BiersackBlue

2.Rész 6.Fejezet

Amióta Rem közölte, hogy beköpött Andynek, azóta egyikőjükkel sem beszéltem. Andy sem hozott kávét, Rem pedig úgy gondolta haragszom rá, ezért hagyta, hogy elnyugodjak. Megjegyzem, teljesen jogosan érezte úgy, hogy haragszom, mert haragudtam is. Megígérte, hogy kussol, de amikor tehetetlen voltam, gyönyörűen beköpött. Szép sütemény.
Anyával beszéltem a történtekről. Szerinte Rem nem akart rosszat, csak elege lett abból, hogy teper és nem ér el vele semmit így közölte Andyvel, hogy mizu, hátha akkor történik valami ezzel a háromszöggel. Anya mondta, hogy Andy valóban nagyon maga alatt volt, amíg én "aludtam", bár neki nem beszélt az érzéseiről és ezt nekünk kell megbeszélnünk. Nagyszerű. Beszéljek úgy Andyvel, hogy totál ég a fejem közben.
Miután már egy hete nem folyt semmi kommunikáció köztem és Andy vagy Rem között, megelégeltem a dolgot és az erkélyre kiülve, a talicskámban kortyolgatva a kávém, felhívtam Andyt.
- Szia! Mi a helyzet? - kérdezte kedvetlenül.
- Szia! Igazából, csak szólni akartam, hogy elkezdem a rehabot. Anya októberig adott depizési határidőt, és hát... Október van. Szóval jövőhéten megyek gyógytornászhoz. - újságoltam, mindenféle lelkesedés nélkül.
- Ez nagyszerű! Végre benőtt a fejed lágya. - hallottam az enyhe mosolyt a hangján.
- Igen. - nevettem kínosan. - Két és fél hét depresszió bőven elég volt.
- Örülök, hogy nekiugrasz a dolognak. - sablonos beszélgetések gyertek rám. - Csak ezért hívtál? - kérdezte pár pillanatnyi csend után.
- Igazából nem. - sóhajtottam. Gyerünk Miller! Be tudod égetni magad. - Rem mondta, hogy beszéltetek, amíg ki voltam ütve. - böktem ki zavartan.
- Mire gondolsz pontosan? - nem volt elég égő a dolog. Persze, hogy megkérdezte ezt is.
- Szerintem tudod, mire gondolok. - mondtam. - De ez lehet, hogy nem telefontéma. Bocs, ha zavartalak. Majd beszélünk még. Gondolom. Szia! - hadartam zavartan, majd rábasztam a telefont és rágyújtottam egy szál cigire.

Ahogy az meg van írva a nagykönyvben, a következő héten megtettem az első jelképes lépéseket a talpraállás felé és elmentem a gyógytornára. Egy nagyon kedves terapeutát kaptam. Ketrin nem cicózott, a találkozás után két perccel már melegítőben mozgatta a két végtagomat, amit az ébredésem óta egyre jobban éreztem. Heti háromszori gyógytornában egyeztünk meg, továbbá kikötötte, hogy amit tudok azt egyedül is próbáljam meg megoldani. Otthon már egész ügyesen mozogtam a kis talicskámmal, a vacsorámat már magam is meg tudtam csinálni és az utcán bámészkodó emberek lesajnáló tekintetét is megszoktam. Egyszóval végeztem a depresszióval, és elfogadtam a jelenlegi helyzetem, amin minden egyes gyógytorna alkalmával igyekszem megváltoztatni. Remington azóta sem jelentkezett, én pedig nem kerestem, azt hiszem teljesen jogosan.
Éppen a harmadik gyógytornámról érkeztem haza, amikor hatalmas meglepetésemre Andy már a lakásom ajtajában várt. 
- Szia! - köszöntem, majd a kulcsot a zárba illesztve kinyitottam az ajtót.
- Merre jártál? - érdeklődött.
- Gyógytornán voltam. - mosolyogtam.
- És jó volt? - kérdezte, majd egy szatyrot tett le az asztalra, mintha csak haza érkezett volna.
- Igen. - bólintottam, majd lepakoltam a cuccom. - Te hogy-hogy itt vagy? - kérdeztem, ugyanis abszolút nem számítottam rá, hogy a napokban megjelenik.
- Bevásároltam neked, meg amúgy is lenne miről beszélgetnünk. - sóhajtotta. Ez a tipikus "essünk túl rajta" sóhaj volt.
- Jól van. Hallgatlak. - mondtam, de közben tettem a dolgom. Bevittem a gyógytornás cuccom a szennyesbe, nekiálltam a vacsorának, stb.
- A múltkor mondtad, hogy Remington mondott valamit. - kezdett bele, majd megerősítést várt.
- Igen, így van. Azt mondta, hogy amíg kómában voltam, beszéltetek. - bólintottam.
- Oké. Ha elmennénk anyukádhoz, beengednél a szobádba? - kérdezte, bennem pedig megállt az ütő. Ha nem vele lenne kitapétázva a szobám, megkérdezném, hogy ez mégis milyen kérdés.
- El akarsz menni anyámhoz? - nevettem zavartan, mert jobb reakció nem jutott eszembe.
- A kérdésre válaszolj! - nézett rám szigorúan. Basszameg!
- Nem. Legutóbb nem raktam rendet és kicsit gáz lenne, ha beengednélek abba a kuplerájba. - húztam el a szám.
- Szóval nem azért nem engednél be, mert tele van bandaposzterekkel, meg az én képeimmel? - nyúzta az agyam. Baszki most erre mit válaszolna egy normális ember?!
- Nem. - vágtam rá, aztán leesett, hogy ezzel nem húztam ki magam a vád alól, miszerint a szobám konkrétan egy Andy Biersack szentély. - Mármint, nem ilyen a szobám. Pff. Hova gondolsz? - játszottam a fejem, mintha nem tudnám miről beszél. - Egyetlen kép sincs rólad a szobámban. - tagadtam. Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy ilyen helyzetekben mindent tagadni kell.
- Hát, Remington nem ezt mondta. - mondta a "tudom, hogy kamuzol" sóhajjal.
- Mit szeretnél Andy? - tártam szét a kezem megadóan. - Tudom, hogy Remington beköpött. Ez van, sajnálom. Ettől még nem változik semmi. Tudok veled dolgozni, félre tudom tenni az érzelmeimet. Ha csak ezért jöttél, akkor felesleges volt így leégetni. - ecseteltem, majd megkevertem a vacsorát.
- Igazából a te szádból akartam hallani. - válaszolta, majd a szája sarkában megjelent egy kis vigyor. Ennek ellenére viszont abszolút komoly maradt.
- És most elégedett vagy? - már nagyon untam ezt a beszélgetést. Szörnyen kínos volt.
- Nem. - rázta a fejét. - Szerinted mért mondtam, hogy legyél bandatag? - tette fel az újabb kérdést. Nem tetszett ez a dolog nekem.
- Fogalmam sincs. - sóhajtottam.
- Akkor elmondom. - mondta, majd felállt, lehajtotta a gázt, és elhúzta a tolószékemet a tűzhelytől.
- Most mit csinálsz? - háborogtam. - Így sose lesz kész a kajám!
- Higgadj már le! Rendelek neked pizzát. - leült a kanapéra, engem pedig magával szembe állított. - Szóval a válasz a kérdésre az, hogy közel akartalak tudni magamhoz. - nézett a szemembe.
- És ez mire volt jó? - kérdeztem, mert esküszöm nem értettem.
- Ha a bárban hagylak, az exed bármikor megkereshetett volna, és nem lett volna jó vége. Aggódtam volna érted, mert már akkor megkedveltelek. Szükségem volt arra, hogy tudjam rendben leszel. De leginkább rád volt szükségem. - mutatott rám. - Nem tudtam, te mit gondolsz, ezért inkább csak barátkoztam. Aztán amikor Remingtonnal visszajöttetek a temetésről, úgy voltam vele, hogy nem lesz köztünk semmi, így ideje nekem is lapoznom. Amikor a vidámparkos csajjal rajtakaptál, nem gondoltam volna, hogy az miatt fogsz inni, így mikor CC meg Ash visszahozott, mérges voltam rád amiért random bebasztál. Aztán megint jött Remington és valami furcsa oknál fogva, te élvezted a társaságát. Kurvára zavart, hogy vele érzed jól magad és nem velem. Kibaszottul féltékeny voltam. Bírom Remet, mert már szinte az öcsém, de meg tudtam volna ütni minden egyes alkalommal, amikor hozzádért. De láttam, hogy jól megvagytok, így inkább ittam és ellöktelek magamtól. - taglalta a dolgot. Minden egyszerre zúdult a nyakamba és lepergett előttem minden, amiről beszélt. - Aztán jött a baleset. Pont mikor kibékültünk. Végig néztem, ahogy kisodródtok az útról, nem sokkal mögöttetek mentem. Elsőként rohantam a kocsihoz, de már nem voltál magadnál, Rem pedig szintén eszméletlen volt. Abban a pillanatban lejátszódott előttem minden közös pillanat, és csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha nem éled túl. Minden egyes napot a kórházban töltöttem. El sem mozdultam mellőled. Ott akartam lenni, amikor felébredsz. Másfél hónapon át vártam, hogy felkelj. Másfél hónapon át betegre aggódtam magam miattad. És ebben a másfél hónapban világosítottak fel rólad és az érzéseidről. Valamint mindenkinek leesett, hogy én hogy érzek. Szóval kedves Lucy Miller kibaszottul tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem változik semmi. - vigyorgott a képembe én pedig valahol még az elején elbőgtem magam. Kikészít ez a pali. - Most mért sírsz? - abbahagyta a vigyorgást és komoly tekintettel méregetett, majd letörölte az arcomról a legördülő könnycseppet.
- Egy selejt vagyok, Andy. - szipogtam. - Itt ülök ebben a székben, allergiás vagyok mindenre, amire lehet, tériszonyos vagyok és mindenhol rosszul vagyok, emellet várom a következő alkalmat a depresszióra. Most valahogy mégis itt ülsz velem szemben. Mért? - tettem fel a kérdést könnyes szemmel.
- Mert belédszerettem. - válaszolta mindenféle körítés nélkül. - És ne mondd nekem, hogy selejt vagy, mert nem vagy az! Érted? Kerekesszékkel vagy anélkül, allergiával és mindenféle rosszulléttel együtt szeretlek. Szeretem, hogy nem tudsz buszozni vagy kocsikázni gyógyszer nélkül. Szeretem, hogy akárhányszor viszlek a magasba, minden alkalommal remegsz a félelemtől. Szeretem, ahogy a színpadon mozogsz és élvezed azt, amit csinálsz. Szeretem, hogy simán kiütsz valakit, akit nem szeretsz és itt most gondolok az orrtörésre, meg a Julietes akcióra. - nevetett. - Szeretem, hogy önfejű vagy. Mindened szeretem. - az ujjait az enyémbe fűzte és az én apró kezem elveszett az ő hatalmas péklapát tenyerében. - És ha most kikosarazol, akkor bele is halok ebbe a szeretetbe. - mélyen a szemembe nézett és őszinte fájdalmat láttam megcsillanni a gyönyörű kék szemében. Nem tudtam mit mondjak. Mit mondhattam volna? Csak néztem magam elé és igyekeztem felfogni a hallottakat.
- Kapd be, Biersack! - nevettem fel, majd megtettem azt, amire már kibaszott régóta vártam. Kezeim a nyaka köré fontam, és szorosan magamhozhúzva megcsókoltam. Andy nagynehezen kiszedett a tolószékből és a kanapéra fektetett. Aztán mintha elfelejtett volna valamit, felpattant és a konyhába rohant. - Mit csinálsz? - kiabáltam utána.
- Főzök kávét reggelre. - vigyorgott én pedig nevetve hátradőltem, majd bekapcsoltam a tvt. Miután Andy lefőzte a kávét ledobta magát mellém és együtt néztünk valami elvont filmet. Andy vállának dőltem, ő pedig átkarolt és egy puszit nyomott a homlokomra. Hirtelen kirázott a hideg, de a jó értelemben. A szívem egyébként a hosszú szerelmi vallomása óta össze-vissza kalapált, és őszintén reméltem, hogy nem kapok szívritmus zavart ettől a palitól. - Nem fázol? - suttogta, majd végigsimított a borsózó bőrömön. Válaszképp megráztam a fejem - Tiszta libabőr vagy. - felemelte a kanapé végéről a pokrócot, és alaposan betakart vele. Annyira jó illata volt, hogy egyszerűen nem tudtam másra sem koncentrálni, csak arra, hogy ezt a pillanatot is megértük.