Torn / Törés

1

A könyv dala:

    " A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. "
József Attila

Clarissa Herrara*

A Romkocsma. A hely, ahol az életem nagy részét töltöm. A hely, ami mindig feltölt. A hely ahol barátokra leltem. A tökéletes hely. Pontosabban az volt, míg Harry Styles meg nem jelent. Na de kezdjük az elejéről..

A Romkocsma pár éve, egészen pontosan 2020-ban nyitotta meg kapuit. Az egész az édesapám fejéből pattant ki, majd vitte véghez minden elképzelését. Több évtizede sikeres vállalkozó volt, mikor ebbe fektetett. Sokan furcsán néztek rá, miért nyit egy lassan ötvenes éveiben járó ember egy ilyen helyet? Nem, nem a saját maga szórakozására. A fiatalságnak nyitotta, hogy legyen egy olyan hely, mint az ő korában volt a hőn emlegetett Regina, ahová még ők jártak tinédzser korukban. Csak szeretett volna a sok szórakozóhely mellé egy olyan helyet ahol nem örökösen a minimal és techno zenék mennek és nem a részegségé a főszerep. Csak egy helyet akart, ami a fiatalságot előreviszi.

Egy éve kezdtem el itt dolgozni. Akkortájt költöztünk fel a családommal az innen több mint háromszáz kilométerre lévő kisvárosból ide, Bostonba. Egy gyönyörű város, rengeteg fiatallal, aki tanulni jön ide. Talán ez az egy dolog, amit utálok benne. Ha már csak szóba is jön, hogy mi a terved érettségi után olyan egyértelműen kérdezik itt az emberek, hogy miért nem mész a Harvardra mintha azt kérdeznék, miért nem leszel utcaseprő, merthogy a kettő ugyan olyan egyszerű ugyebár. Én sohasem vágytam egyetemre, főiskolára. Mindig csak egy boldog életet akartam, ami nem abból áll, hogy legalább harminc éves koromig tanulok, aztán mire a családalapításig eljutok a karrier után, ötven is elmúltam. Nekem nem lényeg egy embernek hány diplomája és nyelvvizsgája van. Engem az érdekel mit ért el, milyen áron és hogy elégedett-e vele.

Visszakanyarodva a Romkocsmára, egy éve dolgozok ott egy remek csapattal magam körül. Én, Abby és Robert vagyunk a pultban. Remekül kijövök velük, Abbyvel a hónapok során igazi barátnőkké nőttünk ki. Itt egyébként nem nehéz barátkozni, még nekem sem. Otthon nem nagyon voltak igaz barátaim, pedig igazán vágytam rá. Itt viszont pikk pakk a szívemhez nőtt néhány srác és lány. Abbynek kifejezetten nagy baráti társasága volt, és elég volt alig néhány embert megismernem hogy ők bemutassanak másoknak és szépen lassan kialakult az ismerettségi köröm itt is.

A Romkocsmába nem iszákos hetven éves papák járnak minden este lerészegedni, a kocsma szó nem így értendő. Általában rock zenét kedvelő társaságok, vagy egyetemisták tévednek ide be és nagy részük hamar törzsvendég lesz. Egy ilyen betévedő csapatnak köszönhettem a legjobb barátnőmet, Lizzyt. Igazi lázadó, nagyszájú és örökösen jókedvű lányról van szó szőke hajjal, aminek a vége a rózsaszín árnyalataiban pompázott. Emlékszem engem kért meg hogy fessem be és majd összecsináltam magam, hogy mi lesz, ha rosszul sül el. Hála istennek nem lett borzasztó a végeredmény, sőt Lizzynek kifejezetten tetszett, így azt gondolom délutáni fodrászként jó munkát végeztem.

Az Abbys és a Lizzys baráti társaságom viszont nagyon elkülönült. Lizzyék lazák voltak, kicsit elvontak akik hajszolták az életet, míg Abbyék valamivel komolyabbak voltak. Abby is az egyetem mellett dolgozott velem és az egész társaság a Harvardra járt. Akárhányszor elkezdtek róla beszélni mindig kívülállónak éreztem magam, de mégis jól kijöttem velük. Ugyanakkor jó volt, hiszen attól függően milyen hangulatom volt épp tudtam kiválasztani kinek a társaságát is keressem. Valahol mélyen ugyan tudtam, hogy Lizzyék azok, akik engem tükröznek. Cukkoltak is sokszor, mikor Abbyékkel láttak, de persze csak poénból. Örültek, hogy feltaláltam magam az új városban.