BiersackBlue

1.Rész 13.Fejezet

 Párizs eszméletlen gyönyörű. Mikor a szállodához ért a busz, jól esett kiszállni és végre friss levegőt szívni. Elszaladtam egy közeli patikába és gyorsan bevásároltam bogyókból.

 Másnap még pihi nap volt, így gondoltam a szobámban végigkóstolom az összes francia csokit. Persze ezt megint csak én gondoltam így. Éppen egy marcipános csokit tömtem az arcomba, amikor kopogtattak az ajtómon. Andy volt az, aki hamar ledobta magát az ágyra és a csokijaim közt kezdett el matatni.

 - Te mit csinálsz?! - kérdeztem és azt néztem, ahogy a csokijaimat piszkálja.

 - Veszek egyet. - válaszolta gondolkodás nélkül.

 - Nem vagy te egy kicsit kapbd be faszom?!

 - Mért? - vigyorgott.

 - Mert ez az én csokim. Ha csokit akarsz, hívt a szobapincért! De a csokimból nem kapsz! - beleszuggeráltam a nézésemmel a kijelentésemet és óvatosan elvette a kezét a csokimtól. Jó fiú.  - Mizu? - kérdeztem mosolyogva.

 - A kendő hol van, amit adtam? - kérdezte. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy vajon mért kellhet neki. De végül odaadtam és nekiálltam egy másik csokinak. - Fordulj el! - mondta és hajtogatni meg tekergetni kezdte a kendőt. Ha nem lett volna csokim, tutira faggatózni kezdtem volna, meg ilyesmi, de mivel volt ezért csak vállat vontam és elfordultam. Hiba volt. Bekötötte a szemem. Ami azt jelentette, hogy meglepi készül. És utálom a meglepit.

 - Andy, mit csinálsz?! Vedd le rólam a kendőt! Nem akarok meglepit!

 - Ha nem fogod be, a szádat is bekötöm. - hallottam a hangján, hogy vigyorog. Hát kurva vicces volt. - Kapsz csokit, ha nem hisztizel. - oké. Ezzel meggyőzött.

 - De nem megyünk sehova, ugye? -

 - De.

 - Hagyjam itt a csokimat?!?!

 - Várost fogunk nézni. - mondta mit sem törődve a hisztimmel.

 - Bekötött szemmel akarsz várost nézni? - most komolyan. Ettől okosabbnak hittem.

 - Mért ne? Így izgalmasabb.

 Kinavigált a szobából, én pedig könnyes búcsút vettem a csokimtól. Egy csomót kellett sétálni és már kajak nyomorultul éreztem magam. Aztán volt egy kattanás és beszálltunk egy liftbe. Tippem sincs mennyit lehettünk bent, mert vakon az ember elveszti az időérzékét és minden totál lassú. Végül kiszálltunk és Andy levette a szememről a kendőt.

 - Na, hogy tetszik? - mosolygott, nekem pedig leesett, hogy kurva magasan vagyunk. Az Eiffel-torony tetején!!!Én pedig tériszonyos vagyok.

 - Gyönyörű. Most menjünk le! - hadartam és a lifthez készültem, de Andy elkapta a kezem.

 - Meg se nézted rendesen. - elkezdett a korlát felé húzni, nekem pedig abban a pillanatban remegni kezdett a lábam. A korláthoz értem és vasmarokkal szorítottam azt. Andy kedvesen meg akarta veregetni a vállam, én viszont abban a pillanatban felsikoltottam és a hirtelen ijedtségtől vezérelve átöleltem és megszorítottam, mire felkacagott, de azért megölelt.

 - Jézusom, Luc! Te tériszonyos vagy. - nevetett.

 - Csak ne engedj el és menjünk le! Köszi. - mondtam a mellkasába temetve az arcom (csak odáig érem föl).

 - Nem foglak elengedni, de nem megyünk le. - nevetett tovább.

 - De légyszi!!!! - konkrétan könyörögtem, és már a sírást is elkezdem.