BiersackBlue

2.Rész 4.Fejezet

Miután megnyugodtam, és benyomtak egy altatót, felébredve észrevettem magam körül a teremben lévő virágokat. Rengeteget küldtek, az asztalokon már nem fért el, így egy csomó a földre kényszerült.
- Nagyon sokan aggódtunk érted, Luc. - ült le mellém Andy.
- Remmel mi van? - kérdeztem, mert én Remington miatt aggódtam.
- Egy lábtöréssel megúszta. - bólintott Andy én pedig nyugtáztam, hogy minden rendben vele. Andy sejtette, hogy abban a pillanatban a saját lábaimra gondoltam. - Hé! Minden rendben lesz. Lábra fogsz állni. - fogta a kezem az övéi közé.
- Nem biztos. Hallottad, mit mondott a doki. - szipogtam.
- Hallottam, mit mondott. De ismerlek annyira, hogy tudjam, addig nem nyugszol, amíg futni nem tudsz. - közölte. Igaza van. A régi Lucy mindent megtett volna. De engem letaglózott a hír.
Anyáék és a srácok is bejöttek a kórházba, amint Andy telefonált nekik, hogy felébredtem. Mindenki hozott egy csokit, meg virágot.
- Husi, hihetetlen vagy. Te előző életedben medve lehettél. Szeptember 17-van. Rendesen átaludtál másfél hónapot. - hitetlenkedett CC.
- Tudod, sok minden változott ám azóta. Az autók már repülnek. Feltalálták az időgépet, mindenkinek saját űrhajója van és robotok uralják a világot. - máris szívni kedzte a vérem a kedves Jinxx.
- Egy időgépet mindenképp kérek karácsonyra. - válaszoltam.
- Egyébként rengeteg rendezvényre hívtak ám minket! Kiengednek és mehetünk koncertezni. - lelkesedett Ash. Szomorúan vizslatni kezdtem a kezem.
- Attól tartok nélkülem kell fellépnetek. - ahogy ezt kimondtam, könnybe lábadt a szemem. Mindenki döbbenten nézett rám, Andy kivételével, aki csak a padlót szuggerálta, azt hiszem mérges lehetett. - A medencecsontom eltört. Valószínűleg már nem állok lábra. - mondtam a rossz hírt. Andy dühösen, könnyes szemmel rámnézett.
- Ezt már megbeszéltük. Fel fogsz épülni! És fellépsz velünk. - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Nem szóltam semmit. Én már elfogadtam, hogy soha nem állok már a két lábamra. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy végigcsináljam. De Andy valahogy nem értett egyet velem. - Ne nézz így rám! Nem adhatod fel! - rázta a fejét. Továbbra sem mondtam semmit, csak lesütöttem a szemem. Andy pedig dühösen kiviharzott a teremből.
- Akárhogy is döntesz, mi támogatunk. - mondta Jake és őszintén jól esett.
- Köszönöm. - biccentettem.
- Egyet kell értsek Andyvel, Luc. - mondta az öcsém. - Meg tudnád csinálni. Nem lenne szabad feladnod, hisz annyi mindent túléltél már. Viszont a testvéred vagyok, tehát támogatlak, akárhogy is döntesz.
- Én megnézem Andyt. - bökött Jake az ajtóra, majd kiment.
Aznap délután haza is mehettem a kórházból. Kaptam egy gyönyörű tolószéket, amiben hazatoltak, majd nagy nehezen beszenvedtük magamat a lakásomba. Mindvégig szótlanul ücsörögtem a kis talicskámban. Anya azt mondta, hogy egy ideig marad, amíg ismét önállóságra nem nevel, aztán hazamegy, mert új munkahelye van. De ha mégsem sikerülne felnőnöm, marad tovább.
Felettébb érdekes volt a fürdés, a wcre járás, meg úgy unblock a közlekedés a lakásban. Sosem éreztem magam ilyen nyomorultul, mint ebben a kerekesszékben, deréktól lefelé lebénulva. Abszolút felkurt, hogy még ahhoz is segítség kell, hogy elmenjek pisilni. Senkinek nem kívánom az érzést. Mindig is imádtam lustálkodni, de valahogy mindig az életem része volt a jövés-menés. Mindig ugráltam örömömben, seggberúgtam az embereket, ha beszóltak, elfutottam, ha én szóltam be valakinek. Most mi a faszt kezdjek? Nem tudok csak úgy leugrani a boltba, ha kell valami. Nem tudom használni a lábaimat. És még mindig csak 25 éves vagyok. Előttem az élet. Amit ezek szerint így fogok leélni.
A nap nagy részét az erkélyen ücsörögve töltöttem és bámultam az embereket. Néztem, ahogy rohannak munkába, gyerekkel az oviba, komótosan sétálva haza. Andy beugrott, kezében két gőzölgő kávéval, majd kijött hozzám az erkélyre.
- Ha kell valamiben segíteni, szólj nyugodtan. - mondta én pedig ott helyben levetettem volna magam az erkélyről, amiért ilyen szánalmas vagyok.
- Köszi, megvagyok. Megoldom egyedül is. - válaszoltam és talán egy picit flegma voltam. De rühellem, ha sajnálnak.
- Két baszott nagy kerékkel a segged alatt kicsit nehéz lesz. - válaszolta Andy, és megérdemeltem a hangsúlyt.
- Nem kell sajnálni. - dörmögtem az orrom alatt, Andy pedig ezek szerint tisztán hallotta.
- Ez nem sajnálat, baszod! Célzás, hogy megkéne adni az esélyét a rehabnak. - válaszolta, egy hangyányit talán mérgesen.
- Végülis. Reménykedjek, aztán majd koppanjak egy jót. Adjunk a szarnak egy pofont. - kortyoltam a kávémba.
- Ennek kurvára nem lesz jó vége. - rázta a fejét, majd felállt és köszönés nélkül hazament. A nap további részében gondolkodtam és depresszióztam a nyomoromon. Andy aznap nem is beszélt már velem. Ash telefonált egyszer, hogy meg kérdezze hogy vagyok, meg hogy szóljak, ha segítség kell. De a kurva életbe is, nem akarom, hogy segítsenek. Ha kell egyedül szenvedek, de nem kell segítség. Nem kell sajnálni. Nem kell megszánni. Ugyanúgy meg tudok tenni majdnem mindent, amit eddig. Ugyanúgy ember vagyok. Ugyanaz az ember. Tehát továbbra is makacsul viselem a sorsom, egyedül.