Torn / Törés

35

Boldog karácsonyt! Köszönöm, hogy itt vagytok és bocsi amiért pont egy ilyen nyomott résszel jött ki, viszont cserébe majd 10-20 rész múlva, valamikor kb tavasszal, lesz karácsonyi rész😅 M.

"Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem." József Attila

Érzéseim vannak Harry felé.

És hogyan jöttem rá? Nos, azt a szintű csalódottság amit éreztem amikor rájöttem, hogy ismét szó nélkül elment, csak arról tehet tanúbizonyságot.
Elég volt az, hogy pár héten keresztül nem keresett, nem jött a Romba és Zaynék sem tudtak semmit addig, míg végül Zayn el nem érte és Harry meg nem mondta azt, amit mind sejtettünk, Olaszországban van.
Nem csak az fájt, hogy lelépett. Persze az is, hiszen olyan érzés volt mint amikor egy kislánytól elveszik a kedvenc játékát szó nélkül, amikor ő hozzá volt szokva ahhoz, hogy az a játék mindig ott van ha játszani akar vele. Én is mindig tudtam, hogy Harry ott van a városban, hogy megjelenhet a Romban, hogy felhívhat, hogy találkozzunk vagy akár én őt.
De már nincs.
Az fájt, hogy szó nélkül tette. Nem vártam volna könnyes búcsúzkodást, sőt magyarázatot sem, hiszen ismerem és tudom milyen titokzatos. Viszont én naivan azt hittem jelentek neki annyit, hogy legalább szólni fog, hogy elmegy.
De nem tette.
Úgy éreztem magam, mint akit már megint eltettek az útból. Hogy én vagyok valaki, aki csak akkor kell Harrynek amikor unatkozik itt a városban, de semmi más nem érdekli ha rólam van szó.

Amióta abban a klubban bedrogozták az italom jobban félek, mint eddig. Azon kapom magam egy üres parkolóban, hogy remegni kezd a kezem és sietősen kapkodom a tekintetem a kocsihoz sétálva. Egy gondolat ott volt a fejemben viszont eddig, amibe én buta kapaszkodtam. Harry. Hogy ha bármi bajom esne őt hívhatnám, ő megvédene épp úgy ahogy azon az éjszakán. Akkor is ő volt ott a biztos pont és titkon itt is, ahol igaz nem voltam veszélyben úgy mint akkor, viszont az agyam mégis biztonságként tekintett rá. Nem beszéltem neki róla, bár nem is lett volna lehetőségem, hiszen alig két hét telt el azóta, amiből ő már egy időt olaszban töltött, azt sem tudom mikor ment el pontosan.

Azt éreztem itt hagyott. Amikor épp egy éve elment már akkor is csalódásként éltem meg, hiszen az is olyan volt mint derült égből villámcsapás. Már akkor is közeledtünk, viszont a mostani helyzet már más.
Már titkon kötődtem hozzá.
Mi mással tudnám magyarázni azokat az átkozott pillangókat a gyomromban, amik megjelentek akár hányszor találkoztam vele? Olyan elcsépelt, de mégis azt a bizsergő érzést a hasamban nem tudom máshogy magyarázni. Az az érzés csak erősödik, amikor rám néz és egyenesen fel akar robbanni, amikor hozzám ér. Érintése után ég a bőröm, tekintetében többnek látom magam. Mind mind pontos leírása annak, hogy érzéseim vannak felé.

És ha ez nem lenne elég ott van még a féltékenység is, amit nem érzünk olyan után aki felé nincsenek érzéseink. Okkal nem használom az sz-s betűs szót ahhoz, hogy pontosan megmondjam mi ez az érzés, hiszen annál jobban kevés dolog rémiszt meg. Csak eszembe jutott a mondata, hogy ott volt rajtam kívül utoljára más nővel és hát még erősebb lett a csalódottság érzete bennem miatta. Olyan messze van, körülötte idegen nők sokasága, akiknek biztosan elkapja a tekintetét úton útfélen. Nem mintha itt nem kapná Bostonban, de valahogy ott még félelmetesebbnek tűnik ez a gondolat. Nem akarom, hogy más ránézzen. Nem akarom, hogy ő másra nézzen. Nem akarom azt sem, hogy beszéljenek hozzá, hogy hozzáérjenek, hogy elcsábítsák. Egyiket sem akarom. Olyan különlegesnek éreztem magam amiért csak én tehettem ezeket. Nem akarom, hogy ezt bárki elvegye tőlem.

Félek, hogy elveszítem úgy, hogy nem is az enyém.

Egy hónappal később

Felix ma írt nekem.
Nem feltétlen az az ember akire számítottam, amikor hallottam a telefonom jelzését péntek este. Korábban ez volt a módi a kapcsolatunkban Felixel, ha ezt egyáltalán kapcsolatnak lehetett nevezni. Írt, beszélgettünk, elmentem velük bulizni, összegabalyodtunk, eltűnt vagy én tűntem el. Aztán elölről kezdődött és egy végtelen körforgás alakult ki. Akkor élveztük, valahogy ott volt a tudat, hogy bármikor visszatérhetünk a másikhoz hiszen tudjuk, hogy vonzódunk egymáshoz, szeretünk egy társaságban lenni, viszont mindketten félünk az elkötelezettségektől.
Persze már most nem volt ugyan az. Nem volt bennem ugyanaz az izgatottság, ami eddig jelen volt amikor válaszoltam neki arra a kérdésre, hogy hogy vagyok mostanság. Ettől függetlenül persze visszaírtam, hiszen engem is érdekelt ő mit csinál épp az életével, illetve a múltkor is kedves volt, mikor a vacsorára kellett mennünk a szüleinkkel.