BiersackBlue

1.Rész 22.Fejezet

Tudod, miért nem jó beleszeretni egy kollégádba? Főleg, ha zenészek vagytok és egybandában játszotok. Beleszeretsz, összevesztek valamin, és utána minden szar. Az egész banda rámegy, ha két tag között valami nem klappol. Annak idején a dráma tanár mondott egy példát. Képzeld azt, hogy a banda minden egyes tagja fogja egy lepedőnek a szélét és kifeszíti. De mi van akkor, ha az egyik lejjebb engedi a lepedőt? Meggyűrődik, nem igaz? A zene a lepedő. Az a műsor, amit a színpadon nyomunk le. Ha valami nem stimmel két tag között, az a zenén is átüt. Elfojtott érzelmek, kimondatlan szavak. Ezek a hangszereken, a játékon, tökéletesen átszűrődnek. És ez kurva nagy szívás.

Miután véget ért a kis kiruccanás a srácokkal és barátnőikkel, hazaérve szépen elvonultam a lakásomba, és éppen el akartam süllyedni a kanapéban, amikoris megcsörrent a telefonom. Remington számát jelezte ki.
- Szia, Rem! Mizu? - szóltam a telefonba.
- Na találd ki, hogy éppen hol vagyok. - hallatszódott a hangján az a beteg vigyor, ami a személyiségéhez tartozott.
- Mért van olyan érzésem, hogy New Yorkban? - sóhajtottam.
- Mert itt vagyok, szivi! - rikkantott. - Egyébként arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, elhívnálak egy igazi randira. - vette elő a csábos, mégis gyerekes hangját.
- Erre semmi szükség, Rem. - kinéztem belőle, hogy képes elvinni vacsorázni, azért hogy utána lefeküdjünk.
- De, szükség van rá. - győzködött. - Azt akarom, hogy elhidd, nem azért dugtunk, aznap este, mert szánalmasnak találtalak és kihasználtalak. - mondta, minden féle kertelés nélkül.
- Én hiszek neked, Rem! - próbálkoztam ezzel, bár esélytelennek bizonyult.
- Nem rázol le. - jelentette ki. - Gyere el velem moziba. - kérlelt és annyira aranyos hangsúlyt használt, hogy nem tudtam nemet mondani. Így történt, hogy megnéztünk a moziban egy filmet. Aztán pár nappal később nálam egy másikat. Egészen jól éreztem magam vele. Tud ő komoly is lenni, csak nem akar. Inkább marad gyerekes. De tetszik, a hangja és a dalszövegei is nagyon jók. Imádom, mint zenészt, mert őrülten tehetséges. Szószerint őrülten.

Egyik este éppen nálam kajáltunk, gondoltam ideje, hogy én is kedveskedjek neki, ha már ennyire bizonyítani akarja, hogy nem azért feküdt le velem azon az estén, mert ki akart használni. Kiszaladtam a konyhába a következő fogásért, amikor Rem rácsatlakozott a hangszórómra és a bandájától tett be egy lassú számot.  - Most komolyan a saját szerzeményedet hallgatjuk? - nevettem, majd az asztalra tettem a tálat. Remington mögém lépett, és úgy ért hozzám, ahogy már régóta senki. Gyengéden, mégis erőteljesen magához húzott, majd a zenére táncolni kedztünk. Aztán el kezdett énekelni. A szemembe nézett, megpördített, a szám végén pedig egyenesen a képembe vigyorgott. Ez olyan Remingtonos dolog volt. Nem szóltunk semmit, csak dülöngéltünk, ő pedig annyira belebámult a szemembe, hogy rendesen zavarba jöttem.
- Mit nézel ennyire? - mosolyogtam zavartan, és azt sem tudtam, hova nézhetnék, hogy ne érezzem magam ennyire égőnek.
- Látom magam a szemedben. Jóképű vagyok. - nézett még mélyebben a szemembe. - Meg amúgy szép a szemed is. - tette hozzá suttogva. Egészen közel hajolt, a lehellete csiklandozta az ajkaimat. Már az ajkaink is összeértek, amikor hirtelen kopogás tette tönkre a pillanatot.
- Zavard el! - suttogta a fülembe, én pedig elhúzódva az ajtóhoz léptem, majd kinyitottam. Egy enyhén becsípett Andy és egy teljesen józan Ash állt velem szemben. Normális esetben ez fordítva zajlik.
- Helló, Lucy! Ez a balfasz kizárta magát a lakásából. Elvileg van nálad pótkulcs. - tért rá Ash a lényegre.
- Persze. - bólintottam, majd egy lépéssel a kulcstartó kosár mellé léptem. Az ajtót pedig nyitva hagytam, így teljes rálátást biztosítva az otthagyott Remingtonra. Mire visszatértem az ajtóhoz, a két srác döbbenten bámult Remre, Rem pedig zavartan a hajába túrt. - Itt a kulcs. - nyomtam a kissé mérgesnek látszó Ash kezébe Andy lakásának pótkulcsát, majd rájukzártam az ajtót és visszatértem Remhez. - Bocsi. - húztam el a számat. Egyébként Andy a beköktözésekor bízta rám a pótkulcsot, amire most először volt szükség. A faházban történtek óta nagyon nem is beszéltünk, csak amennyit muszáj. Nem baj. Hiba volt hagyni, hogy beleszeressek. Rem pedig talán segíthet elfelejteni, vagy túllépni rajta.
- Szóval ott tartottunk, hogy... - kapta el a kezem, majd visszatértünk oda, ahol kezdődött a pillanat. Megint dülöngélni kezdtünk a háttérben szóló lassú számra, aztán Rem megint belebámult a szemembe.
- Határozottan emlékszem, hogy ezen a részen már túl vagyunk. - mondtam halkan.
- Melyik részen? - eresztett el egy csibész vigyort, amiben már nem a gyermeki zsiványságot láttam, hanem valami mást. Valami komolyabbat.
- Tudod, azon amikor belebambulsz a képembe és zavarba hozol. - magyaráztam.
- Ó! Szóval zavarba hoztalak? - ennél a kérdésnél, látva az arcát, rájöttem, hogy ezt kár volt hangosan is kimondani. Továbbra sem hagyott fel a szemem szuggerálásával, így ismét zavarbajöttem. - Tehát valahol itt tartottunk. - mondta, majd egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Az ajkai puhán érintették az enyémet, én pedig a karjaim a nyakába fontam. Aztán magához rántott a derekamnál fogva és erőteljesebben kezdett csókolni. Már jó ideje nem ért így hozzám senki, nem törődött velem így senki és bár meglepett, hogy Remington lesz az, aki ezen változtat, jól esett. De a baj csak az, hogy én ezt mind Andyvel szerettem volna. Azt akartam, hogy Andy csókoljon úgy, mint most Remington. Viszont Andy sosem fog úgy hozzámérni, mint Rem. Bármennyire fájt is, de eljutott a tudatomig, hogy Andy és én sosem leszünk együtt. De Remmel sem akartam semmi komolyba belebonyolódni. Úgy érzem, nem passzolunk annyira össze, hogy ebből bármi lehessen.

Rem az ölébe kapott, majd egyenesen a szobámba vitt, eközben egy percre sem hagyták el ajkai az enyémet. Leült az ágyamra, és lassan lehúzta a ruhám cipzárját, majd levette rólam a testhezálló, vörös ruhadarabot. Az ingjét állt neki kigombolni, de neki valahogy nem ment.
- Hagyd! Majd én. - eltűrtem a hajam, hogy ne akadjon be még véletlenül se az egyik gombba, majd szépen lassan megszabadítottam Remingtont az ingtől, miközben a tekintetével és az ujjával végigjárt az egész testemen. Annyira gyengéden ért a bőrömhöz, hogy már-már beleborzongtam. Simogatott a kezével és a tekintetével is. Aztán megállt egy ponton. A tetkómón.
- Lucy Miller! Mit látnak szemeim? - vigyorgott önelégülten, majd simogatni kezdte a kis nyilat az oldalamon.
- Ha bárkinek is szólsz róla, meg kell hogy öljelek. - súgtam a fülébe.
- Akkor hallgatok, mint a sír. - mondta, majd száját az enyémre tapasztva tovább csókolt.

Reggel hamarabb ébredtem, mint ez a lökött így volt időm jobban szemügyre venni. A haja rettentően festett, ahhoz képest, hogy milyen gondosan be szokta lőnni. A tetoválásai rikítottak a fehér bőrén. Mikor befejeztem a bámészkodást, szerettem volna kimenni és egy kávét főzni, de ez az óriáscsecsemő, elkapta a derekam és visszarántott az ágyra.
- Aludj! - dörmögte.
- Nem tudok. Horkolsz. Szörnyen rossz alvótárs vagy. - válaszoltam.
- Nem is horkolok. - dörmögte tovább.
- De, de. Ha megkérdeznék melyik megy jobban Remington Leithnek, a horkolás vagy az éneklés, gondolkodás nélkül az előbbit mondanám.
- Eredj! Ne is lássalak! - elengedett, majd az ellenkező irányba fordult, én pedig kissurrantam a konyhába.

Éppen a második kávém kortyolgatva sütöttem a tükörtojást, amikor egy bizonyos Remington hátulról átölelt és belepuszilt a nyakamba.
- Csak nem felébredtél, Csipkerózsika? - nyúztam. - Hogy iszod a kakaód? - nem hagyhattam ki, tekintve a gyerekes viselkedésére.
- Melegen. - dünnyögte. Csóri nagyon kómás volt. - Hadd nézzem csak a tetoválásod! - húzta fel a pólóm alját, amit csak úgy gyorsan felkaptam.
- Már láthattad. - vontam vállat.
- Pedig nem láttam.
- Biztos láttad. Már akkor is meg volt, amikor először "nem szánalomból" - szívtam a vérét - lefeküdtünk.
- Szerinted sakálrészegen feltűnik egy szimpla nyíl az oldaladon?! Sötétben?! - háborgott.
- A minimum az, hogy sakálrészegen kettőt látsz belőle. - vitatkoztam. Nem szeretek másnak igazat adni. Rossz tulajdonság, de ez van. Mindig igazam van, csak nézőpont kérdése.
- Hát, ha akkor a nyilacskádat nem is, de a BVB-s tetkódat észrevettem. - vigyorgott, majd a keze a
a póló alatt átvándorolt a derekamon lévő tetoválásra. Majd onnan lejjebb egyet rácsapott a fenekemre, amikor pedig csúnyán néztem rá, csak kinevetett. Egyébként amióta többet lógunk együtt nem is viselkedik olyan gyerekesen. Velem nem. Hogy máshol, hogyan viselkedik, azt nem tudom, de amikor együtt lógunk, kicsit komolyabb. És ez baj.