BiersackBlue

2.Rész 20.Fejezet

A bandabunki szerencsére elég nagynak bizonyult egy szilveszteri bulihoz, így a 29-ét azzal töltöttük, hogy felkészítsük a helyet.
- Gyorsabban telik az idő, ha pohárba töltöd. - lépett ki Ash a konyhából egy pohár borral, majd leült a kanapéra, hogy végignézze, mi mit szenvedünk.
- Igazat adok. - helyeselt CC és arra készült, hogy a dugisöréből bont egyet. - Hol a kibaszott söröm? - üvöltötte, miután a piának hűlt helyét találta a rejtekhelyén. Ashleyvel egymásra pillantottunk, majd mintha nem tudnánk semmit, tettük tovább a dolgunkat. Egy gyanús tekintetet éreztem magamon. Andy nézett rám értetlenül. Nem tudta, hogy beköpjön-e vagy tegyen úgy mint mi, így jelzésképp a mutatóujjam a számhoz érintettem, hogy kussoljon. Vette a lapot, tovább ragasztotta a fénysort a falra.
- Van még pár üveg a hűtőben. - bökött Jake a konyha felé, miközben lekuporodott a fotelbe.
- Fasza. - nyugtázta CC, majd elindult a hűtő felé. - Nem tudom, melyikőtök itta meg a dugipiámat, de ha megtudom, kiherélem! - mutatott körbe a társaságon fenyegetően. Én biztonságban tudhatom magam, mert a fiúkra gyanakszik. Kiherélni engem nem tud, tehát ez elég egyértelmű.

Este felé a lányok is benéztek segíteni. Az egész társaság szerelembe volt borulva, kivéve Asht, aki csak egyedül elsüllyedt a fotelben, a szokásos kiegészítőjével, egy üveg sörrel. Sajnáltam a depressziós fejét szegénynek. Remélhetőleg hamarosan rá is rátalál az igazi, és nem sokáig dekkol egyedül a körünkben depressziósan.

Andy végzett az ő részével, és kurva jó volt végignézni, ahogy melózik. De tényleg. Aztán pihenésképpen kiment a teraszra rágyújtani, én pedig követtem a példáját. A falnak dőlve fújta ki a füstöt.
- Szia! - léptem hozzá mosolyogva, majd lehajolt, hogy meg tudjam csókolni.
- Szia! - mosolygott vissza. A haja tincsekben a szemébe lógott és mondanom sem kell, kibaszottul jól nézett ki.
- Tudod mi jutott eszembe? - vigyorogtam, mert ahogy ránéztem, rádöbbentem a durva tényre, hogy már közel egy év eltelt azóta, hogy lejött a bárba.
- Mire? - tűrte el a hajam a fülem mögé, és teljesen elolvadtam attól a pillantástól, amivel rámnézett. Mintha engem találna a világ közepének.
- Januárban lesz egy éve, hogy először találkoztunk.
- És mennyi minden történt azóta. - sóhajtotta, az ujjait pedig az enyéimre kulcsolta.
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötök ki. - néztem mélyen a szemébe. - A banda, a srácok, te. - soroltam. - Köszönöm! - megcsókoltam és szorosan hozzábújtam.
- Én sem hittem volna, hogy lesz valaki, akit majd Julietnél is jobban szeretek. - ez után a mondat után a szívem villám sebességgel kezdett verni a helyén. - Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - a szemében láttam, hogy borzasztóan nagyon őszintén és komolyan gondolja.
- Te beszélsz? - nevettem el magam. - Többször mentetted meg az életem, mint azt hinnéd.
- Ugyan már! Ez nem igaz. - ciccegett.
- De igen. Annyiszor, de annyiszor feladtam volna az egész hitvány életem. Aztán mindig jött egy szám, ami segített. - mosolyogtam rá, ő pedig nem szólt semmit. Vagy azért mert nem hitte el, vagy nem akart belemenni a szokásos "nem én mentettelek meg, hanem te magad" témájú vitába. - Te vagy a hősöm, Biersack! - vigyorogtam, mert tudtam, hogy utálja ha hősnek nézik. Továbbra sem szólt semmit. Csak néztünk egymás szemébe, mintha olvasni akarnánk a másik gondolataiban. Majd végül megtörte a csendet.
- Sosem mesélsz a múltadról. - erre a mondatra nem számítottam. Rettentően szégyelltem a múltam. Az évek múlásával könnyebb volt beszélni róla, de nem szeretek. Nem telnek el napok úgy, hogy ne agyalnám végig az életem. Az apám, a nevelőapám, anyám betegsége. A sok szar, amin átmentem. És éveken át okoltam magam az egész miatt, mégha nem is én tehettem róla. A múlt az múlt. És bár lezártam, nem feledkezek meg róla. - Nem bízol bennem? - kereste a tekintetemet, amit lesütöttem. Könnyes szemmel pásztáztam a cipőm orrát.
- Nem erről van szó. - kaptam a szememhez, hogy letöröljem a könnycseppet, ami épp legördülni készült. - Nem szeretek beszélni róla. Egyszer úgyis elmondom. De még nem érzem úgy, hogy eljött az ideje.
- Néha látom, hogy csak meredsz magad elé a semmibe és agyalsz. Nem tudom mi emészt, és nem tudom mit tehetek ellene. Csak segíteni szeretnék.
- Tudom. De ezen nem tudsz segíteni. - ráztam a fejem. - Régen volt, elmúlt és már csak az emléke van mindennek. Te pedig a jutalom vagy azért, hogy mindet túléltem. - a fejemre erőltettem egy mosolyt, ami nem bizonyult túl meggyőzőnek, de egy darabig kitart.
- Ha nem akarsz róla beszélni, nem erőltetem. De mindig itt leszek és meghallgatlak. - bíztatott és bár nem szeretem a nyálas, lelkizős dumát, őszintén jól estek a szavai. - Hozzám tartozol, cicám! - kacsintott, oldva a depis hangulatot. - Az enyém vagy! - mormogta a nyakamba, majd megcsókolt.
- Hogy mondod? - vigyorogtam, a haja pedig csiklandozta az arcom.
- Az enyém vagy! - mondta hangosabban.
- Nem értem.
- AZ ENYÉM VAGY, LUCY MILLER! - üvöltötte az ég felé, majd nevetve megcsókolt. - Most már hallottad, ugye?
- Kristálytisztán. - mosolyogtam, a kezem pedig a nyaka köré fontam.
Miután az egész faház kidíszítve, felkészülten várta a szilvesztert, pihenésképpen rendeltünk pizzát és kaja közben beszélgettünk. Családias légkörben hülyültünk, ahogy szoktunk és elejtettünk néhány komolyabb párbeszédet is.