BiersackBlue

3.Rész 1.Fejezet

- Jaj szedjétek már össze magatokat! - tapsoltam, hátha gyorsabban készülnek el, de sajnos ez nem jött be.

- Ennek itt. - mutatott körbe az arcán teljesen higgadtan Ash. - Nem elég két perc.

- Haver, annak ott. - mutatott ugyanúgy a levegőbe Jinxx. - Egy egész élet nem elég.

- Na. Ez csúnya volt Jeremy! - sértődött meg. Ha ezek ketten így folytatják, sosem fogunk elindulni.

- Ne csináljátok már! El fogunk késni! - toporzékoltam. Méghogy a nőkre kell sokat várni. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Az intézet igazgatójával megbeszéltük az időpontot. Percre pontosan. És a gyerekek is már biztos várnak.

- Na jó, mindenki most azonnal kifelé a furgonba! - kiáltotta el magát Andy, látva a szenvedésem. A srácok meglepetten pillantottak körbe, majd mintha mi sem történt volna, tették tovább a dolgukat.

- Azért szép volt. - veregettem vállba, majd ledobtam magam a kanapéra. Egy darabig úgysem megyünk sehova.

- Süketek vagytok?! Mozgás! - tapsolt Andy is, de le se szarták. Mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta. A kitörni készülő vulkán is ilyen. - Az isten szerelmére, ha nem indultok el most azonnal, egyesével dugom fel a seggetekbe az összes ecsetet és szemceruzát, hogy aztán feketét szarjatok! - mondta higgadtan és mindegyiket elindította kifelé az ajtón. - Szörnyűek vagytok! Szörnyűek! - morogta mögöttük.

- Köszi! - nyomtam egy puszit az arcára, ahogy én is kisurrantam a keze alatt.

- Egyszer te is belejössz. - mondta, majd bezárta az ajtót. Beültem az anyósülésre, a többiek pedig hátul helyezkedtek el. Vagyis elhelyezkedtek, miután leboxolták, hogy ki hol fog ülni a furgonban. Bekapcsoltam a rádiót, hogy elöl elnyomja a hátulról érkező hörgéseket és csatazajokat, de nem tartott sokáig, mert Andy beszállt a kormány mögé. - Most őszintén! Nem teljesen mindegy, hogy hol ültök? - fordult hátra értetlenül, mire négy megszeppent és ártatlan fej fogadta.

- De. Végülis tök mindegy. - vakarta zavartan a takróját Jake. Andy bólintva nyugtázta, hogy ezen is túl vagyunk.

- Ha lehet, próbáljatok meg kulturáltan, értelmes emberilény módjára viselkedni, mert gyerekek közé megyünk. - tette hozzá, a fiúk meg hevesen bólogattak. - Király. - és ezzel el is indultunk, az adományokkal a csomagtérben és a négy idiótával hátul.

Hálistennek csak pár percet késtünk, nem többet, így az intézet igazgatónője sem volt nagyon kiakadva.

- Köszönöm, hogy jöhettünk Mrs. Fisher. - ráztam kezet mosolyogva a középkorú hölggyel, akivel többszöri telefonos beszélgetés után végre személyesen is találkozhattam.

- Ugyan, én köszönöm, hogy eljöttetek. - mosolygott vissza, majd bevezetett minket a nevelőotthon kapuján. - A gyerekeknek rengeteget jelent ez a találkozás. Nekik nem a pénz fontos, hanem a törődés.

- Örömmel tölt el, hogy segíthetünk. És a későbbiekben is, ha bármire szükség lenne, nyugodtan forduljanak hozzám, illetve hozzánk. - a szívem szakad meg azokért a gyerekekért, akiknek ilyen helyen kell felnőniük, mert a szüleik meghaltak, vagy lemondtak róluk. Remélhetőleg az acélozott lelkem nem ma akar cserben hagyni, bár meg kell hagyni, ez a téma érint a legérzékenyebben. - Hadd mutassam be a banda tagjait, a vasalthajú Ashley Purdy, a kócos Jake Pitts, a kendős Christian Coma, mellette Jeremy Ferguson és végül a frontember, Andy Biersack. - mutattam körbe a fiúkon, akik csak biccentettek, meg lazán intettek. Nyilván a külsejükkel nem keltették a legjobb benyomást egy konzervatív intézményvezetővel, de szegény így járt.