The Difference Between Hell and Home

60.

Finn

Ő volt az első s egyetlen ember, aki a vérnyomásomat egy csettintés alatt tudta százhúszról felnyomni nagyjából kétszázra. Jelen esetben persze nem csak miatta szökött fel agyamba a vér, hanem ezeknek kombinációja váltotta ki ezt a feszítő hatást. Lottáék, a szer, s az, hogy holnapra talán még mindig ugyanott fogunk tartani, mint abban a percben, mikor becsapódott a fürdőszobaajtó.
S most ugyanilyen rezonanciaszinten téptem fel annak a szobának az ajtaját, ahol Lotta és az ő fertője telepedett le.
- Lotta, a jó büdös kurva életbe, mi a faszt adtál Eddienek?! - Ordítottam rá a földön ülőre, aki meg se rezzent hangomra. Ugyanazzal a higgadtsággal fejezte be annak a csíknak a felszívását, amit azelőtt kezdett meg, hogy szinte betörtem az ajtón. Csak Antje húzódott hátrébb egy kicsit, óvatosat kortyolva sörébe.
- Neked is szia, seggfej - nézett fel rám, majd kezével orra széléről letörölte azt a kevés port, amit nyálkahártyája már nem nyelt el, majd felállt, szembehelyezkedve velem.
- Ne basszál fel légyszíves, azt kérdeztem baszdmeg, hogy mit adtál Eddienek?! Komolyan kérdezem, te normális vagy?! Vagy tartod a degenerált, narkós faszfej szintet?! - Tártam szét a karomat értetlenül, olyan ideggel hangomban, hogy az kezdett már engem is megijeszteni.
- Egy kis heroint, de nyugi, csak orrba - mosolygott rám gúnyosan, s az agyamat elöntő szar teljesen maga alá gyűrte elveimet, így befeszült állkapoccsal, erősen döntöttem neki a falnak. - Hú, ez azért elég szexi - mérte végig arcomat, óvatosan az ajkába harapott, és felnevetett.
- Lotta - ráztam meg a fejemet, fogaimat csikorgatva.
- Nyugodj már le, csak molly volt meg spuri, mit vagy úgy oda baszdmeg?! - Szedte le válláról a kezemet. - A legnagyobb problémád szerintem - vette ki zsebéből cigarettás dobozát, azt a rohadt sárga Camelt, amit mindig szívott, és felém nyújtotta. Nem válaszoltam, csak ugyanazzal a tekintettel meredtem rá továbbra is, mire vállat vont, s rágyújtott. - Hogy nem bírod elviselni ezt itt - mutatott a fejemre kezével - cucc nélkül, kínoz az elvonás, meg az, hogy magadra maradtál a fejedben, nincs mivel elnyomnod azt a sok szarságot, és ezért a barátodnak sem engeded, mert lényegében csak féltékeny vagy arra, hogy ő csinálja, te meg nem csinálhatod - fejezte be monológját, cigarettájáról lepöckölve a hamut. Kínosan felröhögtem, kezeimet zsebre dugtam, és a plafont kezdtem bámulni.
- Te...egyáltalán tudod, hogy Eddie nyugtatófüggő? És hogy két hete tette le? Meg mondjuk azt, hogy erre nem feltétlen jó bárminemű szart tolni? Na? Mostmár jobban hangzik? - Mosolyodtam el, nagyjából úgy festhettem, mint aki most szabadult ki a kényszerzubbonyából. Lotta arcáról letörött az alvilági vigyor, még keze is visszaesett maga mellé. - Ja! És persze Ayla, ó, Ayla, hát veled mi a helyzet? - Fordultam felé még mindig, kényszeres vigyorra húzva számat. A sarokban ült, felhúzott lábakkal, teljesen megnémulva. - Nem értelek. Bassza meg, nem...nem értelek.
- Eddie a maga ura. Nem a kibaszott tulajdonod - szólt bele Antje is, sörét lóbálva a levegőbe.
- Lett valami baja?! Nem! Nem lett, oké?! Teljesen jól van a gyerek, amúgy is hallottam, hogy te nagyon jól elvoltál Patriziával a fürdőben, szóval szerintem közöd nincs az egészhez! - Vágta le poharát az asztalra, aminek csattanása visszhangzani kezdett a szobában.
- Neked ehhez kurvára nincs semmi közöd! - Üvöltöttem rá.
- És ahhoz mennyi közöm van, hogy a drogok oldották meg a kapcsolati kátyúdat, mert pillanatok választottak el attól, hogy meghúzd Patriziát Eddie füle hallatára, és mégis a te karjaidban kötött ki a molly hatására, hm? - Tette csípőre a kezét.
- Lotta Rothenstein, a kurva anyádat - mutattam fel középsőujjamat, és ott is hagytam őket, titkon reménykedve abban, hogy hamarosan annyira túlnarkózzák magukat, hogy belezuhannak a K lyukba, és hátralévő életükben annak a sötét, nyálkás felületén tapogatóznak tovább. Az ajtón kilépve, rájuk zárva az ajtót megálltam egy pillanatra, és lehunyva a szemeimet, kifújtam a levegőt. Valami olyasmit még ordított utánam, hogy „inkább hálás lehetnél nekem", de inkább kizártam, és visszasétáltam a nappali felé. Pár lépést tettem, nem többet, mert megpillantottam a fal mentén földre csúszott Eddiet. Térdeit maga elé húzta, keze szája előtt volt, s maga elé meredt. A rohadt életbe. Leguggoltam mellé, finoman vállára tettem a kezemet, s ő megrezzent.
- Jól vagy? - Kérdeztem halkan.
- Miért ordibáltál velük? - Nézett fel rám, hangja megremegett. Ez hiányzott. Egy rossz-vibe. Fantasztikus.
- Nem kiabáltam, csak hangosan beszélgettünk, oké? - Mosolyogtam rá kedvesen, már amennyire idegállapotom engedte.
- De nem ők tehetnek erről.
- De, egy kicsit igen - gondolkoztam el, majd bólintottam egyet.
- Én akartam, nem is erőltettek semmit, hidd el, Lottáék tényleg jó fejek. Meg amúgy ez a...mo...morty?
- Molly - segítettem ki.
- Igen, az, szóval ez sem rossz, de komolyan Finn, sőt, nagyon jó.
- Tudom Eds.
- Csinálhatnám ezt a nyugtató helyett.
- Ezt holnapra nem hiszem, hogy jó ötlenek fogod tartani - veregettem vállba, felsegítettem, majd az egyik üres szobába feküdtünk el az ágyon.
- Haragszol rám? - Nézett a szemembe szomorúan. Rettenetesen különös volt Eddie szemeit így látni, hogy írisze csak egy vékony, holdudvarhatás szerű vonalban látszódott, de még ennek ellenére is elképesztő volt összképe.
- Nem haragszom, dehogy is - húztam magamhoz, és csókot adtam a homlokára. Mit mondhattam volna? Tényleg nem haragudtam rá. Annyira. - Csak ne csinálj ilyet többet.
- Miért?
- Mert...mert ne. Oké?
- De miért nem? Te is csinálod. Vagyis csináltad. Tökre nem zavar amúgy. Te nem is olyan rémisztő narkós vagy, mint mások. Neked még ez is jól áll - kacagott fel édesen.
- Kösz, de nemrég dumáltuk meg, hogy leállok, rémlik? - Túrtam bele hajába mosolyogva.
- Jó, mondjuk volt azért, hogy megijedtem, meg ilyenek, tudsz néha elég para is lenni. Most is az voltál. Sose láttalak még így ordítani - ráncolta homlokát.
- Öm...ja. Ja. Tudod, ezt így gyűjtögetem, aztán egy szerencsés jelölten meg levezetem.
- De figyelj Finn. Komolyan. Miért nem csinálhatom? A Rivotrillal bajod volt, de ezt te is csináltad.
- Azért Eddie, mert ez se jobb.
- Nem értelek.
- Nem akarom, hogy olyan legyél, mint én - simítottam végig arcát óvatosan.
- Pedig az király lehet.
- Nem magamba szerettem bele, szóval légyszi, inkább ne - nevettem el magamat. Egyik karjára támaszkodott, így felém magasodva vezette rám tekintetét.
- Belém szerettél? - Kérdezte teljesen komolyan.
- Ööö...ja? - Vontam fel a szemöldökömet értetlenül. - Tudod, a szeretlek szó mögött általában ez szokott lenni.
- Nem, Finn, dehogy is, ez tök más. Ezt kimondani sokkal súlyosabb, mint azt, hogy szeretlek - bagatellizálta el hangjával a szót.
- Szóval akkor ez nem ugyanaz.
- Nem. Én sem mondtam még neked soha, hogy szerelmes vagyok. Ráadásul beléd. De most mondom.
- Szóval szerelmes vagy? - Könyököltem fel én is, államat kezembe megtámasztva, arcomon levakarhatatlan vigyorral.
- Tudod Finn - sóhajtott. - Amúgy ez a cucc segít. Mikor mertem volna neked ilyet mondani? Soha. Most meg kimondom. Tök durva. Ha néha rohadtul eleged van belőlem, és úgy érzed, nem szeretlek, keverj valamimbe mollyt - röhögött. - Mert olyan sose lesz, hogy nem foglak szeretni, vagy valami. Ezt nem tudom elképzelni. Maximum azt, hogy képtelen leszek neked kifejezni. Amit előre sajnálok - fordult felém mosolyogva. De én csak szaggatott lélegzetvétellel visszafordultam, és a plafont kezdtem vizslatni. - Mi a baj?
- Nem tudom, Eds. Jó, erről amúgy is akartam veled beszélni, csak nem pont most, így, hogy be vagy szerezve. Volt egy jó három órám gondolkozni, amíg te Lottáékkal voltál.
- Min gondolkoztál? - Ült fel ijedten.
- Ne, ne, ne, semmi baj - nyugtattam meg. - Nincs semmi gáz. Tényleg. Meg ezt ne most dumáljuk meg.
- De mostmár felhoztad.
- Felejtsd el.
- Nem. Finn. Légyszíves - nyaggatott. Zseniális. Tényleg. Miért nem tudtam befogni?
- Csak azon gondolkoztam...hogy...hogy...- Húztam el a számat.
- Hogy?
- Hogy...
- Finn!
- Hogy nem akarok rád erőltetni semmit, de azt sem akarom, hogy foggal-körömmel tiltakozz a...a kap...a kapcs...- Próbáltam kinyögni magamból a szavakat, amit nem mertem előtte. Tartottam reakciójától.
- A kapcsolattól? - Egészítette ki teljesen egyszerűen.
- Igen.
- De nem tiltakozom. Rájöttem, hogy hülyeség volt. Meg arra is, hogy amúgy ez az egész is miattam volt.
- Mármint?
- Patriziával. Mert nem vagyok képes arra, hogy engedjem, hogy hozzám érj, meg ilyenek.
- Nem. Eddie, dehogy is, ez nem a te hib...
- De igen. Viszont nem akarom, hogy ez megismétlődjön.
- Én sem? - Néztem rá kérdően, de erre már nem válaszolt, csak gyengéden megcsókolt, amit alapesetben hagytam volna tovább bonyolódni, ha nem esik le, hogy mit szeretne. - Nem. Eds, erről beszélek. Nem kell azt tenned, amit nem akarsz.
- Ki mondta, hogy nem akarom?
- Rommá vagy mollyzva, persze, hogy akarod - ültem fel idegesen, és beletúrtam a hajamba. - Oké, figyelj. Ezért nem akartam ezt most megbeszélni.
- Miért, Finn? Te mondtad, hogy ezek a valódi érzéseid, amit kirángat belőled - döntötte fejét ölembe.
- Igen, de nekem az az Eddie kell, akivel egyébként rohadás nehéz minden, de néha vannak pillanatai, amiért megéri az egész szarság - kezdtem el játszani hajával. - Meg nem lehetsz 0-24 becuccozva.
- Finn - szólalt meg, miközben a befáslizott kezemet simogatta. - Te mit szeretsz bennem?
- Mi ez a kérdés?
- Nem tudom - vont vállat. - Kicsit megijedtem a Finn-effektustól.
- Hogy mitől? - Döbbentem meg. Miről beszél?
- Lotta mesélte.
- Lotta sok faszságot összehord - akartam volna lezárni, de nem engedte.
- Persze, hogy faszságnak tartod, hisz nem is tudsz róla.
- Az isten áldjon már meg, miről nem tudok?
- Hogy olyan vagy, mint valami kicseszett labirintus, amibe ha az ember egyszer belelép, nincs kiút.
- Mert?
- Mert ilyen vagy. Most mit vársz, mit mondjak? Te nem látod magadat kívülről. Te mindig ott vagy magadnak, és ezért annyira irigyellek bassza meg - mutogatott kezével a levegőbe. Még javában dolgozott benne a molly. Én meg azt hittem, hogy csak faszságokat hadovál.
- Aha, értem - nevettem fel. - És Lottának ehhez mi köze van?
- Ő mesélte ezt. Megnyugtatott, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
- Mivel?
- Hogy belegabalyodtam az elmédbe.
- Mert ki van még így?
- Hát szerintem mindenki, akivel váltottál kettőnél több szót. Lotta. Patrizia. Antje is. Meg azt hiszem, a Waldorf nagy része.
- Oké - nevettem.
- Most mit nevetsz? Ez egyáltalán nem vicces.
- Eds, be vagy állva.
- Az egy dolog, de attól még a Finn-effektus valós.
- Jól van. És ez a „Finn-effektus" - formáltam idézőjelet ujjaimból - miben nyilvánul meg?
- Ez hosszú. Mindegy.
- Hát azért mostmár érdekel, meg főleg úgy, hogy rólam lett elnevezve.
- Annyi a lényeg, hogy sose veszed észre, ha valakit teljesen beszédítesz, meg sose kezdesz senkivel semmit, mert tiszta őrült vagy - darálta csukott szemekkel.
- Mi van?
- Nem tudom, csak sorolom, amiket Lotta mondott. Ja várj, meg van! - Ült fel ölemből. - Hogy a te elmédnek senki se lesz soha elég izgalmas. Ezt mondta! Na! Végre megvan!
- Ez hülyeség - ráztam meg a fejemet tagadva ezt az egész, teljesen abszurd faszságot.
- Nem az. Igaza van.
- És akkor te nem létezel? Vagy mi van? Meg mi az, hogy őrült vagyok? Nem vagyok őrült - gyújtottam cigarettára idegességemben.
- Persze, hogy azt mondod, hogy nem vagy őrült - legyintett.
- Mert?
- Egy őrült se hiszi magáról, hogy az.
- Elég érdekesen bókolsz, Edward Dietrich, meg kell hagyni - bólintottam elismerően.
- De komolyan az vagy. Vagyis...jó ez szarul hangzik, de tényleg olyan az agyad berendezkedése, hogy ahhoz nem is kell senki más.
- Jó - dőltem hátra, kifújtam a füstöt, és keresztbe tettem karomat. - Akkor fejtsd meg, hogy miért vagyok veled.
- Honnan tudjam? Ezért kérdezem. Nem értelek.
- Te komolyan nem veszed észre baszdmeg, hogy mekkora csoda vagy, Eds? - Hajoltam közelebb hozzá. - Sose tudom, mi a következő lépésed. Szerinted én vagyok összerakva bonyolultan? Olyan vagy, mint valami rohadt komplex szerkezet, aminek megvan minden apró szála a működéshez, belenézve teljes káosz az egész, de ez önmagába a gyönyörű. Ez maga a gyönyörű, érted? - Simítottam meg arcát. - Elképesztő vagy. Sose foglak tudni teljesen kiismerni.
- Látod - sóhajtott. - Ezért is fura vagy.
- Na fasza - forgattam a szemeimet. - Most miért?
- Ilyen rohadt fura dolgokat szeretsz bennem. Anyámék meg én is pont ezt akartuk kiküszöbölni a pszichológussal meg a Rivotrillal. Te tényleg elmebeteg vagy - rázta meg fejét.
- Hidegen hagy - mosolyodtam el, s megcsókoltam.
- Bizts, hogy te arra az Eddiere vágysz, aki letette a Rivotrilt?
- Eds, az vagy te magad. Erre vágyom a legjobban, hidd el - húztam mellkasomra.
- Még akkor is, ha olykor kiverem nálad a biztosítékot?
- Olykor?
- Jó, mindig.
- Arra meg méginkább - öleltem magamhoz szorosan.
- Te emlékszel arra, hogy mikor éreztél úgy igazán szer nélkül?
- Na, azért nem voltam konstans beállva.
- De nem úgy értem. Hanem oké, hogy éreztél valamit, de azt azonnal elnyomtad valamivel. Mondjuk fűvel. Jó, az nem olyan durva, de akkor is.
- Nem tudom. Talán nyolcadikban - tűnődtem el azon, hogy mikor kezdtem el bármit is használni.
- Amúgy ez kurva rémisztő.
- Micsoda?
- Hát ez az egész. Emlékszel, amikor arról beszéltél, hogy mennyi mindent megtapasztalsz a szerek által?
- Igen, azt hiszem - bólintottam.
- Finn, ez mind a kibaszott látszat. Tudod, mi az igazi fájdalom? Nem. Meg hogy milyen az, mikor a szerotonin szinted magadtól extra magas. Nem, Finn, nem tudunk semmit, a rohadt életbe, de se én, se te, semmi igazit. Én nem tudom megmondani, hogy mikor volt ilyen utoljára. Szerintem nekem is nagyjából négy éve. Azt se tudom már, milyen.
- Hát pedig hozzá kell szoknunk - sóhajtottam, karját simogatva.
- Ettől félek a legjobban.
- Nem lesz semmi baj. Sokan túlélték már.
- Fájni fog? - Kérdezte félve.
- Nem tudom - nevettem el magamat. - Nem emlékszem.
- Ha-ha.
- Persze, kurvára szar lesz. Főleg, hogy hobbink egymás idegszálainak tépkedése majd csokorba fonása. Lassan indíthatunk egy versenyt, kinek sikerül többet összegyűjtenie.
- Akkor majd vigyázunk.
- Igen. Vigyázunk - csókoltam homlokon.

A reggeli napsütés kezdett beszökni az ablakon, Eddiet már rég elnyomta az álom karjaimban. Kósza, rendezetlen tincsei államat csiklandozták, szuszogása s szívdobogása úgy kellett testemnek, mint haldoklónak az utolsó lélegzetek. Sajgó kezemet ölelte magához, nem engedte el egy percig sem, s annak ellenére, hogy minden érintés gyötrelmes volt jelenleg kezem számára, hagytam. Kint kezdett csendesedni minden, már csak halk hangok szűrődtek át a falakon, amire Eds néha megmozdult, nyöszörgött egyet-kettőt, majd mikor konstatálta kezemet, finoman megszorította, és közelebb húzta mellkasához. Örökkévalóságig tudtam volna nézni. Az apró mozzanatait. S épp ezért aludni sem bírtam. Csak nézni azt a csodát, amit Eddie Dietrich jelentett. Óvatosan bújtam ki ölelése alól, függőségemet függőségem váltotta, hogy muszáj voltam rágyújtani. Az ablakot kinyitva, öngyújtómmal meggyújtva cigarettámat támaszkodtam meg a párkányban, s a reggeli fényekbe borult Berlinre meredtem. Hogy milyen rohadtul más már itt minden. Tudod, ez egy kurva ijesztő dolog amúgy. Már nem úgy nézel ki ezen az ablakon, ahogy fél éve. Vagy mondjuk két napja, igen. Örökké változó atmoszféra. S talán ez volt az, ekkor éreztem igazán, úgy először, mikor mellkason vágott az ébredő Berlin, a Belforter, az ágyba szuszogó Eddie, akinek arcát most helyettem a napsugarak gyenge simogatták, a szaggatott fellélegzés, a sós könny, ahogy arcomat mardossa, cigarettám, annak füstje, érted, úgy minden, ami valódi valóságom valóságos pszichoaktív szere volt. Talán a laikusok ezt neveznék szín tiszta boldogságnak. Én a mai napig nem találom rá a megfelelő szavakat.

(igazából most csak annyit írnék ide megjegyzésben, hogy egy fantasztikus dalt tettem be a részhez, szerintem tökre illik a vége felé a hangulathoz, meg amúgy is gyönyörű dal, ismerkedjetek meg vele! 💕)