BiersackBlue

2.Rész 21.Fejezet

Eljött az ideje, hogy meglátogassam Ketrint. Az interjú előtt mindenképpen szerettem volna beszélni vele, hogy akkor pontosan, hogyan is állok. Teljesen nyilvánvaló, hogy rengeteget javult az állapotom, sőt mondhatni, hogy felépültem, de még biztosan kell egy kis időt eltöltenem a rehabilitációs-központban, amíg 100%-osan nem leszek a régi. A mai napon Andyt is elrángattam magammal, hiszen Ketrin már rengeteget hallott róla a gyógytornák során, viszont még nem találkozott vele. Ketrin nem nagy rajongója a rock zenének, így számára teljesen ismeretlen volt Andy Biersack neve. Meséltem neki egy kicsit a bandáról és Andyről is (na jó, róla nem kicsit). Az idő elteltével azt hiszem, egészen jó, baráti lett a kapcsolatunk. Sokat szoktunk beszélgetni és nevetni, tanácsokat osztogatunk egymás magánéleti problémáira, viszont gyógytornán kívül nem nagyon szoktunk találkozni. Örülnék, ha ez a barátság a rehabon kívül is megmaradna.
Ketrin meglepetten pillantott rám, amikor beléptem az ajtón. Nem látta a kezemben a mankót és viszonylag stabilan jártam. Akaratlanul is elmosolyodtam, látva a döbbent arcát.
- Lucy! Ez bámulatos! - lépett oda hozzánk és alig jutott szóhoz. A legutóbbi gyógytorna alkalmával elég gyatrán ment a séta, még mankóval is, nemhogy anélkül. Most pedig ott álltam, mindenféle segédeszközt magam mögött hagyva. - Te pedig biztosan Andy vagy. - mosolygott az árnyékomban álló (vagyis inkább lehet, hogy én álltam az ő árnyékában, tekintve hogy kétszer magasabb nálam) Andyre. - Ketrin vagyok, Lucy sokat mesélt rólad! - nyújtotta a kezét, nekem pedig égett a fejem. Ilyenkor hol van az orvosi titoktartás és a diszkréció?!
- Ó, igen? - Andy is felfigyelt a részletekre, és a hangsúlyából ítélve tudtam, hogy ebből oltári vérszívás lesz. - Rólad is hallottam pár szót. - folytatta a csevegést, ejtve a gondolatot, hogy beszéltem róla. - És köszönöm, hogy rendbehoztad. Mondjuk nyaktól felfelé még dolgozhatnál egy kicsit rajta. - poénkodott.
- Azért nem csak az én érdemem. - szerénykedett Ketrin, és ha jobban belegondolunk, igaza van. Ha nem akarok felépülni, úgy sem fogok, nem igaz? - Viszont ne hidd, hogy vége a kínzásnak! Még egy hónapig bearanyozom a napjaid.
- Azt mondd meg nekem, mikor állhat színpadra? - tért Andy a lényegre, amire én is kíváncsi voltam.
- Akár most is. A következő egy hónapban az állóképességedre fogunk rágyúrni. Sportoltál valamikor?
- Középiskolában röplabdáztam. - bólintottam.
- Tényleg? - pillantott rám Andy meglepetten. - Még nem mesélted. - a hangja egy kicsit vádló volt. Nem tudtam hova tenni, de elengedtem.
- Nem kérdezted. - vontam vállat.
- Erre később visszatérünk. - bökött rám a mutatóujjával, és fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Lehet ez egy jó veszekedés kezdete is, de lehet, hogy csak a sulis élményeimre kíváncsi. Mondjuk nem sok kedvem volt egyikhez sem, de semmi probléma, majd elmúlik. Néha aggaszt a "szarokbele" életstílusom. - A jó hír viszont, - csapta össze a tenyerét - hogy belekezdhetünk a koncertezésekbe. Nem tudom láttad-e, de rengeteg fellépést mondunk le. - de jó. Az hiszem érik egy kiadós veszekedés.
- Mintha nélkülem nem tudnátok zenélni. - nem tartom magam kulcsfontosságúnak, sőt. Semmi szükség rám. A banda előttem is tökéletesen működött és felesleges hatodik vagyok.
- Ne haragudjatok, de mára kaptam egy beteget. - Ketrin a kezében lévő papírokat bogarászta. - Andy, örültem a találkozásnak, és hogy bejöttetek. - mosolygott, majd elindult a folyosón. Már vártam, hogy Andy megszólaljon, mikor visszakiabált. - Hétfőn és szerdán várlak!
- Rendben. - válaszoltam, majd elindultam kifelé az épületből.
Kicsit megsértett a dolog, hogy Andy az orrom alá dörgölte a lemondott fellépéseket, és mondanom sem kell, hogy ez kiütközött. Duzzogva beültem az anyósülésre és becsaptam az ajtót, a kelleténél talán egy picit erősebben.
- Hé, bébi! Egy kicsit finomabban! - szólt rám zavartan mosolyogva. Nem igazán tudta értelmezni a viselkedésem és ez egy cseppet sem lepett meg. Férfiból van ő is.
- Hát persze. - duzzogtam ő pedig elindította a kocsit, bár egy kicsit furcsán nézett rám. Egész úton a fejemet bogarászta, mintha rosszul látna valamit. De legnagyobb elkeseredésére jól látta, tényleg sérdődött voltam.
- Na jó, ebből elég. - megálltunk a pirosnál és hatalmas sóhajjal rámnézett, majd belefogott. - Amióta beültünk a kocsiba, úgy nézel ki, mint a szomszéd kislány, akinek elvették a nyalókáját. - próbálta finoman fogalmazni a tényt, hogy ölni tudtam volna a szememmel. - Elmondanád, mit vétettem?
- Semmit. Váltott a lámpa. - közöltem azzal a tipikus, női hisztis, lekezelő hangsúllyal. Tudod, amikor kerülni akarsz egy témát.
- Erősen kétlem. - mondta és már érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
- Akkor nézd meg, hogy zöld! - mutattam tettetett felháborodással az, akkor már valóban zöld lámpára. Andy ezt a mondatot egy halvány vigyorral és fejrázással nyugtázta, majd a gázra lépett.
- Tudod, van az a vihar előtti csend. - kezdett bele a mondókájába. - Egy kurva szót nem szóltál hozzám, amióta elindultunk. Szóval kell lennie valaminek, hogy duzzogva bámulsz ki az ablakon. - az előbbi mosolynak nyoma sem volt. Nem szóltam egy szót sem. És ez idegesítette. Hirtelen lehúzódott az útról, egy parkolóba és leállította a motort.
- Mért álltunk meg? - pillantottam rá értetlenül.  - Mert nem beszélsz velem. - fordult felém. - Úgyhogy amíg el nem mondod, hogy mi bajod, addig itt fogunk ülni!
- Ne csináld már! Éhes vagyok. - kerestem a kifogást. Mért olyan nehéz kimondanom, hogy mi a bajom?! Tele van a faszom néha magammal. Andy a kesztyűtartóhoz nyúlt, kinyitotta, és a benne lévő müzliszeletekre pillantott, jelezve, hogy a probléma megoldva és ideje csiripelni. - Csak mennjünk haza, oké? - nem akartam beszélni.
- Mért nem mondod el, hogy mi van? - sajnáltam, mert nem az ő hibája. Zárkózott tipús vagyok, és ezt nem sikerül kinőni.
- Mert nincs semmi. - megemeltem a hangom.
- De igen, van. És jól esne, ha elmondanád. - nem tágított, ahogy én sem. Nem válaszoltam. - Felőlem ülhetünk itt estig. - hihetetlen, hogy milyen türelmes. Vajon meddig bírja? - Én ráérek, viszont Hell még nem kapott enni. - próbált a lelkemre hatni, de nem jött össze, ugyanis Hellnek én adtam reggel kaját. Magamban vigyorogtam is, válaszolni viszont továbbra sem válaszoltam. Úgy öt perc néma csend után kifakadt. - Tényleg, de komolyan, kibaszottul jól esne, ha beszélnél velem! Mert ritka szar, hogy elzárkózol előlem teljesen. Mért? És ne mondd azt, hogy sosem kérdezlek!
- Nem zárkózom el. - dörmögtem az orrom alatt.
- De igen! Most sem mondod el, hogy mit csináltam. - kezdett pipa lenni.
- Ha elmondom, akkor elindítod a kocsit, haza megyünk és az út további részét csendben töltjük? - kérdeztem, bár inkább utasításnak hangzott.
- Jó. - egyezett bele. - Viszont nem szabadulsz! - akkor folyt.köv. otthon. Zsír. - Tehát?
- Tehát, azon kívül, hogy az orrom alá dörgölted, mennyi koncertet kellett lemondani miattam, azon kívül semmi bajom. - a hangom nyugodt volt és magamat is megleptem mennyire megkönnyebültem, ahogy kimondtam.
- Nehéz volt, igaz? - dörmögte, majd elfordította a kulcsot. Nem szóltam vissza, pedig akartam, de inkább hallgattam. Csendben akartam haza menni. Legalább azt az öt percet csendben akartam tölteni.
Kinyitottam a bejárati ajtót, Andy pedig mögöttem belépve a pultra baszta a kulcsát.
- Nem csesztetni akartalak vele. - törte meg a csendet.
- Nem kértem, hogy mondjátok le! Nélkülem is felléphettetek volna. - fakadtam ki. Ha egyszer belejön az ember ebbe a megnyílós dologba, akkor nincs vége.
- Igazad van. - emelte meg a hangját, hogy figyeljek. - Felléphettünk volna. Csakhogy baszottul a banda tagja vagy! Közénk tartozol, baszki. És a banda teljes létszámban szokott koncertezni!
- És akkor most kérjek elnézést? Bocs, srácok, hogy kómában voltam, meg nyomorékot játszottam és le kellett mondani néhány bulit. - ironizáltam, és totál felhúztam vele.
- Igen, nyilván elnézést kell kérned! Ne legyél már ilyen, könyörgöm!
- Milyen? Úgy az orrom alá basztad, hogy le kellett fújni a konerteket, mintha direkt csináltam volna. - és tényleg így éreztem. - Mert, ha így gondolod, akkor sajnálom. Tényleg bocs, hogy nem tudtam menni. - megadóan felemeltem a kezem és elindultam a szobámba.
- Nem basztatásnak szántam, Lucy! Meg se fordult a fejemben. - elkapta a karom, mielőtt bemehettem volna. - Ha lebaszásnak érezted, ne haragudj, nem terveztelek olyanért lecseszni, amiről nem tehetsz. - visszavett a hangerőből és a hangnemből. Elegedte a kezem, bólintottam, mondván, hogy "az jó" és bementem a szobámba. Valahogy éreztem, hogy ennek a veszekedésnek még nincs vége. Andy csőrét is piszkálja valami. És nagyon jól tudtam, hogy mi az. Gondoltam, jobb ha túl esünk rajta, és kimentem, hátha belekezd egy újabb körbe és a mai napot letudhatjuk egy veszekedős napnak. - Könnyebb, hogy kimondtad nem? - kérdezte a következő téma kezdéseként és annyira szerettem volna rávágni, hogy "nem" vagy "igen" vagy akármi. De inkább csendben maradtam és nem szóltam, és ez zavarta is. - Hihetetlen vagy. - rázta a fejét és elnevette magát, én pedig szembe fordultam vele és vártam a misét. - Mindig próbálkozom és mindig ellöksz. Nem beszélsz semmiről. Teljesen elzárkózol, pedig szerintem vagyunk olyan szinten, hogy hozzám fordulj, ha valami bánt. - köpött szemen az igazsággal. De ez nem ilyen egyszerű. - Szeretlek, baszki. Akármi történt a múltban. De nem tudom nem sértésnek venni, hogy nem vagy hajlandó megosztani velem. - fakadt ki és egy véget nem érő panaszkodásba kezdett. - És nem tudom nem azt hinni, hogy nem bízol bennem.
- Már mondtam, hogy nem akarok erről beszélni! - emeltem meg a hangom. Annyiszor elmondtam már neki, hogy nem beszédtéma, hogy nem azért van, mert nem bízom benne, hogy nehéz, hogy el akarom felejteni. - Ha készen állok rá, el fogom mondani, de nem most. Nem kell erőltetni! De ha nem tetszik, hogy van, amiről nem nyilatkozom, akkor nagyon jól tudod, hogy merre jöttél be. Ott ki is lehet menni és nem kell velem foglalkozni! - hatalmas lendülettel visszamentem a szobámba és becsaptam az ajtót. Könnyek között zuhantam az ágyamra és a fejem a párnába temettem. Mért nem érti? Hirtelen halk ajtócsukódást hallottam és még nagyobb sírásba kezdtem. Elment.
És, hogy mit szoktam csinálni, ha szar hangulatom van? Nos, olyankor eliszom a bánatom. Kivettem egy üveg bort a helyéről, egy doboz cigit,
és takaróba bugyolálva, kiültem a hideg, téli levegőre. Titkon reméltem, hogy Andy is kint van a saját erkélyén, de nem volt. És nem is számított. Kibontottam az üveget, és ittam egy pohárral. Aztán még egyel, és még egyel. Amíg el nem árasztotta a testemet és a lelkemet a leszarom életérzés és megnyugvás. Valamint amíg Andy meg nem jelent egy szatyorral a kezében és meg nem látott szétfolyt sminkkel és tág pupillával.  - Ezzel minden meg van oldva. - vágta oda, és kikapta az üveget a kezemből. Sebaj, akkor rágyújtok. - Esetleg Ashnek ne szóljak? - fordult vissza.
- Most, hogy mondod, nem tartom szar ötletnek. - biccentettem. Legalább nem iszok egyedül. Látva, hogy nem vettem fel a beszólását, és kurvára nem érdekel semmi, csak bosszúsan megrázta a fejét és elrakta a bort, én pedig mit sem törődve vele, bagóztam az erkélyen. Néztem, ahogy a hideg levegő láthatóvá teszi a kifújt füstöt, majd elvegyülnek egymásban. Aztán karikákat fújtam, ami mindig megnyugtatott. Kibaszott nehéz karikákat fújkálni, és igényli a koncentrációt. Így kitisztul a fejem és csak a karikákra figyelek. Elnyomtam a csikket és visszatántorogtam a meleg lakásba, ahol Andy a konyhában pakolászott, én pedig egy pohár vízért indultam.
- Hogy-hogy visszajöttél? - kérdeztem szórakozottan, az utolsó mondatomra utalva, majd belekortyoltam a vízbe. Rám se hederített. - Tudod mit? Jobb kérdés jutott eszembe. Hova raktad a boromat? Egyáltalán mért vetted el?
- Szerintem eleget ittál. Vagy talán eltitkolt alkohol problémáid is vannak? - húzta össze a szemét a pultnak támaszkodva. Meg akart sérteni, hogy elhallgassak és ne kötekedjek, de nem volt szerencséje.
- Ugyan, édesem. Pont az alkohol problémám az, amit nem titkolok el. - nevettem fel. Nem vagyok alkoholista, de ha szar kedvem van, az a mentsváram. - Amúgy meg, ne felejtsd el! Ez az én lakásom. - kacsintottam rá, majd kivettem egy másik üveget.
- Légyszi, tegyél úgy mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz! - a hangja sértettségről árulkodott, amiből azt vontam le, hogy ezt a beszólást kicsit túlhúztam.
- Kérsz? Rádférne. - kínáltam meg, nem törődve az előző mondatával. - A helyedben elfogadnám. Az alkohol problémám miatt ritkán osztozok az italomon. - fűztem hozzá. A kulcsaira pillantott. Láttam az arcán, hogy a kocsira akarja fogni, hogy nem iszik, és hogy valami csípőset akar hozzátenni, de megelőztem. - Azt ne mondd, hogy vezetsz, mert a szomszéd épületbe laksz. - oda kizárt, hogy kocsival menne. - Vagy talán mennél máshova is? - célozgattam.
- Hallgass már! - nyugodt volt a hangja, dé érezhető volt benne az él. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy titkolózik. Látta rajtam, hogy elgondolkodtam. - Ugyan hova mennék? - kérdezett vissza, majd a kitöltött ital után nyúlt. Viszont nem hallgattam el.
- Nem tudom, mondd meg te, hova mehetnél! Nem csak nekem lehetnek titkaim. - megvontam vállam és mélyen a szemébe néztem. Megint beütött, amit mondtam. Nem csalna meg, ahhoz túl becsületes. És mélyen érinti, ha kétségbe vonják a becsületét.
- Tudod mit? Idd meg ezt is! - fölémtornyosodott, ahogy mellémlépett és visszaadta a poharat. Dühös volt és sértett. Mindketten azok voltunk. Hazament és becsapta maga mögött az ajtót. Kiengedtem a levegőt, amit észre sem vettem, hogy benntartottam, majd elindultam zuhanyozni és aznap már nem beszéltünk többet.

Nagy nehezen álomba sírtam magam és hat órányi alvás után arra ébredtem, hogy egy bejövő hívás villog a laptopomon. Nicol telefonált, de mire kiértem, már letette, szóval gyorsan rendbeszedtem magam, már amennyire lehetséges volt, és visszahívtam, bár nem sok kedvem volt még élni sem, nemhogy beszélgetni.
- Helló, csajszi! - üdvözölt hatalmas jókedvvel, én pedig továbbra is próbáltam kidörzsölni az álmot a szememből.
- Szia! - motyogtam az orrom alatt, majd egy halvány mosolyt erőltettem magamra és belekortyoltam a kávémba. - Mi újság? - kérdeztem. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy még a legjobb barátnőmnek se legyen feltűnő, hogy mennyire ramatyul vagyok. Kerültem a tekintetét, kapkodtam és ficánkoltam, valamint reméltem, hogy szar a képminőség.
- Semmi különös. - nézett rám gyanúsan és mondanom sem kell, azonnal feltűnt neki, hogy valami nem egyenes. - Furi vagy. Minden rendben?
- Persze. - vágtam rá.
- Lehet, hogy szar a net, de mintha pufi lenne a szemed. - közelebb hajolt a kamerához. - Sőt. Határozottan kisírt fejed van. - büszke volt, hogy felismerte a szar helyzet jeleit. Ismét. - Ki vele! Mi történt? - nem meglepő, de nem akartam róla beszélni.
- Semmi. Csak összekaptunk Andyvel, de nem nagy dolog. - legyintettem, hátha beveszi, hogy lényegtelen és továbbléphetünk. - Amúgy, ne csinálj úgy mintha nem tudnád, de itt még csak fél nyolc van. Mit akarsz korán reggel? - nevetve próbáltam témát váltani és sikerrel jártam.  
- Nem baj, legalább korán keltél. Rád fér, lustaság. - célzott a hírnévvel járó "akkor kelek, amikor akarok" aranyéletre. - Azt beszéltük meg, hogy készülünk az interjúdra.
- Tényleg. - csaptam a homlokomra. Teljesen kiment a fejemből, hogy szerdán interjúm lesz.
- Mondjuk van még három napod vissza, tök ráérsz készülődni, de te tudod. - emelte fel a kezét.
- Sosem lehet elég korán kezdeni. Úgyhogy álljunk álljunk neki! - csaptam össze a tenyerem és belevetettem magam a munkába. Legalább eltereli a figyelmem Andyről, a veszekedésről és minden útban lévő, nem kívánatos gondolatról.

Nicollal a lehetséges kérdésekre írtuk össze a lehetséges válaszokat, és még ezen kívül ezer dolgom lett volna délelőttre, például egy személyre ebédet csinálni, amikor már két órája ültünk a papírhalmok felett.
- És erre mit mondhatnék? - akadtam fenn egy kérdésen, amíg Nicol próbálta összeszedni a legvalószínűbb kérdéseket, a lapokba temetkezve.
- Nem nyilatkozom. - válaszolta fel sem pillantva, aztán kopogtak az ajtón.
- Szabad! - kiáltottam és fel sem keltem a helyemről. Mondd, hogy paranoiás vagyok, és túl nagy dolgot csinálok ebből az interjúból, de jobb félni, mint megijedni. Az ajtó nyikordult.
- Szia! Láttam ébren vagy. - mondta halkan Andy és a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam a hangját. Ezek szerint tökéletesebben át lehet látni az utca túloldaláról. - Zavarok? - nyilván látta,
hogy Nicollal nagyon elmerültünk valamiben.
- Szia! Nem zavarsz, mondd nyugodtan! - válaszoltam tárgyilagosan. A titkári képzés legnagyobb előnye, hogy bárhol, bármikor és bárkivel fel tudod venni a hivatalos hangnemet. Néha úgy, hogy fel sem tűnik.
- Akadt egy kis dolgom, tudnál vigyázni Hellre? - meglepte a hangsúly, amivel beszéltem, de nem baj. A kezében már ott volt Hell cicahordozója, benne a legkedvesebb szőrmókkal. Hellre nem mondhatok nemet, imádom, szóval bólintottam.
- Mikor jössz érte? Mert akkor leugrok boltba konzervért. - igazából még volt egy konzerv, de kíváncsi voltam mit mond.
- Nem tudom, mikor érek vissza.
- Akkor tuti messze mész. - dörmögtem az orrom alatt, amit valószínűleg meghallott, pedig nem akartam. Sóhajjal és szemforgatással jelezte a nemtetszését. - Na nem mintha közöm lenne hozzá, nekem is vannak titkaim... - belekötöttem, pedig nem akartam. Tök gyerekesen viselkedem néha, nem?
- Lehetne, hogy ebbe nem megyünk bele? Most valahogy nincs kedvem balhézni. - ráncolta a szemöldökét és szikrát szórtak a szemei. Tapintani lehetett a feszültséget köztünk.
- Hát hogyne. - fordultam a papírokhoz. - Lehet, hogy mire visszaérsz, már alszok, vagy nem leszek itthon vagy nem tudom. De ismered a járást, szolgáld ki magad, ha úgy alakul. - mondtam és fel sem néztem.
- Nem. Ez a te lakásod. - idegesen elnevette magát, ahogy a szavaimmal dobálózott, majd faképnél hagyott. Nicol értetlenül nézett rám, de nem kérdezett semmit, majd miután átrágtuk magunkat az interjús dolgon elköszöntem és Hellel filmeztem. Tök jól megvoltunk, és imádom, hogy egy kis lustaság. Valahol a második filmnél alhattam el, Hellel az ölemben, a kanapén, amikor Andy jött. Annak ellenére, hogy melyik mondatomat idézve hagyott itt, lazán besétált, és elvitte Hellt. Mondjuk miután kiszedte a macskát az ölemből, betakart, aztán hazament, szóval annyira nem utál.