Torn / Törés

50

"Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe, édes!"

Sok olyan születésnapom volt már életem során, amikor nem csináltam semmi különöset. Nyilván ez tiniként hatalmas tragédiának számított és emlékszek mindenkit is próbáltam rábeszélni olyankor, hogy jöjjön velem bulizni. Akkoriban nem voltam olyan emberekkel körbevéve, akiket úgy igazán érdekeltem volna, hiszen akkor nyilvánvalóan nem is kellett volna őket győzködni. Bár emlékszem egyszer a barátnőim lemondták az esti bulit. Csalódott voltam, dühös és szomorú suli után. Aztán később beállítottak, hogy mégis mehetünk és boldog lettem. Pedig visszanézve majdnem olyan, mintha egy pillanatra odébb tették volna, aztán ismét vissza, hogy jaj, ha már szülinapod van kegyelmezzünk meg rajtad. Valahogy soha nem voltam ügyes abban, hogy barátokra leljek.
Mára talán sikerült.

A napomat az okmányirodában kezdtem. Micsoda szülinapi program.  Péntek van, legalább nem a hét elejére vagy közepére esett a szülinapom. Délelőtt otthon voltam és igazából örültem, hogy nyugisan leülhettem és megnézhettem pár YouTube videót, miután reggeliztem.
Aztán tudtam, hogy kicsit zsúfoltabbá válik a napom. Elkészülés előtt bepakoltam egy utazótáskába néhány dolgot. Harrynél leszek este, nála is készülök el majd, és utána is nála alszom, így vinnem kell pár cuccot magammal. Este a Deck 12 bárba megyünk, tavaly is ott voltunk és annyira szerettem azt a helyet, hogy idén is úgy döntöttünk. Annyi volt a különbség, hogy most Liz nem hagyta, hogy én beleszóljak bármibe. Ő intézett asztalt, tortát, mindent és apellátát sem ismert arra, hogy átvegyek valamit. Kicsit rosszul is éreztem magam miatta.

Egyre jöttem az okmányirodába, ahol a 196-os számú papírral a kezemben bámultam a kijelzőre, ami esküszöm már legalább fél órája 183-on állt. Még itt leszek egy ideig. Éhes is voltam, még szerencse, hogy innen a következő utcába sétálok csak át ebédelni a szüleimmel és a húgommal. Nem tudom ki találta ki, hogy a személyim a szülinapomkor jár le és azt sem tudom, hogy miért vártam eddig a napig. Persze halogattam, mert nem akartam jönni.
Az okmányirodából már egyenesen az étterembe mentem. A családom már az egyik asztalnál ült, de még nem rendeltek, éppen időben érkeztem. Egy kellemes, hétköznap ebéd volt. Jót ettünk, beszélgettünk. Semmi extra, de éppen elég nekem. Mindenki elfoglalt ilyenkor hétköznap általában, már csak az is jól esett, hogy időt szakítottak rám.
Onnan pedig már késő délután Harryhez mentem. A megszokott parkoló kereső procedúra után letettem a kocsit, kicsit fájt kifizetnem a parkolójegyet egész délutánra, bár legalább már estére és holnapra nem kellett, mert hétvége lesz. A csomagtartóból kivettem az utazótáskámat, illetve a csokor virágot is, amit a családomtól kaptam. Szép volt, a zöld levelek mellett, fehér virágokkal volt tele.

Amikor kiléptem a lift ajtaján nyílott ki Harry lakásának ajtaja is. Egyből elmosolyodtam, ahogy kidugta a fejét és elkapta a tekintetem.
- Boldog szülinapot, bébi - mondta egyből, amint oda értem elé.
Ajkán félmosoly díszelgett, s a háta mögül előhúzva a kezét, egy csokor rózsa pihent benne. Egyből hevesebben vert a szívem már csak azért is, mert őt láttam és a virág is jól esett tőle.
- Óh - csillant fel egyből a szemem.
Gyönyörű csokor volt, hiszen nem volt benne semmilyen csicsa. Csak vörös rózsákból állt, fekete papírral körülötte és egy szintén vörös szalaggal. Ez volt a legszebb csokor, amit valaha láttam és illett hozzám, hozzánk. Ahogy ránéztem, Harryre emlékeztetett.
- Aw köszönöm, ez nagyon szép - mondtam, miközben letettem a földre a táskám és elfogadtam tőle azt. Így az egyik kezemben az ő tőle kapott virágom, a másikban pedig a családomé volt. El is szontyolodtam egy pillanatra, hogy nem tudok egyből a nyakába ugrani. Viszont az ő kezei üresek voltak és közelebb lépve hozzám, magához ölelt. Épphogy sikerült csak felemelni az egyik kezem, hogy a virág ne nyomódjon össze közöttünk. Meglepett milyen romantikus is tud ő lenni valójában. Egyszer már kaptam tőle virágot, amikor kész lett a Rom újítása. Az lila volt. Vajon van bármi jelentősége annak, hogy most vöröset vett? Vagy csak túl gondolom és neki eszébe sem jut ilyesmi.
- A másik, a másik pasidtól van? - motyogta a fülem mellett, szavaira felnevettem.
- Anyáéktól.
Miután elhúzódott felvette a táskámat a földről és velem együtt besétált a lakásba. A csokraimat letettem egyelőre a pultra, lehúztam magamról a kabátom, és a cipőmet is levettem.
- Nincs vázám - közölte Harry, nos, hogyan is lenne. A konyhában körbenézve próbáltam kitalálni valamit, mert nem akartam, hogy elhervadjanak.
- Valami kancsó vagy magasabb edény?
Harry kinyitogatott pár konyhaszekrény ajtót, majd sikeresen elővett egy nagyobb kancsót, aminek elég nagy volt a szája ahhoz, hogy beleférjenek. A két gyönyörű csokrot beletettem, majd a fejemet oldalra döntve mosolyodtam el, amikor rájuk néztem. Sokat jelentettek, hiszen a hozzám legközelebb álló emberektől kaptam őket.
- Hogy telt eddig a szülinapod, gyönyörű? - kérdezte Harry.
Ugyan nem láttam, csak éreztem, ahogy a karjait körém fűzi hátulról. Miközben beszélt lejjebb hajolt, az arcát a nyakamba temette. Halványan kuncogva húztam fel a vállam, még mindig csikis és érzékeny a nyakam, de ettől függetlenül nem volt kifogásom Harry közelsége ellen, sőt.
- Átlagosan - válaszoltam. - Sokat kellett várni a hülye személyimre, de az ebéd finom volt az étteremben.
- Hogy tudnám különlegessé tenni? - motyogta, s halvány puszikat kezdett nyomni a nyakamra.
- Már azzá tetted, nem számítottam ilyen szép virágokra tőled.
- Mást is vettem neked - duruzsolta tovább a fülembe, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne vegye el a közelsége az eszem és értelmezni tudjam, amit mond.
- A te szülinapod mikor van? - ráncoltam össze a szemöldököm.
Tudom, hogy nem arra válaszoltam, amit mondott, de hirtelen hatalmas bűntudat áradt végig bennem, amiért ez eszembe sem jutott eddig. Ezerrel kutattam az agyamban némi emlék után, hogy említette-e ő vagy valaki, esetleg online láttam-e, de nem találtam egyetlen emléket sem. Ennyire csak nem vagyok tyúkeszű. Meg is fordultam gyorsan a karjaiban, hogy a szemébe nézzek. Össze voltam zavarodva, hogyan is tartotta ezt eddig titokban előlem. Kérdőn néztem a szemébe, a kezeim a mellkasán pihentetve vártam a válaszát.
- Nem fontos - húzta el a száját. - Ez a te napod, bébi. Most akartam odaadni az ajándékod.
- Nem tudom a barátom születésnapját, hallottál már ilyenről? - ingattam meg a fejem.
- Mert nem nagy dolog, sosem érdekelt. Hű de jó, azon a napon jött anyáméknak egy olyan gyerek, akit nem akartak - hajtotta le a fejét, hogy megszakítsa a szemkontaktust.
Egyből elszomorodtam, na meg meg is bántam, hogy nem pofoztam fel akkor az apját, annál az asztalnál, amikor találkoztam vele. Vagy fújtam le paprika spray-el. Vagy mind a kettő. Annyi rosszat érdemelne, akkora düh van bennem, ha a szüleire gondolok.
- Azon a napon jött egy olyan különleges ember a világra, mint te, aki sokkal de sokkal jobb, mint a szülei és meg sem érdemeltek téged. Ettől függetlenül még az a nap rólad szól és én egyszerűen szeretném tudni, hogy mikor ünnepeljelek, lepjelek meg valamivel és mondjam el, hogy mennyire örülök, hogy létezel és az életemben vagy - válaszoltam halkan. Közben a kezemet felvezettem a felsőtestén egészen addig, míg az arcára nem tettem. Rosszul is éreztem magam kicsit, hiszen hideg volt a kezem az arcához képest, de ő nem bánta, hiszen jobban oda dőlt a kezemnek és ismét a szemembe nézett. 
- Február egy - motyogta, bár közben elhúzta a száját és látszott rajta, hogy nem szívesen osztotta meg velem ezt az információt.
- Oh, szóval vízöntő vagy.
- Azt hiszem, ez jó vagy rossz? - mosolyodott el.
- Jó, én nyilas vagyok és igaz nem hiszek a horoszkópokban halálosan, de azért azt gondolom, mindenkire illik kicsit a saját jegye. A nyilasok és a vízöntők jól kijönnek - rántottam meg a vállam.
- Akkor megnyugodtam. Most már odaadhatom az ajándékod? - lépett hátra, ezzel leesett a derekamról a keze és én is elengedtem őt.