The Difference Between Hell and Home

49.

Eddie

Azt a nyolc képet, amit ott, a Champ-de-Marson készítettünk, a reptér fele elszórtuk. A parkban egy padon, a metrómegállóban a menetrend mellé, a metrón az újságok közé becsúsztatva, a vonatsínek közé ékeltük, majd két ülés közé a vonaton, a reptéren egy kijelzőtábla szélére, sőt, Finn valakinek a metró aluljáróban, a mozgólépcsőn a táskájába csúsztatta be az egyiket, s így tettük örök életűvé december hatodikát, avagy azt a napot, amikor is Finn tizennyolc éve vált világegyetemünk szerves részévé. Fontos nap volt. Persze, nem azért, amiért ő gondolja. Nem azért, hogy ma körülrajongja mindenki. Egyszerűen csak egy csendes hála volt az univerzumnak, hogy ő világra jött, s pont Berlinben. Malcolmék biztos hasonlóképpen éreznek, nem értem Finnt, hogy miért nem bírja ezt. Oké, én sem mondtam neki semmi ilyet. Igyekeztem egész nap kerülni a témát, meg hát milyen szarul hangozna már, ha azt mondanám neki, hogy „hallod, amúgy tök hálás vagyok, hogy anyád megszült".
Az utolsó képet szorongatva a kezemben ültünk le a gépen, irdatlan nagy mázlink volt, mert nem késett, pontban fél négykor elindult. Fejemet vállára döntve nézegettem a képet, egyébként semmi extra nem volt, a park bokrait fotóztuk le meg az egyik utcai lámpa lógott bele s egy férfi elmosódott alakja, de én mégis mosolyra húztam tőle a számat.
- Szerinted kidobják? - Kérdeztem, miközben az ülésünk közé csúsztattam.
- Nem hiszem. Ki gondolna arra, hogy léteznek a földön olyan söpredék népek, akik fényképeket csúsztatnak repülőgépek ülései közé?
- Akkor jó. Sajnálnám, ha ott végezné.
- Ne sajnáld. Ha valamelyik szeméttelepen végzi, akkor ott a helye - közölte fáradt hangon. Elképesztően álmos voltam, így válaszolni sem volt energiám, ezért kezemben szorosan fogva a fekete könyvet hunytam le szemeimet, és rántott is el magával az álom.
Iszonyatosan fátyolos elmével ébredtem meg és vánszorogtam le a gépről, szemeimmel csatát vívva, hogy ne csukódjanak le másodpercenként. Ő is hasonló állapotban volt, csak talán jobban bírta, vagy csak én nem vettem észre, mert napszemüvege egész végig rajta volt.
- És akkor...-Szólaltam meg a kabátom ujját húzogatva. - Te most mész arra a...arra a...- Próbáltam felidézni a buli nevét, amit ma mondott.
- Acid Arabra? Aha - válaszolta egyszerűen, de nem válaszoltam, mert indokolatlanul elöntött valamiféle szomorúság. - Miért?
- Ja csak kérdezem. Nem vagy hulla?
- De. Pusztulat szinten vagyok - röhögött fel. - De majd csíkozok.
- Csíkozol? - Fordultam felé mérgesen.
- Igen.
- Ne már. Légyszíves.
- Mert?
- Mert ne. Inkább aludj egyet előtte. Vagy ne menj.
- Eds. Hatra fogunk hazaérni, maximum három órát aludhatnék.
- És? Az is jobb, mintha azt a szart szívnád fel.
- Jó, ha gondolod, dörzsölhetem az ínyembe.
- Nem vagy vicces. Az se jobb. Különben is, mást se kéne csinálnod ma este.
- Mit?
- Gólt rúgnod - szorítottam össze a fogaimat gúnyosan rámosolyogva.
- De beletanult valaki a szakszavakba.
- Haha. Komolyan beszélek.
- Mert?
- Mert azt mondtam.
- Ezt most aztán kurvára megindokoltad - nevette el magát.
- Mert nem jó. Ne csináld.
- Jó.
- Tényleg?
- Aha.
- Nem bízok benned.
- Akkor sugalmazz meg, mitévő legyek, hogy bízz bennem? - Sóhajtotta, miközben kinyújtózott, és óvatosan átkarolva húzott vállára, amitől megcsapott az illata. Átfutott rajtam a hideg.
- Nem tudom. Mondjuk aludhatnál helyette. Vagy átjöhetnél - motyogtam alig hallhatóan, de ő kivette a szavaimat.
- Átmehetnék?
- Aha. Vagyis inkább ne. Aylaék is biztos veled akarnak lenni. - Nem akartam újra önzésbe kezdeni. Nem sajátíthattam ki. Nem lehetettem ilyen irigy lenni, de valamiért mégis azzá tett.
- Eds, ez egy patthelyzet.
- Ja.
- Na figyelj - vette el kezét vállamról, és szembe helyezkedett velem. - Hazamegyek, alszom egyet, és akkor nem szívok fel semmit. Menj haza, te is aludj, és este találkozzunk Acidon, hogy ellenőrizgethess.
- Menjek én is?
- Aha. Vagyis fasza lenne, ha jönnél. Biztos Jackék is örülnének. És akkor kórusban tolhatjátok el a „Boldog születésnapot", amin majd kínosan mosolygok egyet, de legbelül megfojtom mindegyikőtöket.
- Ezt szokták? - Mosolyodtam el.
- Ja. A tortáról leszoktak pár éve, bár azt is csak az arcomba küldték, de a guadalupei szűznek hála, az éneklés megmaradt - fedeztem fel a hangjában enyhe iróniát.
- Jól van. De ne rám ne számíts. Biztos nem fogok neked énekelni.
- Pont ezt vártam - villantotta meg hófehér mosolyát, amitől állandóan ájulás közeli állapot kezdett kísérteni pár másodpercre, míg testemben végigfutott az a rohadt érzés. Mielőtt leszálltam volna a metróról, hosszasan ölelt magához, s én őt magamhoz, utoljára elmondta, hogy hol lesz a koncert, én némán bólintottam, és mikor nyílt az ajtó, s a szerelvény elsuhant mellettem, mellkasomba űr telepedett. Istenem, de borzasztó volt! Mintha egy részedet szakították volna ki. Pedig tudtad, hogy vissza fogod kapni egy pár órán belül, mégis valami remegős űrérzet vette át a hatalmat bent. Annak ellenére, hogy egész nap együtt voltunk, ráadásul Párizsban, jézusom, Párizsban, tényleg Párizsban, mégis volt ez a szar érzet, amivel nem tudtam mit kezdeni, és csak jelenlétében csillapodott. Azt nem tudtam, hogy mi lett volna ha egy-két napot nem látnám, és akkor is fennállna e ez, vagy szervezetem hozzászokna hiányához, mindegy is, nem akartam kipróbálni. Olyan voltam, mint egy függő, ki a belövés után szinte azonnal kattogni kezd a következő adagon.
Kapucnim a fejemre volt húzva, hátizsákom pántjába kapaszkodva sétáltam fel a lépcsőnkön komótosan, bele se gondolva, hogy anyám vagy apám pár percen belül hogyan fogja leszedni a fejemet a nyakamról két szóval. Tizenhét ötvennyolc. Pont időben.
- Szia Eddie - köszönt anyám mosolyogva a konyhaasztalnál ülve, valami magazint lapozgatva. Nem volt vacsorához terítve. Az asztalon nem volt semmi, csak azok a rohadt magazinok, meg egy üveg bor, mellette egy félig tele pohárral.
- Szia - torpantam meg az ajtóban állva. - Apa?
- Bent kellett maradnia. Eléggé el vannak most úszva, mondta, hogy ne várjuk meg a vacsorával. Szóval gondoltam rendelek abból a thai étteremből, nemsokára megjön. Vagy nagyon éhes vagy?
- Nem - szakadt le szívemről egy tonna súly, ahogy meghallottam, hogy apám nincs itt. - Egyáltalán nem. Nem baj, ha most inkább alszom egyet? Elég fáradt vagyok - biccentettem a szobám felé, és már indultam volna meg, ha nem szól utánam, és én nem dermedek meg.
- Eddie - szólt hátam mögül hangja.
- Igen?
- Tudunk beszélni?
- Miről? - Fordultam meg kicsit zavartan. - Anya, tényleg nagyon fáradt vagyok, meg...
- Láttam az igazolatlanodat. - Szavai zuhanásszerűen érték testemet, mintha vérnyomásom kétszázról esett volna pofára.
- Igen...? - Ennyi jött ki a számon, mert ismét kezdődött a fojtogató érzés, s Finn nem volt sehol.
- Igen.
- Apa...apa látta?
- Nem. Nem, dehogy is. Ne aggódj. Írtam azonnal Herr Geislernek, hogy lebetegedtél. Igazolva van. Csak...annyit kérdeznék, hogy hol voltál? - Csukta össze az újságot, s keresztbe tett lábakkal felém fordult. - Kicsit aggódtam. De gondoltam, hogy Finnel vagy.
- I...igen. - Már dadogok is. Kurva jó. Biztos voltam abban, hogy olyan sápadtsági szintet értem el, hogy könnyű szerrel olvadhattam volna egybe a fallal.
- Eddie. Semmi baj - állt fel, felém lépdelt, és két kézzel megfogta a vállamat. - Ez nem baj. Ez teljesen rendben van. Van ilyen. Én is lógtam, amikor annyi idős voltam, mint te. Ne aggódj ezen. Apád meg nem fogja megtudni. Tőlem biztos nem. Oké? - Nézett rám bátorítóan, én meg igyekeztem visszatérni a földre.
- Oké.
- Még valami...- Fordult egy pillanatra a mennyezet felé, mintha gondolkozna azon, mit is akar mondani. - Ma Lichtenbergnél sem voltál. - A rohadt életbe!
- Tudom...- Szorítottam össze a számat.
- Nem akarlak faggatni. Csak annyit szeretnék tudni, hogy miért? Keressünk mást? Lichtenberggel van baj?
- Nem. Nincs vele baj. Csak...nincs...nincs értelme - kezdtem a földet szuggerálni.
- Nincs értelme? - Nézett mélyen a szemembe, de nem bírtam válaszolni. - Figyelj. Erről majd még beszélünk, mert ez nagyon fontos lenne. Menj aludni nyugodtan, de visszatérünk Lichtenbergre.
- Szóval...nem haragszol? - Kérdeztem kétkedően.
- Dehogy haragszom.
- És...leigazoltad?
- Igen.
- Hát...izé. Köszönöm - vontam fel a szemöldökömet, mert nem tudtam elhinni, hogy komolyan anyámmal beszélgetek.
- Csak máskor szólj, vagy valami. Én teljesen megértem, ha nincs kedved bemenni. Csak féltettelek. Jó?
- Persze. Oké. Szólok - vettem fel a földről a leejtett hátizsákomat, és megindultam befelé, de visszafordultam. - Anya?
- Hm? - Nézett fel rám az ebédlőasztaltól.
- Este elmennék. Ha nem baj.
- Nyugodtan. Hazajössz?
- Nem tudom. Nem hiszem. Majd csak holnap délután.
- Finn szülinapja?
- Igen.
- Jó, rendben.
- És...
- Falazok - mosolyodott el már a magazinba mélyedve, amitől én is egy nyugodt mosollyal zártam be az ajtómat. Álltam egy darabig a szobámban, nem tudtam hova tenni a történteket. Mi történt vele? Megszállta a szentlélek? Vagy így akarnak átbaszni? Lehet ez valami taktika? Mindenesetre most nem érdekelt. Ébresztőt beállítva tizenegyre dőltem az ágyamba, előtte kikeresve táskámból a fekete noteszt, és azt magamhoz húzva, mint valami hétpecsétes titkot védve aludtam el.
Nem hazudok. Iszonyatosan pocsékul voltam, felkelés, zuhanyzás, öltözés és elindulás után is. Mint aki álmodik, körülbelül olyan fázisba ültem a metrón, fejemet a fémkapaszkodónak döntve ásítoztam a tenyerembe. Finnel közben beszéltem, az ő hangja is elég rekedt volt, így legalább bizonyosságot nyert az, hogy tényleg aludt, és nem utcákkal tartotta magát ébren. Megnyugodtam. Szerettem a tiszta Finnt. Alapvetően nem volt gondom magával a jelenséggel, azzal, amit kiváltott belőle, csak azzal a részével, hogy túl sok és túl szintetikus minden, amit csinál. Ha tiszta volt, a lelkem egy része nyugalmi állapotba került. Mit tudom én, miért, ez olyan volt, mint reggel ugyanarra a helyre ülni a buszon. Megnyugtató.
A hely nem volt kivételesen a világ vége után kettő megállóval, ezért nagyjából negyed óra alatt értem oda, mialatt valamennyire kirázódtam az éberálmomból. És most még az a rutinom sem volt meg, hogy öt perc keringés után kétségbeesetten keresgéljem őket, mert elég feltűnő volt a színes csákós Malcolm, őt szúrtam ki először. Zsebre dugott kézzel, elég szkeptikus arckifejezéssel sétáltam feléjük, majd mikor odaértem, se szóltam semmit, mert szerintem arcom sok mindent elmondott.
- Na, Eds, de jó, hogy itt vagy, most mondd meg, szerinted is gáz ez az izé? - Mutatott a fejére Mac
- Szeretnék ebben a fontos vitában Svájc maradni - ráztam meg a fejemet értetlenkedve, a többiek csak röhögtek, Finn a fejét fogta, Malcolm meg magyarázott.
- De bassza meg, hát nem igaz! Szét ünnepeljük a gyereket, még „Birthday Girl"-es szalagja is van, meg minden, aztán nekem kell hordanom. Sőt, kitűzője is van - mutatott saját kabátjára, amibe egy tizennyolcas kitűző volt beleállítva. - Tudod milyen drága volt? Hálátlan picsa - lökte meg Finn vállát drámázva.
- Nem kéne minden évben olimpiai sportágat űzni abból, hogy melyikőtök tudja kínosabbá tenni a születésnapomat - forgatta a szemeit Finn.
- Miért „Birthday Girl"? - Olvastam fel a szalagot értetlenül.
- Mert nem volt, csak ilyen - vont vállat Mac.
- Komolyan baszdmeg, annyi felesleges pénzt öltök ebbe minden kibaszott évben, hogy az valami elképesztő - rázta meg fejét Finn, lehunyva szemeit.
- Minden évben más érzelmi reakciót vált ki belőled, szóval már emiatt megéri - ölelte át hátulról Ayla nevetve.
- Nem. Minden évben megutállak titeket, csak egyre jobban - sóhajtotta Finn, majd lehámozta magáról Ayla karjait, és magához ölelt.
- Lemaradtam az éneklésről? - Kérdeztem fülébe halkan suttogva.
- Nehogy emlékeztesd őket, mert beléd állítom a tizennyolcas kitűzőt - sziszegte fogait összeszorítva, és hirtelen felengedett az ölelése, mert Mac elhúzta tőlem, és ő ölelt át féloldalasan.
- Jól van, gondolom, Edstől faszább ajándékot kaptál - révedt az égre Mac, kezét szívéhez kapta, és kaján vigyorra húzta a száját. - De cicám, sajna azt tőlem nem kaphatod meg, tiltja a vallásom.
- Mi van? - Néztem fel rá enyhén dühös tekintettel, mire mentegetőzve maga elé tartotta a kezét.
- Semmi, semmi, nem mondtam semmit.
- Malcolm, kuss - szólt rá kedélyesen Finn.
- Na, nyugalom. De komolyan, mit kaptál?
- Semmit - mondtuk ki egyszerre, egymás szemébe nézve, levakarhatatlan mosollyal arcunkon. Ez a mi titkunk maradt. Pont, mint a tető.
- Na jól van - lépett hátra egyet Mac. - Lehet nem is akarom tudni, mocskos szodómia - legyintett, és elindult befelé, Jacket és Aylat átkarolva.
- Miről beszél Malcolm?
- Semmiről. Ne foglalkozz vele, bolond - vont vállat, s rám mosolygott. Istenien nézett ki. Kabátja alatt fekete garbó, fekete farmer, és matt fekete bakanccsal végződött az egész. Nyakában ezüst, vékony nyaklánc lógott, ami szettét teljessé tette. Haja szokásosan szanaszét állt, de mégis így volt meg az a bizonyos sajátos külcsín, amit ő tudott csak materializálni. Az ég világon senkinek nem állt jól annyira egy fekete garbó, mint neki. Komolyan. Rá lett szerintem tervezve. Még mielőtt beljebb mentünk volna, leültünk egy, nem túl biztos lábakon álló padra, mert jött a szétosztás. A kedvenc részem. Hát nem tök jó? Nem. Mac kezében számolgatták a narancssárga bogyókat, én csak zsebre tett kézzel álltam felettük, és kissé megvetően pillantgattam rájuk, de igazából annyira nem érdekelt. Finn ma úgysem tol semmit. Mert itt vagyok. Ugye?
- Jó, Ayla, akkor ezt elfelezzük, és akkor lesz két és fele mindkettőnknek, Macnek meg három - rendezgette Jack Malcolm kezében. - Finn? - Kapta fel a fejét a kimaradt név miatt. - Mi a fasz? - Tárta szét a karját, én meg már majdnem büszkén jelentettem volna ki, hogy nem, Finn ma nem, ha nem előz meg.
- Na ez fasza ajándék - vett elő egy kék színűt, én meg szerintem Nagasaki szintűt robbantam.
- Az anyád úristenit Schreiber, te ezt honnan szerezted?
- Waldától kaptam születésnapomra - emelte ki a végét.
- Nem - csúszott ki a számon elég hangosan s idegesen, mire mindegyik furán fordult felém. - Finn, bassza meg, nem rémlik valami? - Tártam szét a karomat. A többiek némán meredtek hol rám, hol Finnre, Finn ártatlanul pislogva próbált visszaemlékezni, majd mikor villámcsapásként hasított elméjébe a felismerés, egy hosszú „óóó"-zás kíséretében csapta magát homlokon.
- Eds, ne már. Egy szülinapi ajándékot nem illik visszautasítani - biggyesztette le száját cinikusan, én meg majdnem képen töröltem.
- Leszarom.
- Eds...
- Eddie, ez egy kék kenzo, ez nem így működik - harapta be a száját Ayla.
- Mit jelentsen, hogy nem így működik? - Kérdeztem ingerülten.
- Azt, hogy kurva ritka és elég szépen megbasz - szögezte le Jack, amivel egy kicsit sem nyugtatott meg, továbbra is csak a fejemet rázva, összehúzott szemekkel meredtem Finnre.
- Kettőhúsz vagy kettőnegyvenes - nyomatékosította Mac.
- Az mit jelent?
- Hogy annyi az MDMA tartalma.
- Kösz srácok, igazán sokat segítetek - mutogatott Finn már teljesen feladva.
- Én csak arra játszom, hogy Eddie meggyőzzön és nekem add - húzta fel vállát Mac. - Szóval team Eddie - tette fel a kezét lelkesen, de én nem voltam éppen humoros kedvemben, ezért szúrós szemekkel mértem csak végig, vállam felett átnézve. - Na jó, ezt harcoljátok le. Addig bemegyünk - biccentett befele Mac, és megindultak.
- Mi is megyünk, ugyanis eldőlt, hogy Finn nem csinál ma este semmit - morogtam, s indultam volna utánuk, de Finn visszahúzott. - Mi van? - Néztem a szemébe még mindig fortyogva. - Nem fogsz meggyőzni.
- De ne már.
- Megdumáltunk valamit.
- De...
- Nem.
- De...
- Nem! - Csitítottam el, mire alsó ajkába harapott. Gondolkozott.
- Dobd be velem - mondta ki egyszerűen.
- Mi van?! - Akadtam ki.
- Mondom.
- Dehogy is. Normális vagy?!
- Hallgass meg.
- Nem akarlak.
- Teszek egy fogadalmat. Ha kipróbálod velem, és akkor is azon a véleményen leszel, hogy szar, akkor ez volt az utolsó. Na? - Nyújtotta felém azt az ujját, amin a heg díszelgett, hogy alkut kössünk. Hezitálni kezdtem. Alapesetben csípőből vágtam volna rá azt, hogy biztosan nem. De most tétje volt. - Csak szeretném, ha azt éreznéd, amit én. Jó? - Még mindig türelmesen várt, mert látta rajtam, hogy elgondolkozom.
- Mi a biztosíték, hogy nem fogod ezt tolni, ha nem vagyok itt?
- Nincs biztosíték. Csak bizalom - vont vállat.
- Meg fogok halni?
- Aha. De feltámadsz - válaszolta könnyedén, az arcom meg azonnal ledermedt. - Dehogy halsz meg, nyugi.
- Ígéred?
- Ígérem, hogy nem halsz meg.
- Úgy értem, hogy ígéred, hogy nem csinálod többet?
- Ja, igen - bólintott mosolyogva, én meg azt hittem, hogy aláírtam a végrendeletemet azzal, hogy megkötöttem ezt az alkut. Finn kezébe vette a kék, talán tigrisfej alakú bogyót, aminek már csak látványától rosszul voltam. Foga közé vette, majd egy könnyed mozdulattal ragadta meg kezével arcomat, s magához húzott. Egy pillanat alatt futott végig gerincoszlopomon egy erőteljes, vibráló érzet, amint ajka egyetlen egy szekundumra ért az enyémhez, talán csak egy pontban érintkeztek, de egész este alatt ajkait éreztem azon a ponton. S az egész tényleg nem tartott tovább talán két másodpercnél, mert foga alatt reccsent a bogyó, s elhúzódva tőlem nyomta a kezembe a vizesüveget, hogy igyak. A bogyó erős gyógyszeríze sem nyomta el a számon azt az édeskés ízt, amit először akkor éreztem, mikor cigarettájába beleszívtam. Ott pihent a számon, ott pihen még mindig, a mai napig is, pedig azóta nem egy csók törölhette volna el ajkainak első érintését, s mégis.
- Az íze még mindig kurva szar - fintorodott el Finn, ahogy ő is ivott rá vizet.
- Ez...ez mi volt? - Dadogtam megsemmisülve.
- Mi mi volt? Elfeleztük.
- De...így?
- Ja, tudod, az elsőt így illik - nyalta meg eperszín ajkait, majd óvatosan meg is harapta. Az még az előbb az én számat súrolta. Jézusom. - Na figyelj - fogta meg a vállamat. - Nem most kezd majd hatni, kell neki egy fél óra, az állkapcsod katasztrófa lesz, de majd adok rágót, igyál sok vizet, ha bármi van, szólsz, de úgysem lesz, ha furát érzel, akkor kezd hatni, de ami a legfontosabb, ne félj tőle, nem harap, és vigyázok rád - húzott magához, és homlokon csókolt. - Oké?
- Oké? - Jelentettem ki félve, Finn vészjósló mosolyra húzta száját, és karomat megragadva indultunk el befelé.
Az elején komolyan azt hittem, hogy túl nagy feneket kerítenek az egésznek, mert semmit sem éreztem. Vártam az azonnali hatást, mint az alkoholnál, vagy a fűnél, de hát azt várhattam. Elsőre talán azt éreztem, mintha folyamatosan rázna a hideg, de nem tudtam, hogy mitől. Nehezen tudnám hasonlítani bármihez is. Hideg-meleg futkosott rajtam állandóan. Fura volt az egész. Arcom automatikus mosolyra húzódott állandóan, és Finnek igaza volt azzal kapcsolatban, hogy az állkapcsom katasztrófa lesz. Először azt gondoltam, csak fázom, mert mintha vacogott volna a fogam. Majd ez, miután a kezembe nyomott egy rágót, epreset, felerősödött, pedig nagyon igyekeztem kontrollálni és mutatni neki, hogy ez nem jó. Az egyetlen probléma az volt, hogy tényleg jó volt. Egyetemes boldogságszérumot fecskendeztek beléd vénásan. Teljesen ilyen volt. És valahogy állandóan Finn karjaiban kötöttem ki. Nem tudom, mi ütött belém, soha életemben nem öleltem meg szerintem senkit annyiszor, ahányszor az este alatt Finnt. Mágnesként vonzott magához, testem egyszerűen nem hagyta, hogy öt percnél tovább legyek tőle távol. Ajkaimat meg folyamatosan tapogattam kezemmel. Mert rajta éreztem az övét.
A földön ültünk, mert állítólag ilyenkor jót tesz, ha leülsz, bár én nem éreztem szükségét. Gondolom, egyikőnk sem. Csak a testünk. A szer meg kikapcsolta ezt a vészjelzést az elme s test között.
- Na Eds, milyen? - Kérdezte Ayla vigyorogva, lábait maga elé húzva.
- Nehogy elmondd Finnek, de jó - mondtam ki őszintén, mert Finn elment vízért, ami kezdett már zavarni. Hogy nincs itt. - Életemben nem ölelkeztem ennyit.
- Jaja szívem, ez ilyen - nevetett Malcolm, miközben mélyet szívott a cigarettájából.
- Ingerem van rá, vagy nem tudom.
- Gyere ide - ölelt magához Ayla hátulról. Hát nem pont rá gondoltam, de megteszi. Mázlim volt, mert Finn nem sokkal később visszajött, szájában egy szál cigivel, amit mellém guggolva gyújtott meg.
- Miért cigizel ennyit?
- Mi az, hogy miért cigizem ennyit? - Nevette el magát.
- Most sokkal többet cigizel - jelentettem ki nagyon bölcsen. Nem bírtam befogni. Ahogy egyikőnk se. Elképesztő szociális készségeket támaszt fel ez a szar.
- Igen, Eds, ez egy remek megállapítás - húzta fejemet magához, majd ajkait homlokomhoz nyomta.
- Igen, de miért?
- Mert ez így működik. Ha most elmagyarázom, nem hiszem, hogy felfogod.
- De. Jó vagyok biológiából.
- Tudom - röhögött. - Minden a szerotoninon múlik. Az agyam egyfajta boldogságként értelmezi a cigit. Mert rá vagyok függve. Aztán jobb az egész, érted?
- Aha. Értem. Akkor én most rád vagyok függve, vagy mi van? - Kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Lényegében igen - mosolyodott el, és a hajába túrt.
- Te amúgy nem is nézel ki rosszul.
- Tudom. Nekem ez a fél nagyjából semmi volt.
- Basszus. Kéred az én felemet?
- Hogyne - bólintott nevetve.
- Na, fasza szülinapod volt? - Hajoltam közelebb, hirtelen témát váltva.
- Sose volt még ilyen jó - simogatta meg az arcomat, mire lehunytam a szememet, annyira jól esett bőre érintése.
- Viszont nincs nálam a könyv. Most mit fogunk beleírni a mai napról?
- Mondjuk azt, hogy a függőm vagy?
- Nem, azt nem írhatjuk bele Finn! - Háborodtam fel. - Ezeket csak most mondom. Ez túl őszinte most. Azt se mondtam el, hogy egyébként kapd be, hogy lehurrogsz a szülinapozás miatt, pedig én csak azt akartam volna elmondani, hogy hálás vagyok a létedért bassza meg! - Magyaráztam neki olyan beleéléssel, mint még soha, s olyan, eddig elmém legmélyére rejtett gondolatok törtek utat maguknak, amikről talán még magamnak se mertem eddig beszélni.