The Difference Between Hell and Home

35.

Eddie

Az ajtó csapódására rezzent szét testünk, mint megzavart madarak, kiket a jéghideg tél figyelmeztet, hogy menni kell, mert eredeti pozíciójukban kurva nagy káosz zúdulhat rájuk. Nos. Ez pont ilyen volt. A legjobbkor nyitottak be, s a legjobbkor jött az a bizonyos jelzés, hogy ne.
- Megzavartunk valamit? - Törte meg a csendet Jack, hol Finnre, hol rám nézve. Malcolm csak lefagyva, kezében ugyanúgy tartva az üveg bort, mint ahogy belépett, Ayla pedig kétségbeesett tekintettel meredt Finnre.
- Nem! - Vágtam rá, a fal mellett szorosan állva, mintha ez valamiféle menedéket biztosított volna. - Nem. Dehogy is. Csak...megnéztem, lázas e - igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, de inkább feszengő vigyor volt az a valami, ami arcomra kiült. Jack összehúzott szemekkel méregetett, majd halk, szinte feltűnésmentes, apró kacaj hagyta el száját, és leült Finn mellé az ágyra. A fal mentén csúsztam le a földre, hallójáratom teljes mértékben kikapcsolt, ugyanis valamiről beszélgetni kezdtek, de egyszerűen nem voltam képes koncentrálni. Mégis...mégis mi a faszt művelek? Egy nap. Egy napról volt szó, nélküle. S ez a nap maga volt a pokol. Komolyan mondom. Nem ismertem magamra. Valami elmondhatatlan üresség kongott bennem huszonnégy órán keresztül, amit nem tudtam feloldani semmivel. Egy nap. Egy napig nem láttam Finnt, és teljesen kifordultam magamból. Mi lett volna, ha Malcolmék nem rongyolnak be a szobába? Mégis mi lett volna? Bele se merek gondolni. Aztán lehet, hogy amúgy a nagy büdös semmi. Bár őszintén berezeltem. Azt se tudtam, mit miért csinálok. Sose hagytam, hogy eddig öleljen. De olyan furcsa volt nélküle. Nem tudom. Rettenetesen éreztem magamat. S most még rosszabb. Mit gondoltam? De tényleg. Azt se tudom, mit akartam kihozni ebből. A fejemben perpillanat minden olyan kurva homályos. És ennek ellenére éles gondolatok cikáznak folyamatosan az agyamban, amik percenként hasítanak egy fájdalmasat a mellkasomba. Rá se mertem nézni. Mit gondolhat? Úristen. Nem akartam semmit. Csak...ölelni. Hiányzott. De nem. Nem hiányzott. Faszság. Egy nap alatt nem kezd hiányozni senki. Egy! Eddie, egy kibaszott nap. Te nem vagy normális. Valami gáz van. Valami orbitális gáz van velem. Ez így nem oké. Ez az egész sem normális, nem oké a kapcsolatunk. Igen. Nem is velem van baj. Hanem ezzel a jelenséggel. Nyakig fog lassan érni a szartenger, ha nem kezdek ezzel valamit sürgősen. Azt hittem, jobb lesz, ha ma átjövök, azt hittem, csak aggódok, azt hittem. De nem. Nem, nem fogok hazudni, nem, ez nem az, ez valami más, és megijeszt, és nem. Nem csinálhatom. Azt se tudom pontosan, hogy mi ez az egész. Mint valami természetfeletti faszság, komolyan mondom. Mit is mondtam neki? Természetfeletti hókuszpókusz? Meg hogy nem hiszek ezekben? Ja. Pont ezt. Tényleg nem. Vagy lehet ezzel a gyerekkel nem oké valami? Benne volna valami? Mintha egy eddig ismeretlen, addiktív szer lenne az egész lénye. Amit még nem fedeztek fel, s épp azért, mert a legkeményebb drog ő maga. Ez keringene vénáiban, így született, erre. Akinek egyszer, egyetlen egy cseppje is kijut, onnantól vége mindennek. Ezen kattogsz, akarod még, még többet, egyre jobban, kattogsz, akarod, többet, nem elég. Ha próbálnál is mást, soha, de tényleg, soha sem érne még a közelébe sem, egyszerűen annyira éteri az egész. Pont olyan, mint a heroin lehet. Jézusom. Már megint mi...
- Eddie? - Guggolt le elém Ayla ijedt arccal, és kezével óvatosan megsimította karomat. Levegőt kapkodva próbáltam lenyugtatni magamat, közben zavaros tekintettel megállapodni valamelyikőjük arcán, mert közben mindegyik arca hirtelen pár centire lett tőlem, s engem vizslattak rémülten.
- Eds - ragadta meg mindkét vállamat Finn. - Megint? - Ennyit kérdezett. Tudtam, mire gondol. De most volt bennem gyógyszer. Ennek ellenére törte át ez a szar az általa kialakított védelmi hálót. Kezének érintése kivételesen csak sokkal jobban felzaklatott. Egy könnyed mozdulattal rántottam el vállamat.
- Ne érj hozzám - préseltem össze ajkaimat, s igyekeztem olyan halkan szólni, hogy csak ő hallja, de igazán nem érdekelt. Megdöbbenve nézett végig rajtam, majd inkább felállt, és hátrált két lépést.
- Hozok vizet, Mac, Jack, vagy...Ayla, tök mindegy, valamelyikőtök ölelje magához, de szorosan, nem gyengén - utasította őket, és kisétált a szobából. S mivel Ayla ült hozzám legközelebb, így ő zárt karjaiba. Nem volt jó. Feszengtem. Nem tudtam fellélegezni. Hajamat is simogatta, de csak egyre jobban mardosott a gondolat, hogy Ayla tudja, Malcolm is, és Jack is, és mindegyik engem bámul. Tüdőm egyre jobban zihált, pedig Ayl halkan mondogatta, hogy minden rendben, de kurvára nem volt semmi sem rendben. El akartam onnan menni, minél hamarabb. Szemeimet lehunyva próbáltam kizárni mindent, azt, hogy mindhárman be vannak szarva, elég rendesen, pedig ez a legrosszabb, amit tehetnek. De nem tudtam kinyögni semmit sem.
- Egy, kettő, három, négy...- Kezdtem skandálni az utolsó reményemet. Hátha. Üvegpohár csattanása rázott ki, nagyjából negyvenháromnál.
- Gyújtsunk rá - csapta meg fülemet Finn rekedtes hangja, nagyjából az ablaknál lehetett. Ezzel sikerült elérnie, hogy Jack és Mac ne fél centire tőlem bámuljanak, mint valami kicseszett cirkuszi mutatványt. Hálás voltam. Legbelül biztos. Öngyújtójuk kattant, majd orromat simogatni kezdte a piros Marlboro füstje. Mellkasom fel-le verdesése csillapodni kezdett az ismerős s nyugtató illat hatására. Pont, mikor függő nyelvét adagjába épp, hogy beledughatja, s ezzel tünetei enyhülni kezdenek. Borzasztó. Mindenesetre fokozatosan lettem jobban, és jutottam levegőhöz újra. Szemeimet kinyitva egyből az ablaknál állókra tekintettem. Jack és Mac csak Finn mellett álltak, aki karba tett kézzel, jobb kezében hanyagul tartva cigarettáját, magyarázott valamit, s a fiúk hallgatták, rá koncentráltak. Ő pedig lopva, olykor-olykor rám tekintett, megnézve, hogy alakulok.
- Jobb? - Kérdezte Ayla kedves hangon, fülem mögé tűrve zilált hajamat.
- Jobb. Köszönöm - öleltem magamhoz végre, de csak gyengén, fél karral bírtam. Teljesen leszívta az összes energiámat a roham. De tudtam, hogy köszönettel kurvára nem neki tartozom. Megint rá pillantottam. Tekintetemet elkapta, s nem engedte. Biccentett a mellettem letett vízre, hogy igyak. Kezemmel vakon kezdtem kutatni a poharat, még mindig őt nézve, s ő is engem.
- Hallod, ez mi? - Zavarta meg Malcolm szemkontaktus tartásunkat. Komolyan, Malcolm a lehető legjobban tud időzíteni. Lehet hármasban kéne lógnunk mostantól. Végre egy jó ötlet.
- Mi? Ja, ez? - Lépett mellé Finn is. - Múlthéten találtam a Laborban az egyik asztalon.
- Ez nagyon komoly - szállt bele Jack. - De tényleg, ez egy komplett portré, azért egy ilyet összerántani nem fél perc - vette kezébe a papírfecnit, mire a pulzusom azt hiszem bőven száznegyven fölé szökött, és kitörtem magamat Ayla karjaiból, megszakítva ezzel a monoton simogatását pattantam fel.
- Az mi? - Kérdeztem erőtlen hangon, megtámaszkodva a falba, mert szédülés kapott el. Mindhárman értetlenül fordultak felém. Majd Jack felém sétálva dugta az orrom alá azt a kibaszott blokkot, mint valami kurva rossz rémálmot, ami újra és újra kísért. Újra levert a víz, de uralkodnom kellett magamon.
- Durva. Van egy titkos hódolója a gyereknek, tisztára mint valami béna romkomban - röhögött fel Malcolm, Finn vállának támaszkodva.
- Mutassátok már - kelt fel Ayla is a földről, majd ő is a blokk fölé magasodott. - Hű. Ez valami hihetetlen. Tudod, hogy ki rajzolta?
- Dehogy - legyintett Finn, mire a szívemre telepedő hegység fele nagyjából elbomlott, de a másik fele kényelembe helyezve magát, ücsörgött ott tovább, jelezve azt, hogy ettől függetlenül még mindig kurvára ott van nála, pedig tisztán emlékszem, hogy az első mozdulatom a rajz befejeztével az volt, hogy összegyűrtem és kikúrtam a kukába. Másik blokkot dobtam volna ki? Jézusom. Ezt nem hiszem el. Ezt komolyan nem hiszem el. Ilyen nincs. Még a rohadt romkomokban sem. Ez az egész valami rossz vicc. - Bár rohadt kíváncsi lennék.
- Még a végén lehetne is belőle valami - húzogatta szemöldökét Ayla.
- Lehetne, de azt se tudom, ki ő - vette ki kezéből, és újra szemlélni kezdte. Nem! Nem!
- Nem! - Mondtam ki hangosan is. Basszus.
- Tessék? - Kérdezett vissza Finn, homlokát ráncolva.
- Mármint...- Kezdtem magyarázkodni kínosan. - Szerintem ez azért elég para. Valami ismeretlen arc beül egy kávéra, aztán téged rajzolgat. Lehet pszichopata.
- Dehogy pszichopata, Eds - karolt át Ayla nevetve. - Szerintem ez rettenetesen aranyos. Lehet direkt hagyta ott. - Aha. Na, kurvára nem.
- Nem tudom. Én a helyedben elfelejteném. Nem rossz rajz, csak szerintem ijesztő. Inkább nem bolygatnám a dolgot.
- Pedig kéne - vitatkozott velem Ayl. - Simán lehet, hogy majd valamelyik nap meglátod, ahogy rajzolgat hátul. Szerintem az univerzum jelez ilyenkor, mennyi ennek az esélye, komolyan? - Hát bassza meg, én is ezt kérdezem, Ayla. A kurva életbe már. - Elhívhatnád valahova.
- Szerintem nem kell elhívni sehova, oké? - Váltottam már ingerültebb hangsúlyra, mert egyre jobban húzott fel ez az egész, és egyre jobban ki akartam tépni Finn kezéből a papírt és esküszöm inkább lenyelni. Mindegyik némán figyelte szóváltásomat Aylaval, igazából az egész teljesen abszurd volt. De kijelentésem után már Ayla se szólt.
- Oké - tört csendet Finn. - Srácok, ez csak egy rajz. Nekem kurvára tetszik, szerintem állati jó lett, meg tényleg, valaki bejött oda, és az összes vonásomat tollával egy blokkra felvitte, szerintem ez elég fasza. Érdekel, ki volt, de nem a házasodni készülök vele, szóval nyugi - állította le mindkettőnket, majd a rajzot visszatette asztalára. Feszültség volt a szobában. Nem bírtam már. Muszáj volt elindulnom.
- Én...én viszont inkább megyek...mert...mert izé, tanulnom kell, meg minden...- Nyúltam földön heverő hátizsákom felé, és vállamra kaptam.
- Akkor nem adod oda az anyagokat, amiket vettetek? - Érdeklődött Finn, teljesen jogosan. Ugyanis állítólag ezért jöttem.
- Öm...úgysem érdekel, nem? - Nevettem el magamat. - Na mindegy, ha nagyon érdekel, majd lefotózom és átküldöm, de most tényleg mennem kell - léptem ki az ajtaján, anélkül, hogy elköszöntem volna bármelyiktől is. Kifele menet annyira siettem, hogy véletlenül anyjába ütköztem.
- Eddie, már mész is? - Kérdezte szomorúan.
- I...igen, sajnos rengeteget kell tanulnom, meg ilyenek...- Hangom iszonyatosan zavart volt, és minél hamarabb, de szabadulni akartam. Tornacipőt remegő kézzel sose próbáljatok bekötni, mert tizenhatszor kezdheted újra. Rettenetesen voltam, esküszöm, a sírás hajszálvékony határán táncikáltam, és a zuhanástól az mentett meg, hogy végre sikerült nem elkúrnom cipőm befűzését. Finn anyja az ajtót támasztva nézett engem, félve köszönt, de én szinte meg se vártam, már rohantam is le a lépcsőn, úgy, mint akit üldöznek.
- Eds! - Ez a szó visszhangzott az egész lépcsőházban, falairól visszaverődve járta át minden porcikámat Finn méllyé változott hangja, amitől kirázott a hideg. - Vigyázz magadra. - Megtorpantam. Lakásuk előtt állt, a korlátot támasztva nézett le rám, göndör fürtjei előre omolva koronázták sápadt arcát, ezzel emelve égi szintre őt. Ezt utáltam a legjobban. Hogy szívem egy fájdalmas facsarodással nyugtázta összképének apró részleteit. Rühelltem. Szó nélkül mentem tovább, és törtem ki az ajtón, ki a hideg levegőre, és meg sem álltam hazáig. Muszáj voltam sétálni. Nem bírtam kitisztítani gondolataimat, olyan volt, mintha pánikrohamom még mindig tartana, csak nem olyan intenzíven, mintha egy elnyújtott, tompa roham nehezedett volna rám, mintha nem kezelték volna ki rendesen, ezért maradványait érzékelem, és fogom is még egy jó ideig.