Torn / Törés

48

"Az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt,
az a másik szívverése a saját mellkasunkban." Bartis Attila

Harry Styles
Mint azt már említettem korábban, ha valami pozitív történik az életemben, azt negatív vonzza. Soha nem volt még kivétel. Ahogy most sincs.

Miután délelőtt Clarissát hazavittem, sok dolgom volt a városban. Belekezdtem egy olyan dologba, ami már évek óta a fejemben volt, de mindig butaságnak hittem. Mindig jobbnak tűnt aztán a bizniszelgetés, a könnyebb pénz, de mostanában egyszerűen sokat eszembe jutott, hogy szeretnék legalább elkezdeni tisztességesen pénzt keresni. Soha nem leszek egy makulátlan alak, sok szarság tapad a kezemhez a múltamból, de jobb akarok lenni, mert életemben először van kiért. Már csak amiatt is izgatott vagyok, hogy megmutassam Clarissának, amin dolgozom. Kíváncsi vagyok mit fog reagálni, támogat-e. Remélem, hogy igen és nem tartja majd butaságnak.

Mostanában sok időt töltöttem azzal, hogy helyeket nézegettem, kerestem a tökéletest. A mai nap volt először, hogy elmentem aláírni a papírokat arról, hogy az enyém. A bankkártyám megérezte, Boston nem egy olcsó város, főleg nem a város közepén, de amióta elkezdtem a drog bizniszt, a pénz értéktelenebbé vált, mint korábban. Olyan könnyen jött, alig kellett magam megerőltetni és korábban attól sem féltem, hogy börtönbe kerülök vagy meghalok. Nagy dolog, senki nem hiányolna. Mostanában már más lenne. Emésztene bent a bűntudat, hogy a srácok, Zaynék, na meg Clarissa hogy aggódik. A bűntudat maga eddig nem szerepelt az életemben, mostanában viszont sokszor eszembe jut. Nem egy kellemes érzés.

Miután átvettem a kulcsokat, elmentem oda. Körbenéztem, de mindenhol üres falak, terek voltak. Magamban vizualizáltam mik a terveim, körbe sétáltam párszor. Nem hiszem el, hogy elkezdtem ezt az egészet. Izgatott vagyok.

Már majdnem sötétedett, mire hazaértem. A lakásom előtt letettem a kocsit a bérelt parkolóhelyre, épp egy hangos pittyegéssel jelezte, hogy bezártam, mikor láttam, hogy megjelenik mögötte egy hajléktalannak tűnő ember. A szememet összehúzva figyeltem, nem akartam, hogy a kocsimban kárt tegyen vagy itt balhét kezdjen.
- Hagyjuk már egymást, keressen másik helyet - szóltam oda hidegen.
A csávó alig állt a lábán, részeg volt vagy épp be volt állva nyilvánvalóan. Ezért sem adok nekik pénzt soha. Aztán ha még segíteni akarnál vagy ételt vennél nekik, felháborodnának, hogy miért nem az árát adod.
- Mindketten tudjuk minek voltak az Olasz utak, csak nagyon jól megy a terelés - válaszolta alig érthetően.
Egyből még jobban összehúztam a szemöldököm, de mellettem a kezem már javában ökölbe volt szorítva és keményen nyomtam a körmöm a tenyerembe.

Ez nem lehet.

Ahogy lépett egyet, a lámpa fénye mostanra ráterült az arcára. Egy idősebb pasas volt, jó sok mély ránccal. Szemei vékonyan összehúzva, mintha fenyegetően próbálna nézni.

Ha ez az, akire gondolok.. nem az nem lehet.

- Nem tudom miről beszél.
- Ugyan, fiacskám. Engem nem versz át, tőlem örökölted ezt a tudást - mosolyodott el gúnyosan.
A fejem egyből szédülni kezdett, a szívverésem felment. Ha nem veszek mély levegőt, egyből jelentkezett volna a pánik, de most amellett, hogy megijedtem, olyan szinten fel is húztam magam, hogy nem tudott úrrá lenni rajtam.

Az apám állt velem szemben.

Így, hogy jobban megnéztem, pont olyan undorító és gyáva alaknak tűnt, mint amilyennek képzeltem. Nagyjából velem egy magas volt, de nem voltam hajlandó más hasonlóságot keresni kettőnk között, igaz utoljára három évesen láttam. Nem emlékszem rá. Most sem emlékszem rá, pedig velem szemben áll. Nem tudok rá emlékezni, mert egy idegen.
- Én tőled semmit nem örököltem és én nem vagyok a te fiad. Egy idegen, nulla ember vagy, nézz már magadra - fintorodtam el, s mondandóm között folyamatosan felfelé emelkedett a hangom. - Takarodj el innen.
- Miattad jutottam ide, te szarházi. A rendőrség mindjárt bevisz, ennyi időm volt őket nyomra juttatni, de nem ment, mert a fiam erre sem való. Gyáva kis féregként menekült, hogy mentse a hátsóját, amikor kellett - fröcsögte.
Soha életemben nem volt bennem még akkora düh és csalódottság, mint amit akkor éreztem. Előbb cselekedett a testem, mint az agyam, már csak arra eszméltem, hogy minden erőmet beleadva halad előre a jobb kezem ökölbe zárva és találkozik az arcával, míg az aztán hátra nem hőköl és a földre nem zuhan. Úgy lihegtem, mintha egy maratont futottam volna le, szememet könnyek csípték.
- A szememben halott vagy, az is voltál és az is leszel.