The Difference Between Hell and Home

36.

Finn

Az elmúlt órában bekövetkezett események sorozatai egymást ütötték ki folyamatosan, ezzel szinte szekundumonként belekavarva a már így is teljes kaotikába. Szóval most mi a halál is történt pontosan? Míg ezen futtattam a gondolataimat, az ajtó előtti hideg járólapra ültem le, és gyújtottam rá egy cigarettára, ma már másodjára. Égette a tüdőmet, mintha minden szívásnál hörgőim üvöltöttek volna attól, hogy élve égnek el bent. De muszáj volt, éreztem, hogy kell, mert belül őrölt valami folyton, ami nem hagyott nyugodni, ide-oda kalimpált az egész testemben, mintha próbálta volna minden szervemen keresztül kideríteni, hogy mi is volt ez, minden lehetséges megközelítést megragadni, mert ép ésszel nem teljesen tudtam összetenni. Tehát. Történt az, hogy több, mint valószínű, hogy félreértettem ezt az egészet. Megijedt. Majd jött újra ez a roham, de nem egyből, hanem egy jó tíz percre rá. Azt mondta, ne érj hozzám. Úristen. Mi a faszt tettem? Aylanak igaza volt. Jött a pánikroham, és azt mondta, ne érj hozzám. Ne érj hozzám. Nem akarom többször ezt kimondani. Ne. Érj. Hozzám. Oké, ez nem megy. Felejtsük már el ezt a mondatot. Gondolkozz. Mi volt utána? Semmi. De. Valami volt. Nem tudom. Fáj a fejem. Nem tudok gondolkozni. Inkább feltápászkodtam a korlátba kapaszkodva, és visszasétáltam a lakásba. A szobában mindhárman az ágyamon ültek, és mint akik várják a messiást, meredtek rám hatalmas szemekkel. Én csak álltam az ajtóban, ők néztek, ez a felállás játszott vagy egy percig, aztán kezdett kínossá válni.
- Utána mentél? - Igyekezett megmenteni a helyzetet Jack, bár nem tudtam, mennyire akarok most erről beszélni. Fizikálisan nem voltam jól. Kezdtem megint fáradni.
- Ja. De csak annyit tudtam mondani, hogy vigyázzon magára.
- Ennyi?
- Mert?
- Finn - szólalt meg Ayla is. - Mi van vele?
- Kivel? - Kérdeztem rá, pedig tudtam, hogy rá érti.
- Tudod te azt.
- Nem tudom - rántottam vállat.
- Mi volt ez az egész?
- Ayla, fogalmam sincs - lehunyva szemeimet masszíroztam koponyámat, mert majd' szétrobbant. - Ő ilyen. Egy rossz szó vagy mozdulat, és robban a bomba, baszhatod. Komplex gyerek.
- Te már láttad így? - Faggatott tovább. Nem tudom, mennyire akarná Eds, hogy beszéljek erről. Inkább nem.
- Nem - zártam rövidre.
- Akkor honnan szedted, hogy hogyan kell kezelni? - Hajolt előrébb Mac érdeklődően.
- Csak tudok kezelni egy pánikrohamot, nem? - Szemem még mindig csukva volt, zavart a fény, meg úgy nagyjából minden. Nem volt hangulatom ehhez a beszélgetéshez. Azt hittem, ha elküldöm őket, majd kialszom a fejfájásomat. De közel sem volt ez ilyen egyszerű. Hiába léptek le fél órán belül, hiába találtam meg a leghidegebb sarkát a takarónak és hiába robbant szét a fejem, azzal, hogy állandóan ezen pörgött mindenem, egy másodperc nyugtom nem volt. Folyamatosan forgolódtam, nem volt jó sehogy, egyik pózban sem szűntek a kínzó gondolatok. Agyam hasogatott, benne elterülő értelmetlen elméletek ütődtek féltekéimnek, ami még inkább gyötörte a betegség által okozott fájdalomra. Nagyjából negyed egykor ültem ki inkább az ablakba, egy marék zsebkendővel, de már az is csak kín volt, hogy kifújjam az orromat, mert csípett és mart, ezért szinte elfojtott jajgatással történt meg. Cigire gyújtottam, hátha segít valamit, bár leginkább felületi kezelés volt csak. És már az sem érdekelt, hogy nem esett annyira jól. Pont, mint Ayla súlyos szavai. Állandóan belefurakodott az összes eszmefuttatásomba. És mindig ugyan oda lyukadtam ki, ugyan arra a rohadt konklúzióra, hogy talán igaza van, de mi van ha. Mi van ha porszem került a gépezetbe? Ha valami mégsem olyan egyértelmű? Ha valami felett átsiklott mindkettőnk? Eddie olyan, mint valami rettenetesen összetett vers, amit próbálsz kibogózni, és mikor azt hinnéd, hogy végre meg van az értelme, újra megtalálsz benne valamit, valamit, ami eddig elkerülte a figyelmedet. Vagy csak egyszerűen minél többször olvasod el, annál jobban érzed, annál jobban megismered, szinte már verselésének lüktetésében ver szíved, és ezért nyílnak meg újabbnál újabb, megfejtetlen perspektívák. Lassan pedig ebbe kezdesz beleőrülni. Gyújtómat kocogtattam ablakpárkányon széléhez, ritmusában csikorogtak tekervényeim. Nem jutottam semmire. Hajnali három lehetett már, irdatlan fáradt voltam. Írjak neki? Ne keressem? Semmit sem beszéltünk azóta. Utálok taktikázni. A legfeleslegesebb dolog a világon. De ez talán nem is taktika volt. Inkább féltem belenyúlni újra. Hogy rossz helyen érintem meg a dolgot, és csak jobban belezavarok az egészbe. Majd hirtelen fény terítette be éjjeliszekrényemet, amit a sötéthez szokott szemem egyből kiszúrt. Telefonom villant be. A párkányról lepattanva siettem oda, és vettem egyből kezembe. Szívem fájdalmasan nagyot vert mellkasomra, s egyszerre nyugodott meg, ahogy megláttam, hogy ő írt.
Eddie: szerintem nálad hagytam a töri könyvemet
Eddie: megnéznéd?
Egyből villanyt kapcsoltam, és kutatni kezdtem a szobámban. Nem kellett sokat, ott hevert a földön, ahova ledobta táskáját, gondolom onnan csúszhatott ki. Várjunk. Miért van még fent? Három múlt. Holnap korán kel. Mi a szar? Nincs jól? Kérdezzek rá? Vagy inkább ne?
Finn: ja, itt hagytad
Nem ír. Két perce nem ír. Most rosszat mondtam? Jó. Írjunk még valamit.
Finn: elvigyem neked?
Eddie: nem kell. Holnapra kéne, szóval reggel átugrom érte, ha nem gáz
Úristen. Miért lenne gáz? Láthatom reggel. És talán beszélhetünk is. Vagy nem. Nem tudom. Legalább az esélye meg van. Egyáltalán mit csinálunk? Mi ez a stílus mindkettőnknél? Szörnyű.
Finn: dehogy gáz, gyere nyugodtan
Eddie: oké
Oké. Mi az, hogy oké? Most legyek én az erőltetős, és kérdezzek rá, hogy miért van még fent? Vagy hogy jól van e? Vagy ezzel csak még nagyobbá építem a szarhegyet? Jézusom. Minek gondolom túl? Utálom túlgondolni. Jó. Mit akarsz? Mit tenne az a Finn, akinek kitisztultak a gondolatai? Rákérdezne. Vagy jobb lenne személyesen? A megnyitott üzenet felett álltam, és nem bírtam legépelni semmit. Hagyjuk inkább az egészet. Majd beszélek vele, ha átér.
Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit tehettem. Semmit nem aludtam. Fel-alá járkálva szobámban vártam, hogy hetet üssön az óra, és megjelenjen az ajtómban. Lapozgattam a könyveimet, egy-egy mondatot elolvastam belőle, visszatettem, kivettem egy újat, ez ismétlődött, majd rágyújtottam, elnyomtam a felénél, újra kezdtem, aztán az íróasztalomnak támaszkodva vettem kezembe újra a blokkot. Ezen is pörögtem. Már nem is feltétlen azon, hogy ki az alkotó. Hanem Eddie reakcióján. Mégis mi baja volt ezzel? Totálisan kiakadt. Tényleg ennyire féltene egy esetleges pszichopatától? Vagy...ne adj isten, féltékeny? Dehogy, jesszus. Bár...nem tudom. Végülis akármi megtörténhet. Nem? Nem. Tényleg nem. Vajon ő...ő lerajzolt valaha? Vagy egyáltalán gondolt erre? Talán most is emiatt nem alszik. És ő is arra vár, amire én. Túl sok volt ez az éjszaka. Már átestem a holtponton, álmos nem voltam, inkább csak fátyolos. Majd alszom máskor. Vagy talán kéne spé. Malcolm tegnap hagyott nekem itt egy keveset. Lehet az lesz. Kilencre kellett mennem orvoshoz. Túl kellett élnem.
Hat ötvenöt. Hat ötvenhat. Hét. Nyolc. Semmi. Kilenc. Semmi. Egész. Semmi. Nulla egy. Hol van? Nem jön? Mégsem olyan fontos az a történelem könyv, mint amennyire hajnali háromkor tűnt? Jó, mindegy. Inkább gyorsan szívjunk fel egy csíkot. Előtte kifújtam az orromat, igyekeztem kitüsszögni magamat, hogy elő ne forduljon az, mint három napja. Ezzel nem is volt probléma, egyedül azzal, hogy orrnyálkahártyám teljesen meg volt semmisülve a megfázástól, ezért mikor az anyag érintkezett vele, egy percig azt hittem, tényleg megpusztulok. Mart, csípett, égetett, mintha elkezdte volna emészteni hámsejtjeimet. Orrom dörzsölésével és fogaim szívásával próbáltam fájdalom receptoraimat más irányba terelni. És pont ekkor kopogtak az ajtón. A kurva életbe. Zsebkendőt szorítva orromhoz nyitottam ajtót. Zsebre dugott kézzel állt, térdig érő fekete szövetkabátjában, szemei alatti lilába csapó karikák egyszerre hatottak fájdalmasan és valami hihetetlenül tökéletesen illeszkedett arcának enyhén sápadt színéhez. Nem tudtam megszólalni. Biccentettem, hogy jöjjön be. Zavartan lépkedett, de csak az előszobáig.
- Nem jössz be? - Kérdeztem orrhangon, még mindig zsepit szorítva orromhoz.
- Sietek.
- Oké - léptem be szobámba, lehajoltam a könyvért, amit azalatt az idő alatt jobban megvizsgáltam. Nem volt gyűrött, vagy megviselt. Vigyázott rá. Makulátlan volt, mint ő maga. Kezébe nyomtam, de nem mozdult meg. Állt velem szemben. Akart még valamit. Tornacipőjének orrát szuggerálta, nem nézett a szemembe. Kezében remegtek a könyv lapjai. Mi a baj, Eddie? - Kérsz egy kávét? - Dobtam be, hátha itt tudom tartani, és beszélni vele. Először száját húzta, láttam, hogy gondolkozik.
- Jó. Úgyis matekkal kezdünk, maximum kések egy kicsit - motyogta, majd cipőjét kezdte kikötni. Maximum késik egy kicsit? Eddie késik? Mi van? Jó. Ne faggassuk. Csináljunk kávét. A konyhapulthoz siettem, és bögrét vettem elő. Halk léptei jelezték, hogy közeledik, majd hirtelen megtorpant. Tengelyem körül fordulva néztem rá, ahogy az asztal előtt megállt, és a maradék fehér porra meredt. - Miért? - Ennyit nyögött ki. Sóhajtva nyújtottam felé a bögrét, és leültem. Ő még állt. Meg se moccant, szemei még mindig a szeren pihentek.
- Nem aludtam éjjel.
- Ennyire szarul vagy? - Utalt betegségemre.
- Ja, kicsit. De ma megyek orvoshoz. Szóval nem aludhattam el - válaszoltam, de az ő szavai megakadtak. Folytattam. - De láttam, te sem aludtál túl sokat.
- Ja.
- Miért? - Hangom megremegett a kérdéssel egyöntetűen. Ajkait harapdálta, a megfelelő válaszon törte fejét. Egy perce meg se szólaltunk. Ez így nem oké. - Ha a tegnap...- Kezdtem volna bele a témába, hogy akkor legyünk túl rajta, beszéljünk róla, akármennyire szar is, de közbevágott.
- Finn, valami nem jó mostanában. Nem...nem tudom, mit akarok. És nem, ennek nem a hétfői beszélgetésünk az oka, nem, ez már nagyon rég óta érlelődik bennem, csak egyszerűen nem tudtam, mi a baj. Nincs kedvem semmihez. Nem akarok bejárni. Gyűlölöm az egészet. Nem tudok leállni. Ott mindenki elvár tőlem egy szintet, amit ha nem teljesítek, jön az, hogy csalódnak, meg mi a baj, meg minden, pedig nincs semmi baj, csak annyi, hogy igazad volt. Nem tudom, mit akarok kezdeni magammal. Minden elveszi a figyelmemet a lényegről, érted? Nem akarok ott lenni. Szar az egész, úgy ahogy van. Szar bemenni, szar az összes negyvenöt percnyi szenvedés. Főleg miután rávilágítottál, hogy pazarlom az időmet ezekre. Bassza meg, Finn, tizenegy éve pazarlom az időmet felesleges dolgokra, minden évben száznyolcvan nap, abból negyvenötször minimum hét óra, plusz még az azon kívüli idő, amit szintén felesleges dolgokba öltem, akárhogy is nézzük, a kurva életbe, kifolyik a kezem közül minden, és nem tudom leállítani, és nem akarok olyan lenni, mint apám, komolyan, Finn, és és...- Kezdett ismét pánikolni, mellkasa vészjósló mozgásba kezdett, és ismét nem gondolkoztam, csak felpattantam, és szorosan magamhoz öleltem. Lehet, hogy megint ellök magától, lehet, hogy most nem kifejezetten tartozom a kedvenc emberei közé, de perpillanat nem érdekelt. Kezével erősen szorítani kezdett magához, egyre jobban, egészen addig, míg újra normál tempót vett fel légzése.
- Nincs még késő, Eds, semmi baj - húztam fejét közelebb, mellkasomra. Ilyenkor sosem szabad pánikba esned. A legjobb, amit tehetsz, hogy te leszel a szilárd talaj lába alatt. Ha hallja, s teste érzékeli, hogy szívverésed nyugodt, az övé is rá fog állni, akarata ellenére is. - Mint mondtam, meg fogjuk ezt oldani. Segítek. Jó?
- Jó...- Szólt halkan.
- Itt maradsz ma velem? - Toltam el magamtól egy kicsit, de csak annyira, hogy szemébe nézhessek.
- Itt...? Hogy?
- Most lehet jobb, ha nem mész be.
- De...mit mondok...
- Eds. Semmit. Neked ez most kell. Majd azt is kitaláljuk. Ráérsz ezen gondolkozni. Nem a világ vége egy igazolatlan.
- Jó - mosolyodott el végre halványan.
Össze kellett magamat kapnom. Már valamennyivel jobban voltam, ebben furcsa mód a spuri is segített, annak ellenére, hogy egy órája meg akart gyilkolni. Meg persze Ő is. Jelenléte igazából orvosolt sok mindent. Nyugodtabb voltam. Lehet tényleg csak „ennyi" volt a baj. Lehet jobb is, ha arról nem beszélünk. Felejtsük el. Nem erőltetek semmit. Minden megy majd a maga módján. Az orvoshoz meg lényegében totál feleslegesen szenvedtük el magunkat, mert annyit mondott, hogy ez egy nagyon szép kis influenza, ergo semmit nem kaptam rá, csak utasítást, hogy maradjak otthon. Bár ezt azt hiszem, valahogy magamtól is sejtettem, de fontos, hogy egy diplomás megerősítse eme nemes kórképet. Hazafelé ballagva sokmindent átrágtunk, hogy vajon honnan kéne elindulnia, minden eshetőség végkifejletét megtárgyaltuk, de valahogy mégsem volt jó.
- ...mert ha elmész szociológiára, az így tök érdekes, meg minden, de...- Magyaráztam mellette sétálva, de hirtelen eltűnt mellőlem. Megfordulva pillantottam meg egy kirakat előtt állva, ami mellett elhaladtunk. Hatalmas ablak mögött hófehér vagy törtfehér vásznak voltak kifeszítve, mellette ugyan olyan méretű festővásznon csendéletek. Hatalmas szemekkel meredt a kirakatra. Én őt figyeltem. Ahogy szemei csillogtak. Ahogy ajkai résnyire nyitva maradtak, ahogy mimikája teljesen megváltozott. Kisimult. Rajongott. Csodaszép volt.
- Na gyere - húztam be az üzletbe kabátja ujján fogva.
- Mi? Miért megyünk be?
- Teázni egyet, na szerinted miért? - Nevettem fel. A boltban minden bútor fából volt, az a hatalmas asztal, ami mögött egy idős hölgy ücsörgött, kézzel volt faragva mintája, az összes tempera, akril, ecset kis polcokra volt sorakoztatva méret, márka, arány szerint, bent frissen száradt festék illata keringett, a plafonról pedig üvegkristály csillár lógott. Teljesen magával ragadta a hely. Minden egyes szegmensét átnézte, átforgatta az összes ecsetet, grafitceruzát, a színeseket is, bár mondta, hogy annyira nem preferálja, ahogy a krétát sem, de ezt ráhagyom. Lehet igaza is van. Olyan volt, mint mikor gyermeket viszel játékboltba. Hihetetlen volt. Egy teljes órát keringtünk bent, és az eladó egy szót sem szólt, csak mosolyogva figyelte Eddiet. Kezem ügyébe került egy teljes akrilkészlet ecsettel együtt. Kezdésnek jó lesz. Az olajfesték még várhat. Majd egy húszszor tizenhatos vásznat tettem le a nő elé, és gyorsan ki is fizettem, míg Eddie hátul molyolt.
- Na, mehetünk? - Sétált felém széles mosollyal arcán, mire bólintottam, és kezembe fogva mindent, elköszönve a nőtől indultunk ki. - Megszállt az ihlet? - Mutatott a kezemben fekvő vászonra.
- Engem nem. Téged viszont remélem, hogy igen.
- Mi? - Torpant meg az út közepén. - Nem. Vagyis Finn, ez rohadt drága dolog, én ezt nem...
- Figyelj. Ez az én fura képzetemnek a szüleménye, szóval ennyivel tartozom. Ki kell próbálnod, hogy tudd, hogy igen vagy nem. Muszáj. Ha a latin táncokat erőltetném, akkor is fizetném az óráidat, ez így fair - mosolyogtam rá. Pedig szerintem közel sem volt erőltetés. Valamit éreztem. Hogy ezzel kell kezdenünk valamit.
Hazaérve még mindig nem voltam álmos. De semennyire. Eddie végképp nem, annak ellenére, hogy ő sem aludt semmit. Teljesen felpörgette ez a dolog. Biztos pontnak támasztva tettük le a vásznat, ami előtt egy darabig csak ült, és csodálta.
- Sose volt ilyenem.
- Ő is csak rád várt, Eds - nyúltam el ágyamon, miközben gitáromat az ölembe vettem. Hiányzott már ez is. Halkan kezdtem pengetni, hogy nehogy zavarjam. De fél perc Yes, I'm Your Angel pengetés után megragadta az ecsetet, és alkotni kezdett.

Na halihó!💕
First of all, most hirtelen négy rész tornyosult egymásra, most egy picit leállok pár napra, így hétvégén túl sok időm volt magammal.:D Remélem nem mentem az agyatokra. Bár én örülök, hogy mennek az események, és haladunk előre.
Másodszor meg: srááácok, 10K! Atyagatya. Köszönök nektek mindent.💕