Torn / Törés

66

"Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!" Juhász Gyula

Clarissa Herrera
- Harry megkérte a kezem!
Minden bizonnyal ismer már engem mindenki annyira, hogy tudja, nem erősségem a dolgok óvatos tálalása. Valahogy mindent vagy semmit alapon zúdítom rá rendszerint az emberekre a dolgaimat, főleg akkor, ha egy olyan tényről van szó, amiről már hetek óta rágódok.

Már a létező összes verziót lejátszottam a fejemben arról, hogy anyáék mit szólnak majd. Ne essék félreértés, nem attól féltem, hogy majd mint egy gyerekre dühösek lesznek vagy kitagadnak, dehogy. Annál sokkal idősebb vagyok. Attól féltem, hogy nem örülnek majd velem. Nekem fontos a családom, ahogy Harry is és biztosan azt érezném akkor, hogy egy hatalmas szakadék alakul ki közöttük, amit nekem kell majd minden alkalommal átmászni. Ezt nem akartam és egyszerűen csak féltem a reakciótól.

Anya és apa is elkerekedett szemekkel pillantottak fel rám, a nappali közepén álltam és immáron síri csendben vártam, hogy feldolgozzák a hallottakat. Talán most Harrynek is itt kéne lennie, hogy együtt mondjuk el. Elrontottam.
- Gratulálok - pattant fel anya a kanapéról és a kezeit széttárva tartott felém egy széles mosollyal az arcán. Én megszeppenve vártam az ölelését, való igaz itthon sem vagyok az az érzelgős és ölelkezős típus, de azért most jól esett tőle a szoros ölelése. - Mikor? Hogy hogy? - kérdezte a fülem mellett.
- Amikor a faházban voltunk.
- De hát miért nem mondtad el nekünk ott egyből? Ünnepelhettünk volna - szólt közbe apa is, s közben felváltotta anya helyét és igaz egy sokkal rövidebb, de ölelésbe invitált.
- Zavaros volt az a hétvége, az elején Harry is feszült volt, aztán én veletek civakodtam és nem éreztem helyénvalónak - ingattam a fejem. - Nincs hivatalos gyűrű, ezt a H betűset húzta fel megint az ujjamra - emeltem fel a kezem, halkan kuncogva.
- Nem baj az, legalább ennek nagy értéke van érzelmileg - válaszolta anya. - Jaj hát ki gondolta volna, hogy ez a Harry fiú ilyen komoly - ingatta meg a fejét.
- Jó gyerek ő - bólintott elismerősen apa.
- Na és? Terv van már az esküvőre? Kell kapkodni? - érdeklődött anya.
- Nincs, még nem igazán beszéltünk róla - ingattam meg a fejem. - Maga az, hogy megkérte a kezem is nagyon spontán volt, én azt is hittem, viccel. Majd kitaláljuk, de nem sietünk sehova.
- Úgy örülök nektek - csapta össze a kezeit.
- Hétvégén beülhetnénk valahova ünnepelni, ha Holden is ráér. Majd megbeszéljük Miával is, tényleg ő? - nézett körbe apa.
- Ő már tudja - legyintettem.
- Na szép, így elhallgattátok tőlünk. Hát kihagytok az örömből? - ráncolta a szemöldökét anya, de arcán mosoly ült.
- Most már tudjátok - rántottam meg a vállam szégyenlősen és közben egy nagyot sóhajtottam, hiszen olyan volt ez az egész, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről.
Melengette a szívem a szüleim reakciója, pontosan úgy reagáltak, ahogy azt reméltem, hogy fognak majd és őszinte öröm látszott rajtuk. Butának éreztem magam, amiért ilyen sokáig halogattam, de legalább a végén minden jól és tökéletesen alakult.

Amint visszamentem a hálószobámba a fülemhez emeltem a telefont, hogy felhívjam Harryt és elújságoljam neki, hogy végre összeszedtem magam, elmondtam a hírt, de sajnos nem vette fel. Biztosan elfoglalt, írta reggel, hogy a városban intézkedik majd ma is. Nekem nyugis napom volt. Harry szülinapja gőzerővel közeledett és mostanában a szabadidőm nagy részét az teszi ki, hogy gondolkodom rajta.
Lényegében amióta megemlítette a szülinapja dátumát, azóta azon gondolkodom, mivel lephetném meg. Nagy nyomás volt rajtam. Az, hogy soha életében nem tartotta olyan nagyon a szülinapját először azt hittem megkönnyíti a helyzetem, viszont nem. Pont nem. Így a sok könnyen válik neki túl sokká, muszáj egy arany középúton maradnom és nem túltolni, mert akkor épp nem örülni fog majd ezen a napon, hanem szorongani.