The Difference Between Hell and Home

19.

Eddie

Szinte remegő térdekkel léptem be az ajtónkon. Rettenetesen féltem attól, hogy anyámék hogyan fogják lereagálni Finnt, mármint az egész lényét, a szóhasználatát, kinézetét, véleményét az egész létről, szóval mint önálló jelenséget, de legbelül talán attól is rettegtem, hogy vajon Finn hogy fogja fogadni őket. Mert hogy korántsem az a tipikus anyák és apák kedvence gyereknek számított. A lakásba érve orromat megcsapta a sütőből épp hogy kiszedett Cannelloni illata. Apám az asztal végében, orra hegyére letolt szemüveggel olvasta a Handelsblattot, s homlokát ráncolta éppen valamelyik totál száraz és érdektelen gazdasági cikken. Szóval biztos voltam benne, hogy nem volt jókedvében. Ami nekünk most nem túlzottan vált javunkra.
- Sziasztok - sétált ki anya a konyhapult mögül, kezében tartva a gőzölgő levest, amit az asztalra helyezett. Apám egy szót sem szólt. Egy pillanatra felnézett ránk, Finnt erősen végigmérte, s felvonva szemöldökét, lapozott egyet. Lopva Finnre pillantottam, akinek arcán hasonló érzelmi skála játszódott le, mint apámén. - Nagyon örülök, hogy eljöttél - simította meg anyám Finn karját.
- Üdv, Frau és Herr Dietrich. Köszönöm a meghívást - rázott kezet anyámmal, közben apámat figyelte szeme sarkából, aki összecsukta az újságot, felállt, és Finn elé lépett. Pár másodperces egészen kínos csend következett, amikor is állt egy darabig Finn felett arcát enyhe grimaszra húzva, majd végre kezet nyújtott felé. Finn fantasztikusan kecses, hófehér keze szinte elveszett apám borzalmasan nagy, szőrös és erőszakos keze között, komolyan féltettem egy kissé, hogy esetleg eltöri ujjait kézfogásának erős szorításával, hogy csak egyszerűen összeroppantja, mint mikor bakanccsal rálépsz nagyanyád féltve őrzött porcelán csészéjére.
- Te ki is vagy? - Szólalt meg mély, érces hangján apám, mielőtt még Finn bármit is mondhatott volna, s ezzel igyekezett kifejezni nemtetszését a hívatlan (bár hívott volt, mondjuk apám számára mindenki annak számított, még én is) vendég iránt. De Finnt nem tudta zavarba hozni, bár arckifejezése alapján kérdése látszólag megdöbbentette, ugyanis szemöldöke vékony vonala megrezzent, ennek ellenére egyből válaszolt.
- Finn Schreiber - rázta meg apám kezét erősebben, gúnyos mosolyra húzva száját, amiben reménykedtem, hogy gúnyosságát rajtam kívül más nem érzékelte. - Eddie osztálytársa.
- Immanuel Dietrich.
- Ó, mint Kant, hát ez fantasztikus - jegyezte meg Finn, de nagyon jól tudtam, hogy ezzel apámnál egyáltalán nem lesz nyert ügye. Ugyanis rühell minden ilyet. A picsába.
- Kant egy világtól elrugaszkodó alak volt, aki próbált mindenre valami feleslegesen extravagáns magyarázatot adni, ehelyett csak egy szerencsétlen, elmebajos férfi kétségbeesett kapálózását láthatjuk műveiben, már ha nevezhetem így azt a borzalmat, amit a Tiszta ész kritikájának hívnak - Bökte oda Finnek pökhendi stílusban, szinte undorodva nézett le a fiúra. Az előtte álló fiúnak a mosoly lelohadt az arcáról, majd óvatosan rám nézett, mire a lehető legfeltűnésmentesebben megráztam a fejemet, hogy ne. Inkább ne.
Az asztalnál ültünk, csendben, csak villáink kocogását lehetett hallani.
- És sikerült haladni a biológiával? - Törte meg anyám a csendet.
- Ó persze - bólintott Finn. - Eddie nagyon jó benne, és hihetetlen jól magyaráz. Még én is megértem, pedig közöm nincs hozzá - lepte el hazugságok halmaival anyámat (és apámat, aki persze nem ránk figyelt látszólag, csak tovább olvasta az újságot.) Anyám felkuncogott, és már szóra nyitotta volna a száját, de közbevágott apám.
- A jegyei nem ezt mutatják - szólalt meg durmogó hangon, szavai alig voltak kivehetők. A testemen forróság futott végig, de nem a jó fajta, hanem inkább az a kőkemény szégyenérzetes forróság. Tudtam, mire gondol. A kedden írt röpdolgozatra a genetikáról. Amit állítólag elcsesztem. De mégsem annyira, hogy ezt a megjegyzést elejtse, ezzel totálisan megalázva. Finn értetlenül nézett rám, mert igazából fogalma sem volt, hogyan állok biológiából, csak tippelte, hogy jól.
- Apa...négyes lett - motyogtam magam elé. Arcom égett, és rettenetesen éreztem magamat. Utáltam, amikor apám ilyen megjegyzésekkel okádott le. Öklét az asztalra csapta, mire megrezzentem Finnel és anyámmal együtt.
- Négyes. Azzal a négyessel ronthatod az esélyeidet az egyetemi felvételin. Tisztában vagy azzal, hogy a jogi karnak mekkora a pontszáma? Edward? Tisztában vagy vele?
- Tisztában... - Szóltam halkan, mire ő felemelte hangját.
- Tisztában vagy vele?!
- Igen, tisztában - válaszoltam már én is hangosabban, ugyanis a szégyent kezdte felváltani a düh.
- Ha ezt tovább folytatod, esélyed sincs bekerülni. Bár nem lepődök meg - emelte vissza arca elé az újságot. Szemem sarkából láttam, hogy Finn ujjai között a fémkés nyelét állati erősen szorította, és teljesen befeszülve vizsgálta apámat. Láttam rajta, hogy szólni akar, már ajkain volt az a hosszú monológ, amit apám fejéhez akart vágni, ezért egy néma „kérlek, ne" hagyta el számat, mire ő tányérja szélére helyezte az evőeszközöket, kellően hangosan, hogy kifejezze nemtetszését, de kellően halkan ahhoz, hogy apám vagy anyám ne említse meg.
- Köszönöm - mosolygott rá anyámra.
- De hát Finn, alig ettél...
- Elment az étvágyam, bocsánat. De isteni volt - dőlt hátra a széken, mire kipattant a szemem, és halál idegesen az asztal alatt bokán rúgtam megjegyzése miatt. Apámra pillantottam. Semmi reakció. Kicsit megnyugodtam, de tudtam, hogy hallotta. Biztos voltam benne.
- Kértek valamit inni? Víz, gyümölcslé, egy pohár bor? Finn? - Nézett rá kedvesen anyám, valamivel igyekezett oldani a feszültséget.
- Egy pohár bort, köszönöm - válaszolta Finn, mire a fejemet hátra döntve kezdtem magamban szentségelni. Ugyanis nálunk a „gyerekek" nem isznak, az az ördög műve, s az a tiszta, gyermeki ajkak közé nem kerülhet. A kurva életbe, Finn. Apám a hang hallatán lassan letolta maga előtt az újságot, fürkészte egy darabig Finnt, amíg anyám elém és apám elé tolt egy-egy pohár vizet, majd magának és Finnek töltött fehér bort.
- Nem fogom megérteni, minek iszod azt a borzalmat - morogta apám bele a csendbe, anyámnak célozva a megjegyzését, de természetesen attól még, hogy egyes számban beszélt, nagyon jól tudtuk, hogy Finnek is szánja. Vagy leginkább neki.
- Tudja - méregette a kezében tartott borospoharat Finn. S mikor megszólalt, megfeszültem. Nem tudtam, mi lesz a következő lépése. Csak azt, hogy kegyetlen lesz. - Javítja a kognitív funkciókat - nézett rá szemöldökét felvonva, nekem meg kezeim idegesen ökölbe szorultak. A kibaszott oroszlán bajszát ráncigálja!
- Mire célzol ezzel? - Dőlt előre apám.
- Semmire. Ez szín tiszta tudomány - vont vállat, majd lehúzta a kábé 3 dl bort egybe.
- Köszönjük a vacsorát - vágtam el a beszélgetést, még mielőtt vér folyt volna. - Finnek még kölcsön adok pár könyvet - álltam fel, és a szobám felé biccentettem. A most kivételesen menedékként szolgáló szobába érve Finn kikerült, ablakomat kinyitotta, kihúzott egy szál cigarettát dobozából, és meggyújtotta. S ebben a rendhagyó pillanatban egyáltalán nem zavart. Sőt. Inkább megnyugtatott a hideg levegő és a cigarettafüst kombinációja. S persze annak jelenléte is, akitől származott a jellegzetes illat.
- Tudod, hogy nem vagyok az erőszak híve - szólalt meg idegesen - de apádat rohadtul megfejelném - jelentette ki, mire felnevettem. - Kurvára nem vicc - mutogatott ingerülten azzal a kezével, amelyikben a cigit tartotta.
- Nyugi. Tudom - húztam el a számat, és beugrott, hogy be kéne vennem a gyógyszeremet. Nagyon kéne.
- És te ezt minden egyes kibaszott nap elviseled?
- Ja. De megszoktam.
- Ezt nem lehet megszokni, a rohadt életbe már, ez borzalmas. Verbális kínzás, komolyan, rosszabb, mintha megverne. Anyudat is sajnálom. Tök cuki nő, a férje meg egy barom.
- Hé! - Csattantam fel. A gyógyszerem vajon a táskámban van? Vagy a fiókomban?
- Mit hézel? Ugyan ezt gondolod róla - szívott bele a cigibe. Nem. A fürdőben van. A tükör előtt. Igen. Tegnap reggel oda tettem.
- Lehet. Nem tudom - vontam vállat.
- Dumálhatok vele? Esküszöm, higgadt leszek, csak hadd beszéljek már vele, hogy a világ kurvára nem így működik. Mondjuk lehet majd a végén véletlenül megütöm, de az maradjon a ködös jövő zenéje.
- Finn...
- Hát én kivagyok - tárta szét a karját. - Kezdjük ott, hogy Immanuel Kantról azt gondolja, hogy egy szerencsétlen elmebajos fickó, normális az ilyen, komolyan? Hallott már a kopernikuszi fordulatról? Van fogalma arról, hogy mennyire megreformálta a világról alkotott képét a kibaszott emberiségnek és hogy mekkora ősrobbanást eredményezett ez az egész ismeretelméletben? - Suttogta az idegtől szétfeszülve, s újabb szálra gyújtott. - De oké. Ezt még elfogadom, legyen véleménye, legyen egy degenerált gyökér, nekem tök mindegy, de mi a fasz az, hogy a saját fiának azt mondja, hogy nem fog bejutni egyetemre? Különben is, Dietrich, mi az, hogy jog?! Jog?! Te jogra mész?! Várj, kitalálom, apád ugyan ezt végezte el! Bumm, telitalálat - fejezte be zaklatottan, s kifújta a levegőt. Na jó. Most már tényleg be kéne mennem a fürdőbe.
- Finn...egy...egy pillanat - emeltem fel mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon, amíg vissza jövök, de megragadta a karomat.
- Hova mész?
- A fürdőbe.
- Mert?
- Tolok orrba egy kis rivotrilt - jegyeztem meg cinikusan.
- Eds, ne már. Légyszíves. Hagyd abba azt a szart.
- Te nekem erről kurvára ne prédikálj, oké? - Rántottam ki karomat kezei közül, majd magara vágtam a fürdő ajtaját. Egy darabig farkasszemet néztem magammal a tükörben. Rohadtul haragudtam magamra. Már megint Finnen vezetem le a saját magam okozta szarságokat. Nézegettem a kezemben tartott, fehér pirulát, szavai ismétlődtek a fejemben, de őszintén nem tudtam máshogy megoldani. Két korty vizet ittam rá, majd lassan visszamentem a szobába, ahol Finn már az ágyamon ült. Kezében már tekerte be az ő rivotrilját.
- Finn. Bocs - ültem le mellé.
- Nem gáz - rántott vállat. - Érzékeny téma neked még ez. Szóval inkább térjünk vissza arra, hogy te mióta akarsz jogász lenni?
- 1990 óta.
- Mi?
- Amióta apám lediplomázott - ráztam meg a fejemet keserűen nevetve.
- Értem. És te, mármint Eddie Dietrich, mint önálló entitás, mit akarsz csinálni?
- Ötletem sincs. Komolyan.
- Ó istenem - dőlt hátra az ágyamon. - Édesem, ez szörnyű. Hogy lehet így elvenni egy gyerek érdeklődését totálisan?
- Nem tudom. Majd elvégzem a jogot, és valami megkeseredett tanácsadó leszek egy csődbement vállalkozásnál.
- Nana, kurvára nem. Majd kitalálunk valamit - ölelt át gyengéden, s egyik kezével megsimította hajamat. - Jó?
- Jó - mosolyodtam el végre. - Finn...
- Hm?
- Nem...nem aludnál ma itt? Tudod...izé...Berlin veszélyes ilyen későn.
- Ja, ja igen, meg a biosz se megy még annyira - nevetett fel, s én is. De tudtam, hogy leginkább azért akartam, hogy itt legyen, mert bár a rivotril lassan meg fogja tenni kívánt hatását, teljes úgy sem lesz.

Sziasztok kedvesek!💕
Na, megjött az új rész, remélem most hétvégén fogok majd tudni még hozni egy-kettőt, néha úgy elkap az ihlet, csak hát ugye az ihlet nem elég, le is kell írni, pedig olyan könnyű lenne az élet :D!
Egyébként tökre örülök, hogy egyre többen olvassátok a sztorit, több érdeklődési körrel bíró személyt is kezdek már látni csillagozás alapján, és ez annyira jó!! 💕 Nem győzöm köszönni nektek, ti kis csodák!!
És kis infó, ami feldobta az egész hetemet/hónapomat/életemet (nem ragozom tovább😅), megyek Berlinbe!!! Annyira hihetetlenül boldog vagyok, hogy az valami leírhatatlan! Nagyon nagyon várom már, és persze remélem, úgy, hogy azokat az utcákat fogom szelni mint a srácaim, még autentikusabbá fogom tudni majd tenni a sztorit!
Ja még annyi, a másik „könyvemmel" kapcsolatban: igyekszem azt is folytatni, csak az egy sokkal kaotikusabb és rosszabb érzelmi világot igényel meg nálam (tudom, fura, mert vidámabb regénynek tűnik alapjáraton, de azt terápiás célzattal kezdtem írni, mint említettem:) ) ami most annyira nincs meg hála istennek, de rajta vagyok az ügyön!
Pussz💕