BiersackBlue

3.Rész 15.Fejezet

- Nem tudom, anya. Igazából mostanában kicsit lefoglalt a Brooklyn-ügy. Nem nagyon volt időm azon gondolkodni, mikor tudok haza menni. - magyaráztam édesanyámnak a helyzetet, ami konkrétan az agyam korlátozhatatlan robbanásának következménye. Merüljünk is el a részletekben.

Andy két hete elindult turnézni, és így sajnos nincs senki, aki közvetlenül meggátolná az őrült észjárásomat. Persze az ötletemet csírájában kellett volna elfojtani. Olyannyira, hogy Andy még most sem tud arról, hogy mit is tervezek. A bogarat Mrs. Hunter ültette a fülembe, amikor Brooke cuccaiért mentünk.

- Hát újra itt vagyunk. - sóhajtotta Brooklyn az anyósülésen ülve, az intézet hatalmas épülete előtt. Andy távozása után még tartottunk egy csajos délelőttöt, de délután eljött az ideje visszavinnem a nevelőotthonba.

- Nagyon úgy fest. - mondtam egyetértően biccentve. Általában záporoznak az életről szóló bölcsességeim az ilyen helyzetekben, de most kínos csend nehezedett ránk. Brooklyn nem akart visszamenni, én pedig nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. A szabály az szabály.

- Na, mennjünk! - pattant ki kedvetlenül a kocsiból. Sietve húzta a bőröndjét maga után, duzzogó léptekkel rohant a szobába, amin osztoznia kell majd egy másik intézetis gyerekkel.

A kicsik rögtön megrohamozták, ahogy beléptünk az ajtón. Azt mondta, nem nagyon kedvelik itt, nem beszélgetnek vele, és nem érdeklődnek iránta az otthonban lakó gyerekek. Ez a jelenet teljesen mást mutatott. Daisy, aki Andyvel is virgoncan kergetőzött, rögtön a nyakába ugrott. Mrs. Fisher is mosolyogva köszöntötte és szorosan magához ölelte. Aznap délelőtt volt egy fél órám, amíg megfőztem az ebédet, arra hogy gondolkodjak. És olyan döntésre jutottam, amit nem biztos, hogy meg kellett volna hoznom, de a szívemre hallgatva megtettem.

- Brooke, szívem. Lenne egy kis beszélni valóm Mrs. Fisherrel. - pillantottam az irodában mellettem helyet foglaló Brooklynra, aki csak értetlen tekintettel nézett vissza rám.

- Oké. - mondta végül, persze fejben játszotta a lehetőségeket, hogy vajon mit akarok én Mrs. Fishertől, amit ő nem tudhat. A zár kattant, az ajtó becsukódott. Az én szám pedig kinyílt.

- Örökbe szeretném fogadni! - tértem rögtön a lényegre, de ahogy hangosan kimondtam, borzalmas ötletnek tűnt.

- Tessék? - vigyorgott értetlenül, hogy jól hallotta-e.

- Szeretném Brooklynt örökbe fogadni. - jelentettem ki, kevésbé magabiztosan.

- Nézd, nem tudom, komolyan gondolod-e. Rengeteg feltéteknek kell megfelelni és... - kezdett magyarázni, de nem érdekelt.

- Tudja nagyon jól, hogy nálam lenne a legjobb helye, Mrs. Fisher. - emeltem meg a hangom félbeszakítva az idősebb hölgyet.

- Nem minden a pénz, Lucy. - rázta a fejét.

- Természetesen nem is az anyagiak miatt mondtam.

- Nyilván mindene meglenne, amit kiejt a száján, de...

- Mrs. Fisher, úgy látom nem érti. - nevettem fel kínosan és idegesen. - Mindketten tudjuk, hogy Brooklyn számára én lennék a megfelelő gyám. A szárnyaim alá vettem, megbízik bennem, szeret velem lenni, és én vagyok az egyetlen ezen a bolygón, akire számíthat. - fakadtam ki.

- Azért ez nem teljesen igaz. - kezdtett hebegve szabadkozni, amivel csak méginkább felbosszantott.

- Amikor azt mondtam, hogy Brooklynnak nincs jó helye Benettéknél, Ön azt mondta meg van kötve a keze. Meg sem próbálta a problémát csírájában elfojtani. Aztán pedig Brooke eltűnt és akkor is én voltam az, aki egy teljes héten át aggódva kereste, rengeteg ember segítségével. - vágtam a fejéhez, mire kicsit megilletődött. - Ráadásul, ha azt nézzük, jön nekem eggyel, amiért lefogtam Benettet, mielőt megütötte volna Önt. - ez egy nagyon jó kártya, amit hasonló helyzetekben ki lehet játszani. Az arcát látva elégedetten hátradőltem a székben.