mögötte ülő folyton kitakarja. Oké, még egy kicsit közelebb...már majdnem kiestem a padból, kábé már az előttem ülő Betty Affolter nyakában ültem, amikor Kline egy egyszerű mozdulattal lökött rajtam egyet és leborultam Betty lába elé. Kitört a röhögés mindenkiből.
- Dietrich, hova mész? - röhögött fel gusztustalanul. - Affolter annyira nem jó bula, felpróbáltam már. - Rágózott még mindig nevetve a saját, szar poénján. Betty elvörösödve ült maga elé meredve. Csak idegesen nyeltem egyet.
- Bocs - suttogtam oda neki, de elkapta a tekintetét.
- Mi folyik itt? - Fordult meg Kegler a táblától szinte fortyogva.
- Leesett a tollam, bocsánat - pattantam fel a padlóról magamat porolgatva.
- Virágnyelven - szólt bele Tom is.
- Undor. - Hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Finn volt az. Engem nézett. Undor? Mi undor?
- Mi a fasz bajod van? - Biccentett felé Tyler ingerülten. Finn csak vállat rántott, és tovább olvasott. - Schreiber, hozzád pofázok - dobott hozzá egy tollat.
- Apfelbaum, álljon le. Feltartja az órámat - dobolt idegesen ujjaival az asztalon Kegler. Tyler puffogva lejjebb csúszott a székén, és végre abbahagyta.
Undor. Mi az undor? Kline? Betty? Én? Az egész helyzet? Undor. Komolyan, mi az istenre értette? Ráadásul tök kontextustalan. Undor. Minden nélkül. Mondta volna, hogy undorító. Vagy undorító, amit csináltok. Undor. Ez egy kibaszott főnév. Olyan, mintha azt mondta volna, hogy fűnyíró. Ezt nem értem. És a gyerek elég értelmesnek tűnik ahhoz, hogy csak így mondjon ilyen szavakat. Undor...
Egész órán ezen kattogtam. Nem is tudtam rendesen figyelni, a csöngőre figyeltem fel egyedül. Azt se tudom, miről volt szó.
- Tessék - állt meg felettünk Finn, és letette Tyler elé a tollat, amit hozzávágott. Tyler teljesen befeszült az egész társasággal együtt. Nekem a torkomba ugrott a szívem.
- Mit akarsz? - Kérdezte kulturáltan Tom.
- Visszaadom, ami Tyleré, minek látszik? - Kérdezte higgadtan, majd sarkon fordult és elsétált. Kezében tartotta a könyvet, amiről végre le tudtam olvasni a címet. Úristen. Undor. Jean Paul Sartre - Az undor. Égett az arcom. Hogy az istenbe vette észre, hogy bámulom? Istenem, ez kurva gáz. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Kezeim közé temettem az arcomat szégyenemben. Mennyire feltűnően szuggerálhattam, hogy észrevette a háta mögül?
Egész nap iszonyatosan gáznak éreztem magamat. Konkrétan Finnre nem mertem nézni. De most érted. Mekkora cink már, kiborulok a padból, mert azt akarom megtudni, mit olvas. Nem, nem oda megyek hozzá, hogy helló srác, mit olvasol? Nem. Én fura gyerek módjára két paddal és egy sorral arrébbról kiesek a padból. Eddie, baszdmeg. Pedig őszintén csak az érdekelt, mit olvas. Végre egy ember, aki...Mindegy. Van elképzelésem, mit gondolhat rólam.
Az utolsó óránk testnevelés volt, ami a leggyűlöltebb tárgyaim közé tartozik. Három kategória van, megtűrt, gyűlölt, leggyűlöltebb. Színes, mi? Szóval az izzadtságszagú folyosón álltunk sorban, mint valami kivégzésen, és hallgattuk Herr Steiner sípolását. És Finn nem volt sehol. Két választási lehetőséget kaptunk szokásosan. Vagy menjünk ki futni a 10 fokba, vagy bent szerezzünk 8 napon túl gyógyuló sérüléseket, avagy kidobózzunk olyan vadállatokkal, mint Tyler. Szóval inkább sétálok egyet a 10 fokban. Pontosabban kimegyek az első lépcsőfordulóig nagyjából futva, és ott beülök a szokásos helyemre. A lépcső alatti beugróba. 4 éve ott úszok meg minden órát azt játszva, hogy mesterien futok állati sokat. És elhiszik. Tommal futottam a lépcsőig, addig hallgatva, hogy milyen nővel mit hogyan, és taktikusan megálltam cipőt kötni. Természetesen adtam alá a lovat, hogy most így hagyok neki egy kis előnyt, aztán majd lehagyom, de persze ez sose történik meg. De mindig elhiszi. A beugró felé sétálva láttam, hogy valaki bent guggol. Mi az isten? Ide senki nem szokott járkálni. Kicsit közelebb léptem, hogy megnézzem, ki jött rá a zseniálisan kigondolt rejtekhelyemre. A falnak dőlve, térdein könyvét tartva olvasott, göndör fürtjei előre borulva takarták el arcát. Bassza meg.
- Szia - szólaltam meg gondolkodás nélkül. Jézusom, ezt minek kellett? Az utolsó sort még befejezte, amit épp olvasott, lassan felemelte fejét, és mélybarna szemeit az enyéimbe fúrta.
- Öm..helló? - Köszönt furán Finn.
- Hát te? - Kérdeztem arra utalva, hogy egy, mi a szart keres a helyemen? Kettő...mi a szart keres a helyemen?!
- Olvasok.
- Azt látom. De hogyhogy itt? Meg érted...óra van... - Túrtam bele a hajamba.
- Ja. Mint látod, guggolok - bólintott, és tovább olvasott. Kösz.
- Amúgy mit olvasol? - Érdeklődve próbáltam menteni a menthetőt. Hátha csak véletlen összefüggés volt. És nem kurva gáz a helyzetem.
- Ugyanazt. - Válaszolta rám se nézve, de apró mosoly húzódott a száján. Ó, baszki. Az ajkaimba haraptam. Marha jó, totál kínos vagyok. - És ha már itt tartunk, te miért vagy itt? Ha már óra van.
- Én...én igazából mindig itt élek túl - vontam vállat.
- Túlélsz? - Nézett rám furán.
- Hát...ja.
- Neked minek? Egy egész verőosztaggal járkálsz minden nap - utalt Tylerékre.
- Ja, előlük bújtál ide?
- Nem. A 45 perc futás elől.
- Amúgy...tök sajnálom.
- Mit?
- Ezt az egész Tyleres balhét - csúsztattam a zsebembe a kezeimet kissé idegesen.
- Ne sajnáld. Én sajnálom őt.
- Mert?
- Mert ilyen. Fizikai erővel próbálja fitogtatni fölényét. Közben biztos tök szar a lelki világa. Bár te biztos jobban tudod. Meg nem akarom basztatni, mert biztos te is megversz - nézett rám rezzenéstelen arccal, de elröhögte magát.
- Nem nézed ki belőlem, hogy bármelyik pillanatban át tudnám alakítani az arcberendezésedet?
- Mert így van? - Lepődött meg.
- Nem. - Vágtam rá, mire felnevetett. Sőt. Ez inkább kacagás volt. Egy nagyon melengető kacagás. - Mi az?
- Semmi. Csak nem tudom. Nem illessz oda.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. De nem akarok külső alapján ítélkezni. Biztos te is seggfej vagy - állt fel Finn, vállára kapta a hátizsákját, és kisétált a beugróból.
- Most hova mész?
- Vége az órámnak - nézett rá a telefonjára. - Viszlát, seggfej - intett hátra, rágyújtott egy cigire, befordult balra és eltűnt a látóteremből. Én meg ott maradtam vagy még öt percig. Ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy mi az, hogy seggfej vagyok. Mit azonosítgat Tylerékkel? Fú. Ő a seggfej, mert ezt csinálja. Mondjuk... A feltételezése talán jogos, de nem igaz. Bár azt is mondta, hogy nem illek oda. Tehát nem vagyok seggfej. De utána leseggfejezett. Oké, én nem értem. A lépcső előtt álltam zsebre dugott kézzel és szám szélét rágtam.
- Dietrich, te mi a szart csinálsz itt? - Törte meg gondolatmenetemet Kline és a többiek, már teljesen átöltözve, hazafele indulva. Baszki. - Steiner totál ki van rád, nem tudja, hol vagy. Azt mi se tudtuk, hova tűntél, szal' nem tudtam bevédeni a segged.
- Oké - sóhajtottam, és próbáltam felkészíteni magamat a Steineres kioktatásra. Tylerék még meginvitáltak egy esti ivászatra, de úgy éreztem, a mai napra pont túl sok volt belőlük, szóval halaszthatatlan programra hivatkozva lemondtam.
Bár, erre a fejmosásra azt hiszem, nem lehet felkészülni eléggé. Steiner a szertárban áll, úgy üvölt, hogy a nyála röpköd mindenfelé. Te próbálsz mindig hátra lépni egyet, de folyton utánad lép, bele a személyes teredbe. Ordít mindenről, hogy ő megbízik bennem, én meg elcsászkálok, mekkora felelőtlen majdnemhúszéves vagyok, ír anyáméknak (micsoda paradoxon!) és többet nem enged ki futni. Rühellem amúgy ezt az embert. Csak néztem a kopasz, csillogó homlokát, ami szinte vakított, sárgás fogai közül fél perc/literszámban röpült a köpet, és dőlt ki az alkoholszag. Arcomon apró undor jelent meg, de továbbra is csak bólogattam, hisz ezeknél az idiótáknál csak ez válik be. Utáltam minden pillanatát. Túl akartam lenni rajta.
Negyed óra után léptem ki a szertárból. Szükségem volt a friss levegőre, meg egy gyógyszerre. A kettő kombinációja talán egy picit visszaránt a testembe. A bringámmal ezért kissé kerülve gurultam haza, s így épp 18:00-ra értem a ház elé. Felslattyogtam a másodikra, és a lakásajtót kinyitva megpillantottam, hogy anyámék már az asztalnál ülnek. Az étkészlet kikészítve, megterítve, a leves és a lasagne gőzölgött az asztalon.
- Késtél - szólalt meg apám érces hangján, rám se nézve, az újságot bújva. 18:03 van. 3 percet késtem. A kibaszott közös vacsoráról. Aminek kibaszottul semmi értelme.
- Bocsánat - nyögtem ki, és már folytattam volna a magyarázkodást, mert utálok magyarázkodni, de apámnál ez más. A szavamba vágott.
- Ne is kezdd el. Kaptam emailt - tette le az újságot végre.
- Miről? - Kérdeztem félve, leülve az asztalhoz.
- A mai incidensedről, Edward. Herr Steinerrel.
- Apa...- Kezdtem bele lesütött szemekkel, de az asztalra vágott, összerezzentem anyámmal együtt, apám meg ordítani kezdett. Hogy én mennyire felelőtlen vagyok. Hogy nem megyek vissza az órára 10 perce. Nem vagyok érett, fogalmam sincs, mi az a felelősség. Mi lesz így velem a jövőben, egy nincstelen senki leszek, ha ilyen előfordul a munkahelyemen. Persze azt is hozzá kellett tennie, hogyha egyáltalán lesz ilyen. És kezdődött az, amelyik kártyát mindig bejátsza, hogy próbálom megúszni az életemet, ráterelte a szót a terápiáimra, hogy szart se érnek, pont mint én, és igazából kitalálom az egészet. Kitalálom, hogy legyen mire fognom az életképtelenségemet. Kezeim ökölbe szorultak, körmeim már teljesen belevésődtek a húsomba, de egy szó se jött ki a számon. Anyám is csak hallgatott mellettem, kezét a szája elé tartva, hol rám, hol apámra nézve.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat...

Sziasztok!
Igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy tök jól esik hogy relative sokan olvassátok a blogot és néhányan kommenteltetek is, nagyon örülök hogy tetszik és a kis lelkemet is simogatjátok vele!:)😍
Szóval köszikee!❤️