BiersackBlue

3.Rész 6.Fejezet

Reggel nagyon korán keltem. Már napfelkelte előtt fennvoltam, Andy pedig mélyen aludt. Hirtelen ötlettől vezérelve, egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a melegítő nadrágomat és egy pulcsit magamra kapva, lerohantam a lépcsőn és kiléptem a hajnali levegőre. Még öt óra sem volt, de én már készenlétben álltam a Biersack-ház ajatajában. A fülembe dugtam a fülhallgatóm, elindítottam a lejátszási listát, majd egy mély levegő vétel után futni kezdtem. A gyors ütemre járt a lábam. Már nagyon régen futottam, és most rettentően jól esett. A csípős hidegtől kipirosodott az arcom, az elmém kitisztult, ahogy a látásom is. Egy árva lélek sem volt az utcán. Mindenki aludt, én pedig már futottam. A lábamban és a csípőmben lévő fájdalom erősebb volt, mint amire számítottam, de nem elviselhetetlen, és mit sem törődve vele futottam tovább. Bár fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, sejtettem, hogy ha a sarkokon balra fordulok, előbb vagy utóbb visszatérek a kiindulópontba. Nem voltam benne biztos, de reméltem, hogy így van. Teljesen ismeretlen terepen voltam, csak a megérzéseimre számíthattam, amik szerencsére egész jók. Élveztem a hajnali órákat, Cincinatti apró szépségeit, már amennyit futás közben láttam belőle, és a friss levegőt. Még a fájdalmat is élveztem, ami a csípőmből szaladt át a lábaimba. Éreztem, hogy élek.

Egy órán át futottam és izzadtan másztam fel az emeletre, Andy szobájába. A lábam és a csípőm, miután abbahagytam a futást jobban fájt, de nem érdekelt. Valahol el kell kezdeni az erőltetését, hogy újra teljesen a régi legyen. A lépcsőn felfelé haladva hallottam, hogy a törött csontjaim ropognak, és bár egy kicsit ijesztő volt, nem lepett meg. Számítottam rá, hogy nem lesz teljesen rendben. Halkan kinyitottam az ajtót, majd beosontam, de felslegesen settenkedtem, mert Andy már fenn volt.

- Jó reggelt! - mondtam halkan és egy hatalmas vigyor terült el az arcomon. Teljesen fel voltam töltődve. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az ágy szélére ültem és megszabadultam a cipőmtől.

- Neked is. - tápászkodott fel, majd az összefogott hajammal kezdett játszani. Mindigis utáltam, ha valaki a hajamat piszkálja, de Andynek nem lehet parancsolni ezzel kapcsolatban, szóval ő volt a kivétel, és egy idő után már teljesen hozzászoktam a hajmániájához. Már nem idegesített. - Ugh! Csurom víz vagy. - fintorgott, ahogy a vizes hajszálak a tenyerére tapadtak.

- Mert futottam. - mosolyogtam önelégülten és totál büszke voltam magamra. Főleg miután láttam, hogy Andy milyen fejet vág. Szóhoz sem jutott. Egy része biztosan le akart cseszni, a másik része viszont tudta, hogy teljesen felesleges. Szóval elkezdtem áradozni arról, hogy mennyire jól esett. - Annyira, de annyira jó volt. - sóhajtottam és felálltam, hogy tiszta ruhát szedjek elő, de a fájdalom most élesebben nyilalt a csípőmbe és felszisszentem.

- Minden rendben? - a hátamon éreztem a gyanakvó tekintetét és a levegőben már érezni lehetett a belőle kikívánkozó "én megmondtam" mondatot.

- Persze. Csak egy kicsit fáj. De ez tutira természetes. - magyaráztam torzult arccal. - Tűrhető.

- Neked, vagy másnak is az lenne? - túl jól ismer már. Tudja, hogy a világért sem vallanám be, hogy mennyire borzasztóan fáj.

- Másnak is az lenne. - vágtam rá, és próbáltam meggyőző lenni. Felkaptam a ruhakupacot, majd a fürdőbe vonultam és vettem egy gyors zuhanyt.

A ködfelhőből kilépve, természetesen göndör hajjal és smink nélkül, imádkoztam, hogy nálam legyen a kenőcs, amit még Ketrin adott. Tutira meg fog ölni, ha megtudja, hogy így megerőltettem a törött csontjaimat. Szerencsére a kenőcs benn volt a táskámba. Az ágyra fekve próbáltam kitekerni a csípőm és eltörni az összeforrt csontjaimat, hogy elérjem a  fájó pontot, de nem jártam sok sikerrel. Andy hamar megunta a szenvedésemet és egy hatalmas, bosszús sóhaj kíséretében a segítségemre kelt.