BiersackBlue

2.Rész 19.Fejezet

Másnap. Az a nap, amikor az ember megfogadja, hogy többet nem iszik, de még aznap este ráhúz a borosüvegre. Még szerencse, hogy nem szoktam másnapos lenni, tehát én ebből kimaradok.
Reggel, vagyis inkább délután, amikor felkeltem az ágyam mellé nyúlva nem találtam a mankómat. Kétségbeesve pattantam fel és néztem körül, hogy a szoba melyik részén lehet a szeretett botom, de sehol nem volt.
- Andy! - visítottam, ő pedig máris bent volt a szobába.
- Mit tettem? - nézett rám
elkerekedett szemmel.
- Semmit. - nyugtattam meg. -Nem láttad a mankómat?
- Minek kell? - kérdezte mosolyogva.
- Mert az nélkül nem tudok közlekedni? - kérdeztem vissza.
- Add a kezed! - lépett elém.
- Add a mankóm! - vágtam rá, de nem segített. Elkapta a kezem és felhúzott az ágyról. - És most így fogunk sétálgatni? Ezt te sem gondolod komolyan. - nevettem el magam, mert a helyzet röhejesnek látszott.
- Ne hisztizz már! - szólt rám, majd a két kezemet fogva elindultunk a nappali felé kezdett húzni. Óvatos léptekkel kénytelen voltam menni, mert nem engedett el. - Látod, megy ez.
- És pontosan mért is csináljuk ezt?
- Nem emlékszel? - vigyorgott én pedig furcsán néztem rá, mert fogalmam sem volt miről beszél. - Lucy, tudsz járni.
- Mankóval. - bólintottam.
- Anélkül is megy. Tegnap mankó nélkül rohantál át a faház nappaliján. - győzködött az igazáról, de én szokás szerint makacskodtam.
- Beszélsz hülyeségeket. Kérem a mankóm!
- Háromra elengedlek, jó? - mondta vigyorogva, mintha nem is hallotta volna, hogy szóltam.
- Ne merészeld! - húztam össze a szemem, ő pedig csak nevetett.
- Három. - hirtelen elengedett én pedig lefagytam.
- Nem megy, Andy! Kérem a mankóm! - nyivákoltam teljesen bizonytalanul.
- Ha kell a mankód, el kell jönnöd érte. - húzta az agyam. - Meg tudod csinálni. Láttam, hogy megy, szóval hajrá! - győzködött én pedig kezdtem begurulni.
- A rohadt kurva életbe! - káromkodtam választékosan magyarul, majd megindultam a mankóm felé. Nehezen, de elértem a célig, és már épp nyúltam volna érte, amikor Andy felkapta és a konyhába vitte. - Te most szórakozol velem?!
- Csak pár lépés, szívem. - vigyorgott zsiványan, én meg már teljesen ki voltam akadva. Dühösen indultam meg a konyhába, megfeledkezve a bizonytalanságról, majd ráeszméltem, hogy pontosan mi is történik velem.
- Én... Járok. - könnybe lábadt szemmel pillantottam a lábaimra. Fel sem fogtam. Csak álltam ott, könnyes szemmel, mosolyogva a hihetetlen boldogságtól.
- Igen, kicsim. - Andy ugyanazzal a boldogsággal az arcán, tárt karokkal indult felém. - Megcsináltad, bébi! Kibaszottul megcsináltad!
- Úristen! - a hangom elcsuklott és a könnyekből hatalmas sírás lett. Végre búcsút inthetek a nyomi létnek, a mankónak, a széknek, és előbb-utóbb a gyógytornának is. Újra lépcsőzhetek, futhatok, ugrálhatok a színpadon, táncolhatok, élvezhetem az
életet. A legboldogabb pillanataim között tudhatom ezt. Esélyt kaptam, hogy jobb ember legyek, hogy új életet éljek. Úgy érzem, minden sínen halad. - Ez hihetetlen, Andy! Tudok járni! - hitetlenkedtem a könnyes szemeimmel, és elképesztő boldogságot éreztem.
- Mondtam, hogy meg tudod csinálni! - az ölébe kapott, a lábaim a derekára kulcsoltam és hosszasan megcsókoltam.
- Szeretlek! - mondtam. Abban a pillanatban szerettem a legjobban. Felfoghatatlan, hogy mindvégig mellettem volt és támogatott. Akkor is hitt bennem, mikor én már nem. Egy bálvány volt számomra, akiért az ember gyerekként úgy odavan. Most pedig teljes életnagyságban az ölében tart és velem van. Engem csókol, engem boldogít, hozzám beszél a bámulatos hangján, az én hátamat simogatja, és mellettem van, amikor kell. Még mindig túl szép és hihetetlen, hogy igaz legyen.
- Én is szeretlek, Luc! Kibaszottul szeretlek. - dörmögte halkan a nyakamba, és a vigyor mindkettőnk arcáról levakarhatatlan volt.
- Mennjünk sétálni! - jött az ötlet hirtelen a semmiből. Mindenáron sétálni akartam, most hogy már teljesen visszanyertem a lábaimat.
- Lassíts, szivi! - nevett ki. - Majd sétálunk is.
- Mikor?
- Majd. - simított végig a tetovált kezemen, amiről addig meg is feledkeztem.
- Au. - szisszentem fel.
- Mi az? - nézett értetlenül, ugyanis még nem tudta, hogy televarrattam a karom. Levettem a pulcsim, láthatóvá téve a fóliázott kezem.
- Ezt nem mondod komolyan?! - döbbent vigyor ült az arcára, ami minden pénzt megért. Halálian szórakoztató volt.
- Vélemény? - pillantottam végig én is a mesterművön.
- Eszméletlen. - vizsgálta, majd segített leszedni a fóliát. A szobába sétáltam, immáron mankó nélkül, teljesen egyedül, és kihoztam a kenőcsöt, majd miután leápoltuk a tetoválásom, elmentem zuhanyozni, ugyanis az előző estéről még megmaradt az enyhe pia szagom.