The Difference Between Hell and Home

46.

Finn

Ha a teraszt esetleg akár egy centivel is arrébb tervezték volna, s egy másodperccel is többet kellett volna sétálnom, akkor pillanatokon belül robbant volna szét a tüdőm a benne keringő feszítő idegtől s attól, hogy már hat órája semmi nikotin nem jutott belé. Elképesztő. Ez az egy szó járt a fejemben újra s újra. Elképesztő. Komolyan mondom. Elképesztő. De legalább összeraktam, hogy Eddie apja honnan szedte össze ezt az attitűdöt. Az egyetlen problémám az egésszel az volt, hogy mindez Eddien csattant. De egyébként kifejezetten dühös már nem voltam, lényegében az, ami kitört belőlem pár perce, az elegendően eloltotta ezt. Bár kezem intenzíven remegett ennek ellenére, alig bírtam gyújtóm lángjával eltalálni cigarettám végét, s mikor épp sikerült volna, az ajtó kicsapódott, és Eds lépett ki rajta. Arca zaklatott volt, egy szót sem szólt, csak kitárt karokkal nézett, fürtjei nedvesek voltak, gondolom kissé leverte a víz.
- Ez mégis mi volt? - Szakadt ki tüdejéből a szó.
- Vélemény - jelentettem ki egyszerűen.
- Vélemény?! Finn, normális vagy? Nagyapámnak ilyet mondasz? Meg apámnak? Meg úgy en bloc bassza meg, bárkinek?! - Suttogott, de tisztán hallhatóan volt ingerült.
- Mert, mit mondtam? Az igazat? - Kérdeztem vissza furán, mire kínos nevetésbe kezdett, és haját hátratűrte.
- Te komolyan nem veszed észre magadat?
- Én nem veszem észre magamat? - Röhögtem fel én is. - Akkor apádékról mi a véleményed?
- Finn...
- Inkább örülj neki, hogy mostmár tudják.
- Mit?! Mit tudnak?!
- Hogy nem jogra fogsz menni.
- De a rohadt életbe, ezt nem neked kellett volna közölnöd velük!
- Igen, én is azt hittem, de mint látom, nem jött össze.
- Ezt komolyan nem hiszem el...- Járkált fel-alá idegesen a lekövezett teraszon.
- Most tényleg az a bajod, hogy apádék megtudták, hogy nem jogra akarsz menni?
- Nem! Baszdmeg! Nem! Nem az a bajom! Úristen! - Emelte fel a hangját. - Nem csak azzal van a bajom, hanem a kibaszottul provokatív és lehetetlenül elfogadhatatlan hangvételeddel, amivel mindezt közölted!
- Hogy mi van? - Fakadtam ki megint nevetésbe, mert már nem bírtam mit csinálni, annyira abszurd volt az egész.
- A nagyapám nyolcvan éves, hogy a picsába beszélhetsz így vele?!
- Egyáltalán nem érdekel, hány éves az öreged, nem a kora miatt fogok vele virágnyelven csevegni. Úgy kezel, mint valami retardáltat. Én pont leszarom, hogy velem milyen hangot üt meg, de a kurva életbe Eds, téged ne kezeljen már úgy, mint egy halom szart.
- Most kezdjünk bele megint abba a vitába, amit múltkor sikerült lezárnunk? - Fújta ki a levegőt dühösen, és az ég felé kezdett pislogni, hogy könnyeit visszatartsa.
- Milyen vitába?
- Abba, hogy kurvára nincs hozzá közöd! - Ordított rám, majd hirtelen megtorpant, s ujjaival újra végigfésülte tincseit, szipogott egyet, ajkait összepréselte, és egy szó nélkül hagyott ott, ahol még mindig visszhangzott utolsó mondata. Lefagyva álltam egyhelyben a jéghideg teraszon, kezemben már csontig égett a cigaretta. Még mindig képes volt arra, hogy ledöbbentsen. Mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet, vagy ha lehet is, már tudom kezelni, akkor ismét arcba vágott valami olyasmi kijelentéssel, hogy mondjuk nincs hozzá közöm. Szaggatott sóhajjal ültem a lépcsőre, térdeimet magam elé húztam, mert állati hideg volt, és újabb cigarettát gyújtottam. Agyam már túl fáradt volt ehhez. Ennek ellenére tényleg igyekezett dolgozni a történteken, de lényegében csak magam elé bámulva szívtam tüdőmbe a nikotint, szinte pislogás nélkül, szemeimet már csípte is a hideg levegő. Alsó ajkamat rágtam, mintha annyi gondolat kavarogna elmém összes szegletében, pedig csak egyetlen egy mondat csapongott benne ide-oda: nincs hozzá közöd.
Magassarkú ritmusos kopogása rázott ki a kreált világból, ami egyre jobban rántott magába, minél több cigire gyújtottam. Nem fordultam hátra, csak fülemet sértette a monoton zaj, ami egyszer csak abbamaradt. Hosszú, bársony-vörös ruha suhant el lábaim mellett, két fekete lakkcipő koppant mellém, majd gazdája ült le, hosszú ruháját kiemelve maga alól, kezében egy pohár vörösbort, szárára ujjait kulcsolta rá, körmei ruhájához passzoltak, s a bor színéhez egyszerre. Harmonikus volt.
- Szia Finn - fordult felém, arcán kedvesnek tűnő mosollyal. Vagy nem volt az. Honnan tudjam. Dietrichéknél nehéz az ilyet eldönteni. Apró biccentéssel tudtam le a köszönést, ugyanis szám tele volt füsttel, meg amúgy sem volt igazán hangulatom beszélgetni. - Minden rendben?
- Persze - jelentettem ki, majd síri csend szállt le közénk.
- Nem fázol? - Törte meg.
- Nem - akartam volna lezárni a kellemetlen társalgást, de megint kérdéssel támadott le.
- Biztos? Elég rég óta vagy kint.
- Mit szeretne? - Néztem végre rá. Tekintete rettenetesen ismerős volt, hirtelen legjobban talán egy ijedt nyúléhoz tudtam volna hasonlítani, de később rájöttem, hogy Eds szemei váltottak ki belőlem hasonló érzelmeket, mint mikor az anyja szemébe néztem azon az estén. Egy darabig nem szólt, bár szája szóra nyílt, majd lakkcipőjének orrát kezdte pásztázni.
- Csak megnéztem, jól vagy e.
- Kiválóan. Kifejezetten szeretek Hirosima szintű bombákat ledobni.
- Igen?
- Nem. De valamikor más nem használ - vontam vállat. Már igazából az sem érdekelt, ha Eddie anyja is másodperceken belül kezd ordítani velem. Már tök mindegy volt.
- Én egyébként nagyon kedvellek, Finn - tűrte füle mögé hosszú, barna fürtjeit egyetlen mozdulattal, amitől előbújt apró, szinte ékszerként díszelgő fülcimpája. Belegondolva Eds anyja egy hihetetlenül szép nő volt. Bár több, mint valószínű, hogy szimplán csak az Ő vonásait fedeztem fel benne, s ezért tartottam kimondottan szépnek.
- Igen? - Kérdeztem vissza kijelentésétől meglepve.
- Igen. Szerintem elképesztő hatást gyakorolsz Eddiere.
- Ja, a férje is valami ilyesmit mondott - nevettem el magamat kínosan.
- Jó értelemben értem. Eddie valahogy más, amióta ismer. Immanuel ezt negatívumként látja, pedig igazad volt. Mintha kezdene magára ébredni. Elkezdett ragyogni.
- Ragyogni?
- Igen. Tudod, nem beszélünk túl sokat. Biztos tart tőlem, vagy hát nem is tudom. De az ember akkor is látja az ilyet. Hogy a másik máshogy viselkedik a közelében. Sose láttam még így. Szóval én tényleg hálás vagyok - simította meg a karomat félve.
- Nem tettem semmit. Ne legyen hálás. Csak figyeljenek oda rá. Én is csak ennyit csinálok.
- Igazad van. Tudom. Csak valahogy olyan, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Mintha mondani szeretne valamit, de akármennyire is próbálkozunk, nem értjük.
- Ja, vágom. Eds azért nehéz eset. Most is épp engem gyűlöl valamelyik szobában.
- Eds? - Kapta fel a fejét.
- Aha. Eddie.
- Ó. Ez aranyos - mosolyodott el. - Miért gyűlölne?
- Amiért mindenki más ott - mutattam hátra, a nappali felé, ahonnan fény szűrődött ki, meg alakok mozgása.
- A benti incidens miatt?
- Aha.
- Nem hiszem, hogy gyűlöl. Ő ilyen. Elég impulzív.
- Eddig nem is vettem észre - szívtam be tüdőmbe az őszi, csípős levegőt.
- Nem?
- De. Napi szinten összeveszünk valami hülyeségen, ami éppen nem tetszik neki. De mindegy. Nem vészes.
- Rengeteg türelem kell hozzá, az biztos.
- Ja, de totál megéri - gyújtottam rá egy újabb szálra, amit ő szemeivel végig követett. - Zavarja?
- Nem. Dehogy. Én is dohányoztam régen. Csak hát Immanuel. Tudod.
- Mit tudok?
- Nem szereti. Le kellett tennem.
- Kér? - Nyújtottam felé a dobozt. Először hezitált, kezét tette ki maga elé s fejét rázta, hogy nem, majd nagy nehezen mégis sóhajtva kihúzott egy szálat, vörös rúzzsal kikent ajkai közé vette, és meggyújtotta.
- Jézusom. Elevenen megnyúz, ha megérzi a szagomat - nevetett fel, és felém nyújtotta a pohár bort. - Idd meg nyugodtan.
- De hát...
- Nem. Nem ihatok többet. Tudod, napi maximum két deci.
- Mert?
- Eddie édesapja nem kimondottan tolerálja ezeket - szívott mélyet a cigarettából. Jól állt a kezében. Nem volt idegen. Vannak emberek, akiknek a kezében baromi hülyén fest a cigaretta, hozzá meglepően passzolt. Bár keze elég kicsi volt, valahogy mégis volt az egészben valami előkelő.
- Jézusom - forgattam a szemeimet. - Bocsánat az esetlegesen pofátlan kérdésért, de hogy bírja elviselni? - Fakadt ki belőlem, Eds anyjából meg a kacagás. Lassan abbamaradt a nevetés, helyette már csak fejét rázta, a füst ajkai között szökött ki, de nem nézett rám, s nem is válaszolt a kérdésemre.
- Finn. Említetted a festést. Hogy Eddie fest.
- Igen.
- Mióta? Hogyan? Hogy kezdte? Mesélsz róla? - Könyörgött szinte minden morzsáért fiával kapcsolatban, amitől egy pillanat alatt összeszorult a szívem.
- Nézze...- Kerestem a nevét gondolataim között, de elveszett az éterben ez a jelentéktelennek tűnő információ.
- Annelie - segített ki.
- Annelie. Ha rákérdez Edsnél, szerintem nagyon szívesen mesélne. Nem akarok a tudta nélkül dumálni erről. Így is most eléggé kivan erre, hogy ezt így benyögtem.
- De...de legalább annyit mondj, hogy milyen? Jó? Szereti?
- Figyeljen...- Kezdtem volna bele orrnyergemet masszírozva abba, hogy tényleg nem akarom kiteregetni Eddie dolgait, de újra elkaptam a tekintetét. Azt a bizonyos tekintetet. Kezdtem kibaszottul megérteni azokat a bizonyos géneket. Mély lélegzetvétellel fújtam ki a levegőt, és kicsit halkabban, magamat nyugtatva ezzel, hogy így majd Eddie nem hallja meg, kezdtem bele. - Jól csinálja. Nagyon is. Van egy egyedi stílusa, amivel tényleg megérné foglalkozni.
- Mióta? Mióta csinálja?
- Pontosan nem tudom megmondani. Amióta én látom, az kábé egy hónap.
- Amióta te látod?
- Aha. Firkálgatott az egyik füzetébe, és rajtakaptam. Azóta nyúzom ezzel. Aztán egy hete festett először előttem. Fenomenális.
- Esetleg...tudnál nekem mutatni valamit, amit ő csinált? - Nézett szemeimbe szinte már szikrázó tekintettel. Bassza meg. Ez nem igaz. Most ilyet csinálhatok egyáltalán? Meg fog ölni. Komolyan. Eddie ki fog nyírni. Elvágja a torkomat. Jó, nem. Az nem illene hozzá. De mondjuk cantarellát kever a poharamba. Igen. Az elég ízléses halálnem.
- Jó. - Megadtam magamat. Iszonyatosan sajnálni kezdtem az anyját. Már csak azért is, mert komolyan ennyire nem ismeri Eddiet. És akkoriban akkora hősszerelmes voltam, hogy nagyjából mindenkit sajnáltam, aki nem ismerhette annyira, mint én. Magamat meg azért sajnáltam, mert ismertem. Így született meg ez a totál paradoxon helyzet. - De erről neki egy szót se - vettem elő a telefonomat, és a két lefotózott festményét dugtam az anyja orra alá, akinek teljesen elakadtak a szavai.
- Hú - nyalta meg ajkait. - De érdekes. Nézd, azt a kerekítést - bökött rá a csendéleten szereplő ablakpárkány ívére. - Amikor gyerek volt, hasonlóan dolgozott a vízszintes vonalakkal.
- Hogyan? - Fordultam felé meglepődve.
- Amikor még óvodás volt, meg talán általános iskolás, igen, akkor is nagyon szeretett rajzolni. Sokat elemezgettem a rajzait akkoriban.
- Miért hagyta abba?
- Nem tudom - húzta fel vállait. - Az apja szerint időpocsékolás.
- Ön szerint?
- Sokszor vagyunk más véleményen. És sokszor voltunk. Ez is egyike volt ezeknek.
- Érdekes. És Eddie?
- Mi Eddie?
- Eddie meg lett kérdezve?
- Kilenc éves volt.
- És? - Értetlenkedtem.
- Kézenfekvőbb ötletnek tűntek a külön biológiák meg történelmek, mint egy rajzszakkör.
- Aha. Azt hiszem, értem - bólintottam mélyet, mert nem volt kedvem Eddie anyjával vitatkozni róla. Meg igazából leginkább csak sajnálni tudtam. De tényleg. - Fél tőle? - Csúszott ki a számon a folyamatosan bennem kavargó gondolat.
- Kitől?
- A férjétől.
- Nem. Nem kimondottan. Csak tudod. Az a fránya megszokás - húzta keserű mosolyra száját, utolsó slukkot szívott, majd magassarkújával eltaposta a csikket, s felállt. - Tíz percet kell kibírnunk. És indulunk - nézett órájára, majd rám kacsintott, és betipegett a házba.
Kellően gyűlöltem mindegyiküket ahhoz, hogy ne éreztem kínosnak a szituációt. Nem tudtam foglalkozni a vérig sértett Dietrichekkel, jelenleg egyikkel sem. De a három főúr szolid kis versenyt rendezhetett volna abból, hogy melyik tud a legjobban elküldeni anyámba a puszta nézésével. Kétségkívül Eddie nyert volna. Egy szót se szólt hozzám. Jó, igazából senki sem, de az hidegen hagyott. Persze, nem várhattam el, hogy a nyakamba ugorva csókoljon addig, míg el nem fogy a levegő kettőnk között. Bár...nem mondom, hogy feltétlenül rossz lett volna. Csak hát, ahogy az anyja is mondta, ő ilyen. Tudom, hogy ezek nem végleges állapotok. Mármint nem az, hogy nem csókol az utolsó levegővételéig. Hanem hogy konkrétan szóra se méltat. Karba tett kézzel vártam az erőltetett búcsúzkodásos jópofizás végét, komolyan mondom neked, ennél kínosabb nincs a világon. Olyanokat mondanak, hogy milyen pompás volt a vacsora, meg alig várják, hogy újra legyen ilyen, közben igazából mindenki tudja, hogy ótvar unalom volt az egész, és remélik, legközelebb pont virágcserép esik a fejükre aznap. Ja meg azok a szavak. „Pompás". Felfordul a gyomrom az ilyenektől. De valahogy végül, valami rettenetes nagy csoda folytán, szerintem egy pillanatra össze is ért a föld és az ég, megfordultak a Föld mágneses pólusai, elindultunk. Az autóba ülve, ahogy mindenki becsapta az ajtót, Eds apja megtorpant egy pillanatra. Orrával mélyet szippantott a levegőből, majd kopasz tarkóját lassan Annelie felé fordította.
- Te dohányoztál? - Kérdezte szinte odahányva a szavait. Nem láttam a nő arcát. De biztos voltam benne, hogy be volt rezelve, mint állat.
- Engem érez - szólaltam meg hátulról, elég közönyösen. Rühelltem a faszit.
- Miért is nem erre gondoltam először...- Morogta, és beindította a motort. Ne szólj semmit, Finn. Ne szólj semmit. Nyugi. Most az egyszer tényleg fogd be.
Az út ismét néma csendben telt. Ami nem lett volna egyébként gond, csak szinte fojtogatott az a feszültség, ami Eddieből áradt. A nyakamra tekeredett és nem engedett fel. S ahogy ránéztem, csak rosszabb lett. Fejét az párás ablaknak döntötte, s a feketébe játszó estét figyelte eleinte összehúzott szemekkel, majd ahogy telt az idő, kezdett oldódni. Ő is megunja a haragot. Azért fárasztó utálni a másikat, na. Már néha-néha elkaptuk a másik tekintetét, bár az övé egy óvatos szemforgatással vagy egy dühös hunyorítással múlt ki, legalább azt éreztem, hogy haladtunk. Majd hirtelen ötlettől vezérelve fülhallgatóm felét felé nyújtottam. Gondolom ez jelképezte a békejobbot, amit ha elfogad, nem is utál annyira. Méregette egy ideig a kezemet, pont úgy, mint anyja a Marlboros dobozt, és nagy sóhajtva mégis elvette, de azzal a lendülettel fordult vissza az ablak felé. Hogy erre mi a vakcina? Somewhere in Neverland. Ne kérdezd, fogalmam sincs, hogy jutott eszembe, rögtönöztem, kellően szar, kellően nyálas s kellően felkapja rá a fejét, ha meghallja. Először csak meglepődött, egy pillanatra nézett rám, majd el is kapta a tekintetét, nehogy észrevegyem, hogy szája sarka egy óvatos s apró mosolyra húzódott. Szóval bevetetettem dramaturgiai arzenálomat, és egy egészen színészi, néma szerenádba kezdtem, kezét megragadva, ráadásul Alex Gaskarth, vagy hogy is hívják, szerintem kifejezetten erre az esetre írta a számot, kifejezetten olyan embereknek, akiknek neve könnyen helyettesíthető a Wendyvel. Nagyon eltaláltam, én mondom. Persze, elsőre csak felvont szemöldökkel nézett rám, mint egy kicseszett díva, vagy mit tudom én mi, de vicces volt. Aztán a második „Eddie run away with me" után már kitört belőle a nevetés, és talán az utolsó refrénnél már ő is beszállt, és együtt szerenádoztunk neki. Vagy Wendynek. Vagy már mit tudom én, kinek, én biztosan Eddienek. S a szám végén, arra a tipikus mosolyra húzta száját, arra, amelyiket akkor villant, miután valami olyasmi történt, amiután a pulzusa nem kifejezetten alacsony. Imádtam. Majd kezemből kivette a telefonomat, most ő választott zenét, talán Last Shadow Puppets lehetett, fogalmam sincs, de nem az emlékek kezdetleges halványodása miatt, mert erről szó sincsen, hanem inkább azért, mert ahogy elindult a dal, Eddie fejét finomat vállamra döntötte, s ezzel kikapcsolt körülöttem nagyjából minden impulzust, saját magán kívül.