BiersackBlue

1.Rész 17.Fejezet

 A koncert előtti napokban volt egy interjú, amin mind ott voltunk. Leginkább az érdekelte őket, hogy mért csúszott a koncert, így ezt nekem kellett megválaszolnom.

 - Nos, a legjobb barátom elhunyt és haza kellett mennem a temetésére. - a kezeimet figyeltem beszéd közben, és igyekeztem nem elsírni magam. - Igyekszem összekaparni magam a koncertre, és ebben a fiúk is sokat segítenek. - mosolyogtam.

 - Ezzel a koncerttel véget is fog érni az európai turnétok. Milyen érzés? - jött a következő kérdés. 

- Szerintem egy nagyszerű turnét tudhatunk magunk mögött. Remekül szórakoztunk és a közönség is mindenhol hatalmas volt. - válaszolta Andy.

 - Bennen vegyes érzelmek vannak. Ez volt az eslő turném, ezek voltak az első fellépéseim. Kicsit tartok a későbbiektől, de izgatottan várom a következő koncertet. - sikerült mosolyogva összeszednem ezt az épkézláb mondatot. 

- Egy kicsit nyugodtabb is volt a légkör, a srácok sem őrültek meg annyira, mint szoktak. - tette hozzá. Erre a kijelentésére három dühös szempár meredt rá. CC egy szösszel játszott a nadrágján, nem ért rá Andy beszólásával foglalkozni.

 - Nyilván kímélni akarták Lucyt. - nevetett a műsorvezető. - Mik a tervek a turnét lezárva?

 - Úgy érzem, hogy most egy kicsit ráfér mindenkire a pihenés. Utána pedig Warped, és folytatódnak a munkálatok a következő albumon. - hiába, Andy a főnök. Efelől semmi kétség. Hihetetlen jól tud bánni a szavakkal. Nekünk csak annyi dolgunk van, hogy viselkedjünk normálisan. Jó ez így.

 - Hát akkor hajrá, skacok! Sok sikert a koncerthez és minden jót a továbbiakban. - ezzel lezárva mi le is léptünk.

 Mikor a koncert helyszínére értünk, a Palaye Royal már pakolta fel a színpadra a cuccait. Remingtonnal a leszállás óta nem találkoztam és előre láttam, hogy nagyon kínosnak ígérkezik ez a dolog. Leszedegettük a turnébuszról a hangszereinket és az erősítőket, Remington pedig éppen akkor jött a színpad mögé. Épp egy baszott nagy dobozt cipeltem, ami ráadásul nehéz is volt.

 - Hadd segítsek! - lépett mellém Rem és átakarta venni a dobozt.

 - Nem kell, boldogulok egyedül is. - válaszoltam flegmán.

 - De látom, hogy nehéz. Add csak ide!

 - Elbírom. - emeltem meg egy hangyányit a hangom.

 - Neked mi bajod van? - nevetett. Nagy nehezen leszenvedtem a dobozt a földre, majd Remington szemébe néztem.

 - Nem kérek a segítségedből, Rem! Nem szorulok rá!

 - Várjunk csak. Te az miatt az este miatt vagy kiakadva?! - nevetett továbbra is.

 - Annak az estének meg sem kellett volna történnie! - vágtam oda. Istenemre mondom, nagyon felbosszantott.

 - Elképesztően dögös vagy idegesen. - sóhajtott. - Egyébként meg, az az este kurva jó volt.

 - Nyilván könnyű volt egy szánni való embert kihasználni arra az egy estére. - nevettem szarkasztikusan, majd otthagytam.

 - Ha azt hiszed, baszottul nem szánalomból történt. - kiabált utánam, de nem törődtem vele. Tagadja, de mindenki tudja, hogy mért is alakult úgy az este.

 A koncert előtt rámtört egy kisebb pánik. Összeszorult a mellkasom, és csak kapkodtam a levegőt. Görcsölt a fejem és elkapott a sírás. Nem tudom mi lelt, de csak remélni tudtam, hogy nem válik rendszeressé. Anyára is hébe-hóba rátört egy pánikroham.