BiersackBlue

3.Rész 2.Fejezet

A héten lezavartuk az utolsó beígért koncertet is. Örültem, hogy újra színpadon lehetek, és kedvemre mozoghatok. Imádtam a közönségeket, akik a koncertjeinken üvöltöttek és a felhajtást. De ugyanúgy imádtam pihenni is és most ez a rész következett.

- Hmm. Nem sokára szülinapod lesz ám. - mormogta Andy a nyakamba, miközben főztem. Laza szombati napot tartottunk, melegítőben és kócosan.

- Így igaz. - biccentettem mosolyogva és rádöbbentem arra, amire már évekkel ezelőtt is, csak valahogy elfelejtődött. Julietnek is akkor van a szülinapja. Majdnem velem egy napon. Én 25-én születtem, ő 26-án. És remélem, hogy Andy nem téveszti el.

- És mit szeretnél majd a szülinapodon? - kérdezett mosolyogva, majd a derekamat fogva, maga felé fordított.

- Nos, kivételesen tavaly megünnepeltem, de idén nem tervezem. - válaszoltam és egy kicsit elkomorodtam. Teljesen mindegy én mit szeretnék, nem sokára turnézni megy. - Különben is, hamarosan utazol. - mondtam ki, kicsit szórakozottan, mintha meg sem hatna, hogy hetekig nem lesz a környékemen.

- Ez igaz. - bólintott és gondolkodni kezdett. - De majd kitalálunk valamit. - megpöckölte az orrom, majd egy puszit nyomva a számra, belekontárkodott a kajába.

- Hé! - csaptam utána a konyharuhával, ő pedig kiröhögött.

Imádtam a vele együtt töltött idő minden percét. Amikor a konyhában bohóckodunk, vagy kergetjük egymást a pici lakásomon. És imádom, ahogy a konyhában vagyok, ő pedig a kanapéról TV nézés közben lopra rám pillant a pult mögül. Azt hiszi fel sem tűnik, pedig minden egy alkalommal érzem, ha rám néz. Az, hogy néhány hónapra elutazik, maga lesz a pokol. Nélküle teljesen unalmasak a mindennapjaim. Kelleni fog valami, ami majd leköt, amíg távol lesz.

A telefonom a konyhapulton csörgött, de pont nem tudtam volna felvenni. Andy a pulthoz slattyogott, majd összehúzott szemöldökkel pillantott a mobilomra.

- Ki az? - kérdeztem.

- Ismeretlen. - vont vállat, majd felém nyújtotta a kütyüt. Valóban ismeretlen volt, még a számot sem írta ki. Általában nem veszem fel az ilyet, de most kíváncsi voltam, hogy ki lehet az.

- Igen? - szóltam bele, miután felvettem és eltorzult fejjel vártam, hogy valami pszichopata megfenyegessen.

- Brooklyn vagyok. - jött a vékony hang a vonal túlsó végéről és hirtelen kiengedtem a levegőt, amit észre sem vettem, hogy benttartottam.

- Szia, Brooklyn. - örültem, hogy felhívott. - Mi újság?

- Nem baj, hogy hívtalak, ugye? - kérdezte félve attól, hogy visszautasítom. - Nem volt kivel beszélgetnem és gondoltam felhívlak.

- Isten ments, dehogy baj. Sőt, örülök, hogy kerestél. - mosolyogtam, Andy viszont továbbra is gyanús tekintettel nézett rám.

 - Ki az? - biccentett a kezemben tartott telefonra, én pedig eltátogtam, hogy Brooklyn, az árvaházból. Miután megnyugtattam a lelkét, elment és folytatta az aznapi semmit tevését, mi pedig tovább beszélgettünk Brooklynnal.

Mesélt egy fiúról, akivel egy suliba járnak, és hogy mennyire helyes. Na már most, nő létemre sosem voltam ennek a témának a szakértője, a saját életemben legalábbis, annak ellenére, hogy mindig patent tanácsokat adtam mindenkinek. Nekem beszélhet az ember gyereke a szerelemről, meg a csajos dolgokról, mivel fiúk között kerestem a társaságot, nehezen kapcsolódok az ilyesféle női témákhoz.

 - Szóval ez a tag... - kezdtem összegezni a Brooklyntól hallott jellemzést.

 - Liam. - javított ki. 

 - Szóval Liam. - helyesbítettem, majd folytattam. - Kosarazik, elég magas, szőke és mély barna szeme van. Ahogy elmondtad, egy félisten lehet a srác, de beszéltél már vele? 

 - Hát, múltkor elkérte a tollam és még nem adta vissza, szóval talán van valami esély, hogy visszaadja. - gondolkodott, de én eléggé úgy éreztem, hogy szegénykém hiába reménykedik.

 - Brooklyn, kérdezhetek egyet? - húztam össze a szemem, de mivel nem jött válasz, hallgatás beleegyezés módon kérdeztem. - Volt már neked barátod? 

 - Hát, igen. De csak két hónapig. - válaszolta. 

 - Akkor már nagyjából tudod, hogyan működnek a férfiak. - nyugtáztam és mert nem értek a finomkodáshoz, kerek-perec megmondtam. - Az, hogy még nem adta vissza a tolladat, nem azt jelenti, hogy szeretne valamit. Valószínűleg, mire hazaért, már el is felejtette, hogy azt úgy kérte kölcsön. 

 - Ez jogos. - értett velem egyet. Nem szerettem volna pont én lerombolni arról a fiúról szőtt ábrándjait, de az sem jobb, ha túlságosan beleéli magát és csak csalódás éri. Szegénynek meg van a baja így is. 

 - A fiúk kiszámíthatatlanok és rengeteg idő kell ahhoz, hogy rájöjj, hogyan is működnek. - és itt Andyre pillantottam. Mert bármekkora bölcsesség is esett ki a számon, még én sem fejtettem meg azt, aki bearanyozza a mindennapjaimat. - És ne érts félre, nem bántani akarlak. De jobb, ha nem éled bele magad semmibe. Mert könnyen lehet, hogy nem az lesz az eredmény, amit vársz. 

 - Igazad van. - éreztem a hangján, hogy megértette, amit mondtam. Okos lány és remélem nem is veszti el az eszét. - Köszönöm, Lucy!

 - Mit? 

 - Hogy beszélgettél velem. - mondta, nekem pedig könnybe lábadt a szemem. Hatalmas bajok vannak, ha egy beszélgetést is meg kell köszönnie az embernek. Szegény borzasztóan magányos lehet ott az otthonban.

 - Igazán nincs mit. - nyeltem a könnyeim szipogva. - Bármikor telefonálhatsz. Amikor csak szeretnél. 

 - Lucy, te most sírsz? - kérdezte meglepetten.

 - Nem, csak hagymát pucolok és szörnyen utálom. Nagyon bántja az orrom. - kamuztam és reméltem, hogy elhiszi, mert kicsit sok volt a rizsa. 

 - Figyelj, nekem most mennem kell, mert Mrs. Fisher szólt. Valami házaspárnak akar bemutatni. 

 - Persze, menj nyugodtan. És ha bármi van, hívj! - mondtam, majd elköszönt és letette. 

 - Hé, minden oké? - lépett Andy a konyhába furcsán fürkészve a tekintetével az arcom. Neki nem tudtam volna beadni, hogy a hagyma miatt könnyes a szemem, mert szemmel láthatóan egy darab hagyma sem volt a konyhában. 

 - Megköszönte, hogy beszélhetett velem. És nem azért, mert VELEM beszélhetett, hanem mert egyáltalán valakivel. - mondtam és sírni kezdtem. Annyira megtudtam érteni. Éreztem magam kirekesztve. Hogy senkivel sem tudok beszélni. Noha mindig társaságban voltam és ugyanúgy voltak barátaim, sokáig nem beszélhettem senkinek arról, hogy mi történik velem. Nem oszthattam meg és nem kérhettem segítséget. És ugyanígy hálás voltam annak idején Dani-nek, mikor megoszthattam vele a titkomat és végre megtárgyalhattam valakivel. Andy nem szólt egy szót sem, csak magához húzva szorosan megölelt és simogatott. 

 - Biztosan nagyon nehéz neki, de majd lesz egy pár, aki be fogja fogadni. Egészen biztos vagyok ebben. - nyugtatta a lelkemet, mert tudta, hogy szívem szerint magam hoznám ki abból az intézetből. 

 - Remélem, hogy igazad van.